Korunk 2004 (III. folyam 15.)

2004 / 2. szám = Vállalkozók, vállalkozások - TÉKA - SELYEM ZSUZSA: A nyomozás perspektívája

AK.a­ inak elegyedéséről. Az önéletrajz kérdését éppen csak fölveti, szerintem saját perspektí­váján belül is fölöslegesen, a nevelődésről, az eddigi Kertész-recepcióval összhangban, mint az európai neveléseszmény önmaga el­len való fordulásáról beszél, logikusan és fe­lelősséggel: „Kövesnek a regényben nem az európai kultúra átörökített humán ismereteit kell elsajátítania, hanem Auschwitz világát, a »tartópillérek« összeomlását, a korábbi vi­lágtapasztalattal való brutális szakítás, a kul­turális törés ismeretrendszerét, a korábbi eti­kai megfontolásokat hatályon kívül helyező gyilkolás normalitását és a túlélés stratégiáit” (25.). Szirák megjegyzi, hogy a „Bildunggal” mint narrációs sémával és „Auschwitzcal” mint a narrációs séma tárgyával az össze nem illés akár humoros hatást is fejthet ki, erre idéz is egy példát (26.) - és rejtve marad egy kérdés, amit most itt megpróbálnék artikulál­ni: milyen viszonyban van az emlékezés-fe­lejtés dinamika a tárgyról való beszéd ironi­kus és humoros formájával? Az elbeszélő időbeni változásának tárgyalásakor egy má­sik humoros példát idéz, ahol a sárga csilla­gok elkészítésének mesterfogásait írja le Kertész, amitől azok „persze csinosabbak”. Szirák elemzésében kiderül, milyen nagy szerepe van itt „az idegen távlattal való azo­nosulás” elbeszélői technikájának, és újra ironikus-humoros hatást említ. Ennek okát az érzelmi-moralizáló viszony felfüggeszté­sében látja, abban, hogy Kertész elbeszélője a dologról csak a kereskedelem és a hatósá­gok szempontjából beszél. Igen, ez az én-el­beszélő távolsága „saját magától”, feltétele­zett vagy elvárt reakcióitól. De ezen túl, Szirák jó érzékkel kiragadott példája nyomán fölvetném az irónia mellett a humornak azt a megjelenési formáját, hogy nem pusztán az én-elbeszélőtől távolít a szöveg, hanem - a „csinos sárga csillag” elkészítési receptjének a megírásával - magától az irodalomtól az esztétikum paródiája révén. Az elbeszélő identitásának problemati­­kusságáról a magyar és a zsidó (nemzeti? tör­ténelmi? társadalmi? vallási? családtörténe­ti?) identitás regényben megjelenő kérdése­ként értekezik „Azonosság és különbség” címmel - itt egy erősen szövegközeli olvasa­tot ad, egyetlen hivatkozás nélkül a potenci­ális identitáskonstrukciók leírásaira. A kor­társi olvasat ezt az elemzés erényének látja, hiszen irodalmi diskurzusban próbálunk tisz­tességesen elemezni­­ a nemzeti? történel­mi? társadalmi? vallási? családtörténeti? kér­dések fontosak, de talán nem itt a helyük, az olvasó, ha nem tudja, nézzen utána, gondo­lom én is - talán egy utalás a bevezető rész gondosan válogatott bibliográfiájára jó szol­gálatot tenne. A Sorstalanság másik provokációja a kvázi jelen idejű, szimulált jelen idejű elbe­szélés, amelyhez Szirák Péter Dorrit Cohn terminológiáját idézi: „egybehangzó önna­­rráció”. Ennek következménye, hogy az utó­lagos tudás nincs a szövegbe belekódolva, „a történeti fokozatosság tapasztalatát írja elő a főhős számára” (48.). Értelmezve ezt a tech­nikát, Szirák „a naplószerűség mint narratív eljárás hangsúlyozottan fiktív tényezővé” vá­lásáról beszél, amit pompásan érzékeltet a példája, ahol a „tojás” válik fiktívvé azáltal a kontextus és a nyelvhasználat révén („sárga bélletű fehér körletű tárgy”, 53.). Kertész első regényét végül a holokausztdiskurzuson belüli sajátosságai szerint vizsgálja, Elie Wiesel, Hayden White, Adorno, Koselleck és mások elméleti alap­munkái segítségével, valamint gazdag utalás­rendszerrel más holokauszt témájú művekre (regények és filmek). Sokatmondó a sempruni meg a kertészi borbélyjelenet egy­más mellé helyezése. Meggyőz arról, hogy valóban a „fokozatosság tapasztalata”, az utólagos tudás hárítása, „az elvárás és a ta­pasztalat közötti szakadék” az egyik sajátos­ság, amely a kertészi narrációt megkülönböz­teti más holokauszt-elbeszélésektől. Szirák a Sorstalanság elbeszélői eljárásait Borowski prózájához látja a leginkább közelinek, aki egy Auschwitzon belüli perspektívából mondja el a történeteket, valamint Martin Walser regényéhez (Ein springender Brunnen) abból a szempontból, hogy a múlt­hoz való viszony ott is törések révén, a sze­mélyes és a kollektív emlékezet különböző­sége miatt „beavatódás” által jöhet létre. Szirák konklúziója szerint Kertész Imre re­génye radikálisan prezentálta, hogy Ausch- 117

Next