Korunk 2000 (III. folyam 11.)
2000 / 4. szám = Alternatív? - MŰ ÉS VILÁGA - BANNER ZOLTÁN: Rejtőzködő művészet
(azaz Apáthy Géza, a sajnos oly korán elhunyt költő) a Brassói Lapokban, amikor ugyancsak a képtár megnyitását kommentálva azt javasolja, hogy Brassó megyében egyenesen mozgalommá kellene szélesíteni a zerindi példát, de addig is, majd e mozgalommal párhuzamosan, ki kellene kérni a brassói és a többi erdélyi művészeti múzeum raktáraiból az ott heverő műalkotásokat s vándorkiállítás formájában utaztatni faluról falura. A „zerindi csoda” azonban nemcsak a magyar sajtót és közvéleményt hozta lázba, hanem az államvédelmi szervek figyelmét is magára vonta: a felajánlott képek begyűjtésére például Szatmárnémetibe érkezett tanárokat már a város határában spiclik, a műtermek előtt katonák, majd a szekuritáté pincéjében vallatok fogadták, s innen egyenesen az aradi állambiztonsági szervekhez irányították vissza őket, természetesen az elkobzott sörökre eltűnt festmények nélkül. „Miféle képeket gyűjtenek? Miért? Miért nem viselkednek úgy, mint a többi község, ahol nem gyűjtenek képeket?!” A hatalom képviselői nyilván „szocialista közművelődés” elleni rebelliónak, merényletnek tekintik a zerindiek szokatlan önszerveződését. S hogy a felhívás közreadásától számított egy évre a képtár mégis megnyílhatott, talán éppen annak a gyors, földrajzilag és társadalmilag egyaránt széles köri megmozdulásnak köszönhető, amellyel a szokatlan, nemes közművelődési célkitűzésre a művészek reagáltak. Az 1974-ben megnyitott képtárban 26 szerző 52 munkája szerepelt, s mire egy évtized múltán új, korszerűbb helyiségbe költözhetett, a mellékelt műtárgyjegyzék tanúsága szerint 77 művész 118 alkotása került nyilvántartásba. (Egy műtárgy 1997-ben érkezett.) A közművelődési funkcióhoz tulajdonképpen már az első megnyitást követően kapcsolódott volna a művészettörténeti folyamatosság: 1975-1977 között (néhányan elszigetelten, később is) mint valami művésztelepre vissza-visszajártak festeni a községbe és környékére az adományozók (Balázs Imre, Gámentzy Zoltán, Incze István, Kusztos Endre, Török Pál, Ughy István és persze Alaszu Pál Aradról), ám tartós és módszeres művésztelepi szerveződésre ezek az idők s a határ menti fekvéssel járó fokozott „éberség” megnyilvánulásai nem adtak lehetőséget. Közművelődési funkciója azonban egyre erősödött: immár ebben a képtári keretben, tehát már egy eleve szellemileg behangolt térben felfokozódhatott az irodalmi estek, népdalvetélkedők, jeles értelmiségiekkel szervezett találkozók, sőt csupán a könyvtárból kikölcsönzött olvasmány fölötti néma meditálások élménye is. „Induljunk ki abból a tényből, hogy egy olyan kulturális környezetbe, amelyet szociológiailag községi kulturális környezetnek nevezünk, bevonult a képzőművészet” - mondta Angi István egyetemi tanára azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a zerindi téma legteljesebb összefoglalásában, a Hazatérő szavak című, 1993-ban a Püski Kiadónál megjelent kötetében idéz fel újra Cseke Péter. ,A népművészetben [...] a különböző művészeti ágak elválaszthatatlanok, és a legtermészetesebb módon erősíti az egyik művészeti élmény a másikat. A képtár jelenléte is - lévén, hogy időközben irodalmi, képzőművészeti és zenei rendezvények színhelyévé vált - ebben az irányban hat, vagyis olyan kulturális funkcióval rendelkezik, amelyet már egy összetettebb kultúra fogalma határoz meg. ” 1999-et írunk. Mára, ha igaz, de főleg reményeink szerint, a közművelődés megtartó, hagyományos formái (például énekkar, színjátszás, néptánc, irodalmi színpad stb.) feleleveníthetőségének a napjaiban - persze az, hogy ezzel a szabadsággal hol és miként élnek, újra csak egy-egy megszállott pedagógus, lelkész, orvos, akárki egész személyiségét ennek áldozó akaratán múlik ezután is -, a zerindi képtárnak ezen a képkeret-szerepen túl kell lépnie. A zerindi képtárnak ugyanúgy az utolsó ötven év erdélyi magyar művészete tanújaként, előretekintve pedig az utókor szellemi okulására szolgáló művészeti közgyűjteményként kell betöltenie hivatását, akárcsak a többi vidéki képtárnak. A közművelődés, a műveltség regionális szolgálata mellett, de ezzel egyenrangúan az egész nemzetrész esztétikai és művészeti értékeinek az őrzőjeként és terjesztőjeként. Ez semmivel sem jelentéktelenebb feladat. Mert ha a hajdani jelszó - „szellemi javak gyűjtésének ideje jött el” - az egyes falusi-kisvárosi emberek mentalitásában végbement (de főleg óhajtott) változásokra hívta fel a figyelmet, ma már kultúrateremtő közösségről kiállított tanúsítványként esik latba a zerindi képtárjelenség csakúgy, mint minden