Korunk 1996 (III. folyam 7.)
1996 / 5. szám = Pályamódosítás és ifjúsági korszakváltás - BALASSA PÉTER: Írás - olvasás
lübecki nagypolgár, igaz és őszinte kétségbeesésében visszavonatja szegény Leverkühnnel a IX. szimfóniát, s ez akkor is így van, ha történetesen talán kevéssé bírja az ember elviselni a zárótételt, és mondjuk beéri azzal, hogy a csodálatos és hosszú lassú tétel után kikapcsolja a masináját. Van abban valami ellenállhatatlanul komikus, ahogyan Hegel berekeszti a filozófiát, sőt bejelenti a művészeti korszak végét, miközben a vele csaknem egyidős romantikusok éppen, a művészeti korszak filozófiáikig is releváns eljövetelével számolnak. És bizony parodikus is, ahogyan Hegel óta minden jelentős filozófus utolsó filozófusnak nevezi magát, filozófiáját,utolsó filozófiának, miközben az őt megelőző utolsóról lerántja a leplet. És éppen ellentétes a művészet tapasztalatával, amely nem kumulatív, abban az értelemben nem, hogy az időben és jellegükben egymástól távol eső irodalmi tények közvetlenül nem összemérhetők; nem mondható, hogy mondjuk az akusztikus költészet adekvátabb, mind ír mondjuk Hölderlin (és viszont) — mert ugyan mivel és mihez képest? Éppen ezért bizony a mai helyzetben van valami komikus, amikor harmad-negyedéves tehetséges diákok, magukra erőltetve nyilván jól felfogott érdekükben is egy nem sajátjukként, de automatikusan beszélt nyelvet, tökéletesen dogmatikus, életidegen és így semmiképpen nem létező Derrida-dolgozatokat vagy Lacan-műelemzéseket adnak be, és bizony az ember nem mindig meri megbuktatni a dolgozatban megbúvóeredeti, nagy mestert. És így tovább. Mutatis mutandis: mai magyar kritika. Befejezésül csak azt szeretném mondani, hogy kiinduló kételyeim természetesen triviális, de tartós ködösítésekre irányultak, amelyek mélyén azonban valóságos dilemma és dráma zajlik: én az etikai dimenzió és az univerzitás elvi szétválaszthatatlansága mellett beszéltem. Majdnem minden ez ellen szól, hiszen lehetséges azt mondani, hogy végképp kimerültek a variációs lehetőségek ugyanarra a véges számú kulturális témára. Lehetséges azt is mondani, amit George Steiner mond A jelentés jelentése című könyvében, aki miután kijelentette, hogy semmiféle megfelelő logikai vagy ismeretelméleti cáfolatot nem lát a dekonstruktivista szemiotikával szemben, az ugrást ajánlja a jelentés sötétjébe és azt, hogy úgy olvassunk, mintha az előttünk vagy közöttünk lévő szövegnek lenne értelme, s emellett az etika, illetve a személyes tudás érvei szólnak egyedül. Magam sem támaszkodhatok másra, mint néhány elemi, de nem teljesen közvetíthetetlen, nem extatikus tapasztalatra, a tudós-játékos beszéd, írás és olvasás közös tapasztalatára a profán értelemben vett gyülekezetre. Ha már itt vagyunk, akkor élni talán nem annyira, de értelmezni, jelentést játszani szükséges. Gadamer émelyítően széplelkű kifejezésével, és mégis, a jóakarat hatalma. De azt már végképp nem tudom megmondani, hogy miért. 1995. szeptember