Kossuth Népe, 1947. október-december (3. évfolyam, 90-165. szám)
1947-12-25 / 162. szám
Cigarettázó strucc, őskori tam-tam vicces fegyelmi szabályzat, avagy I A BAJ AZ IFJÚSÁG KÖRÜL? 1947 karácsonya. Három esztendeje annak, hogy Budapestet körülzárta a Vörös Hadsereg ostromgyűrűje. És csaknem három esztendeje annak, hogy a főváros felszabadult és megindult a béke útján, új világot építeni. A gyermekvilág életében három év nagy idő. Három év múltán a maszületett csecsemő már jár és beszél, a hároméves baba ír és olvas, a tízéves kölyökember át-átpislítot a másik nem felé. Három év alatt sok izgalmas esemény pereg le a fiatalság életeiben, sok vidám és szomorú óra feledtetheti el az elmúlt borzalmak korszakát. De vájjon elfeledtetheti-e teljesen! „fagyjanak békében!" — mondják lépten-nyomon az ingerlékeny szüleiknek a kamaszodó gyerekek. Rakoncátlanok, szeszélyesek, gyakran megtagadják az engedelmességet. Nem akarnak tanulni.Legszívesebben egész nap játszanának, szórakoznának. — Soha azelőtt nem voltak a gyermekeim ennyire vadak. Szelíd, nyugodt gyerekek voltak. Két és fél—három esztendeje tört ki belőlük a féktilen szilajság. Így beszélnek a szülők, majdnem minden esetben. A gyerek három éve irtózatos gondot jelent a számukra. Nem lehet nevelni, nyűgös, toporzékol a legkisebb intésre. Szeszélyeivel jóformán terror alatt tartja a szeleit, akik eleinte mosolyogva figyelték „pajtásságát“, most azonban kénytelenek magukig bevallani, hogy ez így nincs rendjén. A gyermek áldatlan áldássá lett, pokollá varázsolja az otthon meghitt légkörét. Az iskolában hasonló a helyzet. A fegyelmi szabályzatot a tízperces szünetekben harsány kacagás közepette olvassák fel egymásnak a nebulók. A magaviseleti intők száma a régi átlag három-négyszeresére szökött fel. A gimnáziumokban a tanárok gyakran képtelenek órájukat megtartani. Az ifjúság szabotál. Az efféle „éretlenségek“ érdekes módon, jobbára a felsőbb osztályokban harapództak el. — Nem egyszer fordult elő velem — mondja az egyik ismert fővárosi gimnázium tanára —■, hogy órára menet valósággal futurista kép fogadott. A padok gúlába rakva egymás hegyén-hátán, a tábla a tanári asztalon valami illetlen szöveggel, a lámpán odakötözve lóhálódzó, kitömött strucc, csőrében égő és füstölgő „Magyar“ cigarettával és így tovább. Ilyenkor aztán nincs mit tenni. A „bűnösöket“ hiába keressük, a „srácok“ zsiványbecsülletet fogadtak és nem árulják el társaikat. A bűnösök valójában nem is ők, hanem az elmúlt 25 év politikája. Az ifjúság lelki sérülései kétfélék. Az egyik esetben már 13—14 éves gyerekek Platon, Hegel, Nietzsche filozófiai műveit olvassák. Rendkívüli módon érdeklődnekmindenféle szellemi táplálék iránt. Falják Marxot, Engelst. Nem ritka eset a pesti iskolákban, hogy az önképzőkör elnöke 15 éves, ötödikes tanuló. Régebben ez elképzelhetetlen volt, az önképzőköri elnökség a nyolcadik osztályok „privilégiuma“ volt. Ma azonban más a helyzet. A fiatalabb korosztály értelmesebb, mélyebben érdeklődő és — mondjuk ki nyíltan — koraérett. A nagyobbak nemigen érdeklődnek, komolyabb dolgok iránt. 1945-ben és 1946 elején ■ezeik „feketéztek“, és „lógtak“. Sajnos, nemcsak a polgári fiatalság, hanem a munkásifjaik egy része is. Mostanában pedig Csak tánc, meg szerelem jár az eszükben. Sajnos, ez a szerelem sem az, amit szeretnénk. Felelőtlen, szemtelen és fennhéjázó magva tartás ez mindkét nem részéről — tisztelet a kivételnek. A tánc a fokozott mozgásvágy és a kificamított ízlés kiélése inkább, mintsem emberhez méltó viselkedés. Ha az ember végignéz a szvingelő, „boogie-wooglezó“, „hoki-holdzó“ és isten tudja miegyebező ifjúságon, önkénytelenül is valami ősi törzstáncra gondol, tam-tam és guyu dohok kíséretében. A IS— 20 éveseknél szemérmetlenül lép előtérbe a minden egyebet kizáró testiség. — Minden láz a betegség tünete. Az ifjúságból ki akar törni az ostrom alatt !Felgyülemlett energia Ez a kór a háiorú utáni időik jellegzetes betegsége. De ezen túlmenően még valami. Kiderülnek itt azok a hibák, amelyek a két nem közötti kapcsolat terén ebben a társadalomban fennállnak. Az izolált egyén közösséget keres, még akkor is, ha ezt ő maga nem veszi észre. — Persze az ifjúságban, mármint a mostani nemzedékben örök nyomot hagyott az átszenvedett háború emléke. Gyengéd tapintattal kell kezelni az ifjúságot. A mi kötelességünk itt az, hogy az utánuk következő nemzedéket megóvjuk a hasonló lelki sérülésektől. Tímár Iván MADONNA írta: VÁRNAI ZSENI A Madonna gyermekével, tejesajkú kisdedével ül a világ trónusán fejét csillag koszorúzza, lába pihen elnyugodva a holdsarló vánkosán, így él ő a képzeletben, így festették képeiken a látnoki mesterek, ő az, aki fia által örök dajkaságba vállal minden földi gyermeket. Él egy másik, bús Madonna, kinek arcát végigmossa véres könnyek zápora, ki fiáért sorsot vállal, minden fájdalmas anyával s fején ,töviskorona. Ez a másik bús Madonna, a fájdalom örök szobra és a szelíd alázat, ám lelkének látomása vigaszul száll az anyákra, hogy a Fiú föltámad! Földi anyák zsolozsmája szólítja a Madonnát . Ne hagyjad el kisfiaddal a magasság trónusát! Ne szállj le a föld porába, szelíd barmok jászolába ne fektesd a kisdedet, jobb neki a csillag jászol, ahol reá Te vigyázol s nem döfik át szívedet. Körötted az ezredévek elzúgnak s pihenni térnek, kihűl a nap melege, az örökös változásban te ragyogsz csak makulátlan, karjaidban a Világgal: Madonna és gyermeke!... Irodalmi és színházi kérdésekről beszél Bóka László államtitkár Bóka László, költő, író, kritikus és kultuszállamtitkár. Valamikor figyelemmel kísértük verskötetének megjelenését, élveztük újszerű kritikai megállapításait, most pedig tőle várja a magyar irodalom, hogy politikai és gazdasági síkon segítségére legyen. Hivatali szobájában kerestük fel, hogy meghallgassuk véleményét azokról az időszerű kérdésekről, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják. Nyíltan, őszintén válaszol. Plein-ainbe állítja a tényeket. Az első kérdésünk ez volt: — A felszbadulás óta milyen fejlődés, átalakulás, vagy változás tapasztalható a magyar szépirodalomban és a színdrakírásban? — Csak a témák változtak — feleli Bóka László. — A háborús, szociális tárgyú darabok erkölcsi jellegében történt átalakulás, de egyébként, a darabok művészi jellegén nyoma sincs az új világ szellemének. Műfajkísérletekről nem hallunk a honi berkékben. — Milyen a párt és az író viszonya? — Az író politikai tetteiben követi a párt utasítását, mint minden párttag — hangzik a válasz. — Az író, művészi alkotásban, messze a párt előtt jár: vezeti pártját, ráirányítja szemét a valóság új aspektusaira, a tények rejtett összefüggéseire, a jövendő lehetőségeire. Ha az író összeütközésbe kerül pártjával!... Jó, ha mindketten lelkiismeretvizsgálatot tartanak. Az író azt vizsgálja: nem szakadt-e el közönségétől, a párt azt, hogy a hasznosat nem becsüli-e többre az igazságnál. Arra a kérdésünkre, hogy véleménye szerint miért hallgat az írók egy része, holott ezek az írók a mai politikai helyzetben is posszibilisek volnának, Bóka László kérdéssel válaszol: — Ki hallgat!... Herczeg Ferenc az egyetlen önként hallgató író, akiről tudok. — Helyes-e — adjuk fel az utolsó kérdést —, hogy a pártok kiválasztanak egy-két embert és azokkal íratnak, a színházak főrendezői és rendezői irányítása mellett új színműveket, amelyek színre kerülnek? A közvélemény általában elítéli az ily természetű színműtermelést. — Van ilyen színiműgyártás! — kérdezi a kultuszállamtitkár. — Én nem tudok róla. Ha lenne, nem vezetne jóra és igazi író nem is vállalkoznék ilyen feladatra. (..) „ Kőkori emberek napjainkban■* Mikor az egykori rosszemlékű sajtókamara néhai Mónus Illést kizárta napilapszerkesztői munkájából, a párt a más természetű kiadványok szerkesztésével bízta meg. Egyszer beszélgetés közben a mai civilizálatlan népekről esett szó. Ez a kérdés nagyon érdekelte Mónust , és megjegyezte, hogy szívesen kiadna valami ilyen tárgyú könyvet. Nem kellett keresgélnem, mert majdnem félszázada foglalkozom embertannal s a könyvtáramban volt is egy roppant érdekes ilyen tárgyú könyv. Love nevű angol hittérítő írta, aki negyven évig volt az északnyugatausztráliai vororatörzs körében. Ez a törzs még a fémeket sem ismerte, mikor Love tiszteletes foglalkozni kezdett vele. Negyven év után Love visszavonult s akkor megírta könyvét, amelynek ez volt a nagyon találó címe: „Kőkori emberek napjainkban." Nagy kár, hogy akkor nem tudtuk kiadni valami ok miatt. Az UO expedíciót szervez, a primitív kultúra felderítésére Életemnek ez a bánatos kis epizódja jutott eszembe, amikor pár hét előtt véletlenül az angol rádiónak egy lebilincselő előadását kapcsoltam be. Az előadás azt jelentette be, hogy ami iránt néhai Mónus barátom annyira érdeklődött velem együtt: ez a kutatás most megindul. Nem magánvállalkozásban, mert ahhoz hatalmas erőforrásokat kell igénybe venni, főleg anyagiakat , hanem kezébe veszi az UO. Az előadás ismertette a programot s állítólag már ezen a nyáron meg is kezdték a kutatásokat. Természetesen a legkiválóbb tudósokra, emberbúvárokra, etnológusokra stb. bízzák a dolgot. És valóban a legutolsó percben fogtak hozzá, mert amilyen rohamosan terjed a civilizáció, az a „veszedelem“ fenyeget, hogy maholnap elér mindenhova és egy-két évtized múlva már sehol se lehet tanulmányozni primitív népeket. Ma is csak egyetlen vidék van már, ahova a civilizáció még nem, vagy alig jutott el: az Amazon folyam forrásvidékén, az úgynevezett Hylea-területe. Ide fog elhatolni tudósaival az expedíció vezetője Mishkin Bernard amerikai emberbúvár. Ott még körülbelül kétszáznegyven civilizálatlan törzs van, amelyeknek összes népessége legföljebb három- vagy négyszázezer lehet s harminchét nyelven beszélnek. Ez a pár százezer, tehát aránylag nagyon kevés ember Európa nagyságú területen van szétszóródva, az Amazon-medence hozzáférhetetlen és járhatatlan erdőségeiben, ahol a mocsarak teli vannak betegségcsirákkal, mérges kígyók nyüzsögnek az őserdőkben. Reggeltől estig B 1 lát, tud, a Hid futó Ni közöl a Kossuth pe Akik még a „kőkorszakban“ élnek Ezek a népek még alig ismernek ipart, fémeket, tehát a szerszámaik rendkívül kezdetlegesek, néhány még a kőkorszakot éli, ruházatot alig viselnek, mert a forró vidékeken nincsen szükség erre. Egészségi viszonyaik lehetetlenek, a csecsemőhalandóság elképesztő s noha nem ismerik a robbantószereket, az atombombát és a civilizáció egyéb „áldásait“, éppúgy örökös félelemben élnek mint mi: félnek egymástól, a vadállatoktól, mérges növényektől, varázslóiktól, isteneiktől. Erről a területről, népességéről, civilizációjának a mai állapotáról akar az UNO komoly és alapos fölvételt készíttetni. Emeljünk kalapot a tudósok előtt, akik vállalkoztak erre a roppant veszedelmes, de fontos feladatra. Mert sokkal nehezebb munkára vállalkoztak, mint amilyen egy sarki expedíció. • Dr Fülöp Zsigmond