Korunk 1983 (42. évfolyam)
1983 / 11. szám - GÁLL ERNŐ: A nemzeti egység eszméje Nicolae Bălcescunál
írandó nemzeti történelem írásos emlékeit, a különböző könyv- és levéltárakban lappangó-kallódó okmányokat, leveleket, térképeket stb. A forrásértékű dokumentumok felkutatása és közzététele egy nagyszabású vállalkozás részeként mint valóságos értelmiségi mozgalom indult el Havasalföldön, Moldvában és Erdélyben. E koncepciózus terv megvalósítása során, amelyben sosem tévesztette szem elől a (föld)tulajdont szabályozó intézmények alapvető fontosságát, Bălcescu több időállónak bizonyult művet (A földműves dolgozók társadalmi helyzete a román fejedelemségekben különböző időkben; A románok története Vitéz Mihály vajda uralkodása idején; A forradalom menete a románok történelmében alkotott. Utókora jogosan szögezheti le, hogy a társadalmi intézmények kialakulásának, a román fejedelemségekben meghonosodott kizsákmányolás formáinak a leírásával és a múlt nagy, ösztönző példáinak felmutatásával maga is hatékonyan járult hozzá ahhoz a folyamathoz, amelyet „Mureşanu harsány és szép Marseillaise e“ fejezett ki: „Deşteaptă-te române“ (Ébredj, román). Persze, Bălcescu nem csupán a historiográfiától várta népe nemzeti öntudatának kibontakozását. Jól látta ő a nyelvápolás, az irodalom- és művelődésfejlesztés, az iskolaállítás funkcióját is ebben a vonatkozásban, világosan felismerte mindazoknak az írástudóknak a jelentőségét, akik népük eszmei felvértezését hivatásként, küldetésként vállalták. És amikor Avram láncú táborában időz, hogy egybekovácsolja a Habsburg-ellenes egységfrontot, elégtétellel állapítja meg: „Ennek a paraszthadseregnek a tábornokai papok és a teológiai, filozófiai és jogi iskolákból alig kikerült fiatalemberek voltak.“ Ez az elismerés a legilletékesebbtől, attól a radikális elméletet a társadalomalakító gyakorlattal összekötő értelmiségitől származik, aki — Kelet-Európában egyedülálló kezdeményezéssel — létrehozta az [öntudatra] „ébresztők“ testületét, a forradalmi eszmék hirdetőinek szervezetét. A propagandabiztosok, a falufelvilágosító biztosok intézményére gondolunk, amelyet Bălcescu az 1848-as havasalföldi forradalom menetében hívott életre. A biztosok számára kiadott utasítások arra figyelmeztették őket, hogy „az alkotmány papjaidként bátorítsák a tömegeket: „Ébresszék rá a népet, hogy érezze nagy hatalmát, amikor akarata erős és szilárd [...], ne legyen alázatos, de ne viselkedjék illetlenül se. [...] Ébresszétek fel benne azt a nemzeti büszkeséget, ami a népek megváltása forradalom idején.“ Ha Bălcescu helyét és szerepét akarjuk körvonalazni, abból kell kiindulnunk, hogy ő tudatos választással hazája társadalmi és nemzeti felszabadításának szentelte életét. „Hivatásos ébresztődnek, a munkásmozgalomból ismert hivatásos forradalmárok elődjének tekinthetjük tehát, aki nem riadt vissza semmilyen áldozattól, ha a nép ügyét kellett szolgálnia. „Prison oblige“ — a börtön kötelez, ez az erkölcsi oblige, ez a jelige szabta meg lépteit és egész magatartását. Szociológiailag közelítve a jelenséghez. Bălcescuban a polgárosulás szempontjából elmaradt népek ama értelmiségének (tanítók, tanárok, papok, falusi jegyzők, alacsonyabb rangú tisztviselők, katonatisztek, majd később mind nagyobb számban fellépő szabadfoglalkozású ügyvédek és orvosok) kiemelkedő képviselőjét kell látnunk, aki — a középnemesség, illetve a polgárság helyett — a nemzeti mozgalom vezetőjévé vált. Bălcescu egyébként, akinek személyében sajátos szintézisre jutottak Havasalföld, Moldva és Erdély haladó írástudóinak legjobb kezdeményezései — Nicolae Iorga szerint —, egy új, a jobbágyság alól felszabadult parasztság soraiból kiemelkedőkkel felfrissített, erős nemzeti középosztályban látta a jövő egyik zálogát. Ez a szintetikus jelleg jellemzi Bălcescunak a nemzetről, a nemzetté válásról szóló felfogását, ez a szintetizáló képesség munkál a nemzeti egység megvalósítására irányuló tervei és akciói alakításában is. És itt nem csupán a szemlélet, a koncepció összetettségéről, minden szerepet játszó tényező és körülmény figyelembevételéről van szó. Mindezekben Bălcescu sokoldalúsága, rendhagyó komplexitása is megnyilvánul, hisz benne szerencsésen találkozik — egymást kiegészítve — a látnoki képzelet és a józan gyakorlatiasság, a romantika és a realizmus, az elméletépítő képesség és a stratégiai-taktikai érzék, a lángoló hazafiság és a nemzetek testvériesülésébe vetett hit. A nemzetre és a nemzeti egységre vonatkozó nézeteinek szellemi forrásvidékét feltérképezve, Herder, Schlegel, a német és a francia romantika eszmevilágára bukkanunk. Közvetlen hatást gyakorolt rá Jules Michelet-nek az a tétele, hogy a nemzetek léte örök, s ebből ő a román nemzet jövőjére nézve is optimista következtetéseket von le. Bălcescu koncepciójára mindenekelőtt a történetiség a jellemző. Számára a nemzet időbeni fejlődés eredménye, s ennek során a népek öntudatra, erkölcsi szolidaritásuk tudatára ébrednek. A történelemben működő meghatározottságok, a néptömegek küzdelmei iránt oly fogékony Bălcescu azonban főként szellemi termékként kezeli a nemzetet, osztozik tehát a romantika felső