Korunk 1975 (34. évfolyam)
1975 / 11. szám - JEGYZETEK - VITA ZSIGMOND: Jókai Erdélyben
dalmárokról és a nép egyszerű fiairól, akiknél jóindulatot talált. 1853 októberében az abrudbányai magyar és román értelmiséggel folytatott beszélgetései után a megbékülésnek, a megértésnek és egymás őszinte megsegítésének a megnyilvánulásait jegyezte fel jegyzőkönyvébe, és a magyar sajtó egyik legfontosabb feladatának tartotta ezután, hogy az együttélő népek és nemzetiségek életét, művelődését, népköltészetét megismertesse az olvasókkal. Jókai első nagy regényírónk, aki nemcsak Nyugat, hanem Kelet, közvetlen szomszédaink felé is kitekintett, és a történelemben is azokat a mozzanatokat kereste, amelyekből az elnyomó hatalom elleni román—magyar összefogás sikere, sorsfordító szerepe kitűnik. Jókai első erdélyi utazása, hosszú tervezgetések után, csak 1853-ban valósulhatott meg, de ez alkalommal Erdély nagy részét bejárta, Nagyváradtól Tusnádig és Sepsiszentgyörgyig, majd onnan Brassón, Szebenen át vissza Kolozsvárra, sőt Désre is eljutott. Kiemelhetjük kolozsvári találkozását az erdélyi írókkal, tudósokkal, az erdélyi szellemi élet legkiválóbb férfiaival, akik a Bach-korszak legnehezebb éveiben sem törtek le, folytatták alkotó munkájukat. Mindebben Jókai nemcsak egypár ember szellemi erejét és bátorságát látja, ennél sokkal többet: az erdélyi művelődési hagyományoknak a társadalom különböző rétegeiben megőrzött és széles körben tovább terjedő hatását. Azt, hogy az erdélyi művelődésnek a közösségi életbe lenyúló gyökerei vannak, hogy nem szakadt el a múlt igazi értékeitől s a néptől. Ezt tapasztalta Bencencen Lázár Kálmánéknál, Kelementelkén Siménéknél és Szombatfalván Ugronéknál, valamint az egyszerűbb háromszéki házakban. Jókai megjegyzi magának a faragott székely kapukat is, amelyek mindenkit meleg vendégszeretettel fogadtak, észreveszi a mázas kancsókat, a bokályokat, és szívesen hallgatja a népdalokat. Jókai első útjának kísérői Kővári László és Lázár Kálmán voltak: egy történész és egy természetbarát ornitológus. Kővári a Tordai-hasadék mondáit mesélte el, megmutatta Hunyadi János és Kinizsi Pál győzelmes csatáinak színhelyét, Lázár Kálmán Erdély feledhetetlen természeti szépségeihez, a Szent Anna-tóhoz és a Bálványosvárhoz vezette el az írót. Jókaiék a Maros völgyében, Enyeden és Gyulafehérvárt, az erdélyi történelem régi, dicsőséges emlékeit is megnézhették. Jókai egy súlyos válság idején kereste a nép számára a megtartó erőket, és azokat az erdélyi történelemben, a természetben és a népmunkás kezében valóban megtalálta. A nemzeti kultúra új és időtálló épületét a történeti és népi hagyományokra és ugyanakkor a természet figyelmeztetéseire hallgatva, azzal teljes egységben akarta felépíteni. A természet sokkal több volt számára, mint látvány: az emberi élet teljességét találta meg benne. Természetleírásainak színeit, az egész környező élővilágnak a maga korában valósággal páratlan ismeretét mindig megcsodáljuk, de még inkább megkap az, hogy egészen sajátos hangulata van nála a Szent Anna-tó vidékének, a Detonátának vagy a Tordai-hasadéknak. A népélettel való találkozásai is mély nyomokat hagytak lelkében; noha nem hatolt olyan mélyre ebbe a világba, mint Arany János, törekvéseik hasonlók voltak. Jókai azonban mai szemléletünk szerint kritikátlanul keverte össze egy-egy munkájában a különböző és olykor téves feltevéseken alapuló népi hagyományokat, a különböző nyelvjárások szavait. így lett a leggazdagabb nyelvű magyar író, akinek azonban elsősorban a hibáit tanulták meg és követték az utódok. Az 1858-as út a mócvidéki tájjal és a románság életével gazdagítja Jókai munkáit. Nemcsak a Szegény gazdagokra és az Egy az Istenre kell ebből a szempontból gondolnunk, hanem későbbi regényeire és elbeszéléseire is. A román népélet jellemző megnyilatkozásait, így például a gainai leányvásárt Jókai vitte be először a magyar regényirodalomba, és ugyancsak nála jelentkeznek leghatározottabban azok a kulturális feladatok, amelyekről a kiegyezés utáni korszak fokozatosan megfeledkezett. Abrudbányán meglátta az aranybányászat nagy nemzetgazdasági jelentőségét, torockói és temnezelyi kirándulásai után továbbviszi a már rég felvetett, de egyre égetőbbé váló kérdéseket, és kimondja a jelszót: „Tiszteljétek a bányászokat!“ Ebben a korszakban már a mérnököket, a feltalálókat, a székely Tatrangi Dávidot tartotta a jövő igazi emberének. Jókai erdélyi élményei az idők folyamán gazdagodtak, és a korabeli helyzet követelményeit, a társadalmi fejlődés irányát felismerve egyre határozottabban fordult a tudomány, a technika, a bányászat és az ipar kérdései felé. Első erdélyi élményeiről azonban sohasem feledkezett meg, s nem maradt el az itteni kulturális élet későbbi nagy ünnepeiről sem (például a Mátyás-szobor felavatása). Szívébe zárta az egész erdélyi életet, és olvasói is szívükbe zárták regényeit. Vita Zsigmond