Korunk 1998 (III. folyam 9.)
1998 / 7. szám = Hatvanas évek - TÁJOLÓ - FARAGÓ KORNÉLIA: Minoritárius beszéd és modernitás
— interkulturális értelemképzés. A posztmoderntől nem idegen interkulturális törekvések szövegszerű érvényesítésével nemcsak hogy tágulhatna a kisebbségi leszűkítő modell, hanem radikálisan szemléletes lehetne a „kultúrák között lét” tapasztalatának fikcióvá lényegítése. A posztmodern nomád gondolkodásmódjában nem fér meg a helyhezkötöttség képzetkörén belüli közösségi érzület. A minoritárius értelemképzési stratégiáknak viszont mindez része, ezért a nomád intenciót az otthontalanság, a metaforikus helynélküliség érzékeltetésében hasznosítja. A posztmodern diszkurzusban a léttapasztalat kitüntetett sajátossága a nyelvközvetítettség. A nyelvi jelek, a jelentésegységek praxisának értelmezése központi helyet foglal el a posztmodern világlátásban. Ezen irányulás ellentételezi a modern, reprezentacionalista, nyelvelméletek beállítottságát, mely a funkcionalitás szűk határai közé szorította a nyelvi megnyilvánulásokat, eszközlétté redukálta létezésünk nyelvi meghatározottságát. Ezáltal a posztmodern érzékenység, annak ellenére, hogy érvénytelenítette az irodalmi mű emancipatorikus, modern elkötelezettségét, ajtót nyitott az irodalmi gyakorlatban formálódó nyelvi kultúra, nyelvi praxis másfajta értelmezésének. Azzal, hogy megszüntette a nyelviség passzivitásba szorult, tükörlétbe, alárendeltségbe préselt állapotát, a nyelvi kultúra konstitutív, teremtő dimenzióit hangsúlyozta. A nyelvi létmód hangsúlyozása roppant jelentőséggel bír a kisebbségi létérzékelés számára is, hiszen az általam minoritárius diskurzusnak nevezett beállítottságnak szolgáltathat érveket, bár egyúttal módosítja is azt. Ugyanis a nyelvközpontú értelmezés úgy tágítja a minoritárius diskurzust, hogy az irodalmi mű immanens értékeit, az irodalom immanens nyelvi teljesítményeit, a nyelvi kultúra irodalmi praxisát hangsúlyozza és hatálytalanítja azokat az irányulásokat melyek a minoritárius diskurzus lehetőségét kizárólag irodalmon kívüli közegekből vezették le. Az irodalmi mű autonómiája immáron nem a modernitás vezérelveiből, hanem az immanens nyelvi praxisból vezethető le. HIVATKOZÁSOK 1. Lásd: Bényei Tamás: A posztkoloniális irodalom. Helikon, 1996. 4. 520—528. 2. W.Flusser: Az írás. 1997. 125. 3. H.White: A történelem terhe. Budapest, 1997. 31. 4. Szenteleky Kornél: A vers Vajdaságban. Ugartörés. Újvidék, 1963. 62—63. A probléma általános kontextusát lásd: Bori Imre: Szenteleky Kornél. Újvidék, 1994. 5. Idézi Somlyó György: Philoktétész sebe. Budapest, 1980. 14. 6. J.Habermas: Egy befejezetlen projektum, in: J.Habermas—J.—F.Lyotard—R.Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, 1993. 153. 7. V.Zmegac: A modernség és a posztmodernség diagnózisához. Literatura. 1990. 1. 8. 8. V.Zmogac: i.m. 9. Idézi: Szamosi Gertrud: A posztkolonialitás. Helikon. 1996. 4. 422.