Korunk 1987 (46. évfolyam)
1987 / 1. szám - DÁVID GYULA: Eminescu jelenvalósága
DÁVID GYULA Eminescu jelenvalósága Amikor 1882-ben Titu Maiorescu Literatura romana si strainatatea című tanulmányában felfigyelt a román irodalom első számottevő külföldi visszhangjaira, az Alecsandri-, Bolintineanu-, Slaviei- és Negruzzifordítások mellett elsősorban Eminescu költészetével kapcsolatban a külföld elismerésének a következő magyarázatát adta: „Emezek az írók felhagytak az idegen minták vak utánzásával és saját népük életéből merítették ihletüket, bemutatva azt, milyen is a román nép a maga legnemesebb vonásaiban, hogyan gondolkozik, hogyan érez. [ . . . ] Mert minden nép személyiségének megvan a maga abszolút értéke, és mihelyt ez a személyiség a szép mindenható formájában ölt testet, messze sugárzó szeretetet támaszt az emberiség többi részében, amelynek az a nép maga is elválaszthatatlan része.“ (Critice II. Buc., 1967. 249.) Egy évszázaddal e sorok után teljes mértékben igazat kell adnunk a kritikusnak: a román irodalom világirodalmi térhódítása önnön „személyiségének“ — vagy ahogy ma mondanák: nemzeti jellegének — felfedezésével és legmagasabb költői szintű kifejezésével van összekapcsolva. Épp Eminescu költészete az, amelynek sikere a világban a legszembetűnőbben igazolja ezt, hiszen ő nemcsak saját költészete felé fordította „a világ rokonszenvét“, hanem egyúttal arra a népre is, amelynek életéből, érzésvilágából költészete ihletődött. Úgy hisszük, nem lesz haszontalan a „messze visszhangzó szeretet“ bizonyságait most Eminescu költészetének magyar fordítását végigkísérve venni szemügyre. Annál inkább, mert Eminescu művei magyar fordításban ott sorakoznak a német, francia, angol, orosz, olasz, lengyel, spanyol, portugál, cseh, szlovák, szerb, albán, görög, arab svéd és örmény nyelvű kötetek szomszédságában immár több mint 20 önálló kiadásban. Az első magyar Eminescu-vers (az Atít de frageda fordítása Sándor József unukája) mindössze öt évvel a Maiorescu által köszöntött első német nyelvű, Mite Kremnitz fordításait tartalmazó kötet után egy kolozsvári lap hasábjain (Kolozsvári Közlöny, 1885. dec. 25.) szólal meg, s azóta folyton szaporodik a fordítások, a művéhez közelitő fordítók száma, akiket nemcsak az egyszerű műfordítói feladat, hanem annak megoldásán keresztül egy nép megismertetésének vágya is vezetett. Az első fordítást a költő halála után újabbak követték. Csak az első világháború végéig 16 fordítót csábított vállalkozásra Eminescu lírája, s a lefordított 38 vers 66 fordításban, 116 közlésben jelent meg folyóiratokban s a két legérdemesebb fordító, Laurentiu Bran. (Lemeni) és Révai Károly gyűjteményes műfordításköteteiben. Eminescu költészetének a magyar irodalomban megtett útját követve azonban a számok nem önmagukért érdekelnek, hanem azért, ami mögöttük van: a román és magyar irodalom közötti kapcsolat ama mélyben járó áramainak bizonyságaiként, amelyek a Luceafarul költőjének ezt a befogadását előkészítették, lehetővé tették. Mert nem egyszerű — s az együttélés következtében magától értetődőnek tekinthető — érdek- 42