Közalkalmazott, 1967 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-12 / 1. szám
fl közjegyzők munkájáról, gondjairól Amikor az igazságszolgáltatás területén működő jogászokról esik szó, általában mindenki a bírákra és ügyészekre gondol, s nagyon kevés embernek jut eszébe egy kis létszámú, de igen felelősségteljes munkát végző testület, amely sohasem kerül »nagy ügyek« nyilvános tárgyalása során az érdeklődés reflektorfényébe. A közjegyzőkről van szó, akik nem hirdetnek ítéletet zsúfolt tárgyalótermek előtt, nem mondanak széles körű visszhangot keltő vádbeszédeket, hanem azítélkezési munka árnyékában látják el napi feladataikat. Vajon mikéntdolgozik, hogyan él, milyen problémákkal küszködik az országban tevékenykedő mintegy 170 közjegyző? Ezekre a kérdésekre dr. Szolcsánszky Vilmos igazságügyminisztériumi főelőadótól, a közjegyzők gondjainak egyik legjobb ismerőjétől kértünk választ. — A közjegyzők mintegy 60—65 százalékának életkora meghaladja az ötven évet, vagyis a »törzsgárda« hosszú tapasztalatokkal rendelkező, színvonalas munkát végző idősebb szakemberekből áll. A 35—15 évesek szinte teljesen hiányzanak, s a fennmaradó 35 százalék főként a 25—35 évesek közül kerül ki, akik a legutóbbi három évben kapták meg kinevezésüket. Eme életkori megoszlás miatt néhány év múlva viszonylag egyidőben kell majd pótolni a nyugalomba vonuló közjegyzőket. Így tehát különösen fontos az utánpótlás nevelése. Mi a helyzet ebben a vonatkozásban? — Ez idő szerint még nem okoz különösebb gondot az egy-két megüresedett állás betöltése a bírósági fogalmazók közül kikerülő fiatal közjegyzőkkel. Perspektivikusan azonban az utánpótlás nevelésére nagyobb figyelmet kell fordítanunk. Igaz ugyan, hogy a hatályos utasítás szerint a bírósági fogalmazóknak a fogalmazóképzés ideje alatt telekkönyvi és közjegyzői gyakorlatot is kell szerezniük, az utasítás e rendelkezését azonban a fogalmazóhiány miatt sok helyen nem tartják be. Ez nem csupán a közjegyzői utánpótlás szempontjából kifogásolható, hanem azért is, mert a betegség, szabadság, vagy egyéb ok folytán távollevő közjegyzőt a járásbíróság elnökének, vagy valamelyik bírónak kell helyettesítenie. Az ilyen helyettesítés pedig megkívánja a közjegyzői feladatok ellátásában való jártasságot is, amit az egyetemen nem lehet megszerezni. — Hogyan alakult a közjegyzők munkaterhe az utóbbi években? — A közjegyzők munkájában jól tükröződnek a társadalmi és gazdasági életben végbement egyes változások. Ma már nincsenek végtelenbe nyúló, nagy hagyatéki ügyek, amelyek a felszabadulás előtt sok jellemző példát nyújtottak az örökségért folytatott, elszánt csatározásra. Ezzel szemben az életszínvonal általános emelkedése következtében mind több embernek van családi háza, szövetkezeti vagy öröklakása, víkendháza, gépjárműve, vagy fenntartásos takarékbetétkönyve. Ezek növelik a közjegyzők elé kerülő hagyatéki ügyek számát, amely a legutóbbi években bekövetkezett jelentős növekedés eredményeként meghaladja az évi 75 ezret A hagyatéki ügyek számának továbbinövekedésével is számolni kell. Ennek bizonyítására két tényezőre szeretnék rámutatni. Az egyik az, hogy a felszabadulástól kezdve 1957-ig igen sokan részesültek ingatlanjuttatásban. E személyek egy része időközben megöregedett, s haláluk esetén a hagyatéki ügy a közjegyzőhöz kerül. Növelni fogja a hagyatéki ügyek számát az is, hogy a kormány 15 éves lakásfejlesztési tervének végrehajtása során megépülő 1 millió lakás fele magánerőből épül, s így jelentősen növekszik a személyi tulajdonban levő ingatlanok száma. A hagyatéki ügyek mellett milyen ügycsoportok tartoznak még a közjegyzők feladatkörébe? — Nehéz lenne valamennyit felsorolni. Igen nagy számuk miatt azonban feltétlenül külön meg kell említeni azokat az okiratokat, amelyeket a közjegyző végrehajtási záradékkal lát el. Ha ugyanis valaki írásbeli felszólítás ellenére nem fizeti meg a lakbért, közüzemi díjat, tandíjat, kórházi ápolási díjat, illetőleg még egy sor hasonló jellegű tartozást, vagy például elveszti az állami könyvtárból kölcsönvett könyvet, akkor a közjegyző végrehajtási záradékkal látja el az illetékes állami szerv által készített okiratot (hátraléki kimutatást), s ennek alapján történik meg a tartozás behajtása. Budapesten, valamint öt vidéki nagyvárosban sok közjegyzői feladatot jelent a totó és a lottó is. A lottósorsolásokon például mindenki a számokat rejtő golyókat figyeli, s alig néhányan tudják, hogy péntektől hétfőn hajnalig milyen folyamatos és aktív ellenőrző tevékenységet fejt ki a közjegyző a totó- és lottószelvények beérkezésétől kezdve az értékelés utolsó mozzanatéig. A közjegyzők gyakran közreműködnek az állampolgárok különböző szerződéseinek megkötésénél. Ennek során nem csupán az a feladatuk, hogy a szerződést írásba foglalják, hanem előzetesen a feleket ki kell kérdezniük a megállapodás egyes részleteiről, el kell látniuk őket a megfelelő jogi tájékoztatással. A közjegyzők alapos munkájának köszönhető, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint azokat a tartási szerződéseket követi a legkevesebb per, ahol a szerződést közjegyző előtt kötötték meg. Számottevő azoknak a meghatalmazásoknak és különféle nyilatkozatoknak a mennyisége is, amelyeket az érdekeltek azért foglaltatnak közokiratba, mert az okiratot külföldön fogják felhasználni. Ezekben az okiratokban egy-egy kisebb tévedés is alkalmas volna arra, hogy hátrányosan befolyásolja a magyar hatóságok tekintélyét a külföldi szervek előtt. Vajon a közjegyzők növekvő munkaterhével lépést tart-e a munkakörülmények javulása? — Ezzel kapcsolatban főként a közjegyzők régi panaszára szeretném felhívni a figyelmet: az adminisztratív munkaerők hiányára. Nem csupán arról van szó, hogy a gyengén képzett kezdő gépírók által leírt okiratokat — amelyekben minden betűnek jelentősége lehet — az íráshibák miatt többször kell újból leírni, hanem arról is, hogy vidéken a közjegyző sok helyütt adminisztrátor nélkül dolgozik. Maga gépeli tehát az okiratokat, s úgy tárgyal, hogy közben a jegyzőkönyvet is vezeti. (A munkateher fokozatos növekedése mellett az a kérdés is felvetődik, hogy ez a helyzet vajon kifizetődő-e az államnak? — Végül néhány szót a közjegyzők anyagi megbecsüléséről — kérjük az interjú befejezéseként. — Akit járásbírósági bíróvá neveznek ki, az előtt nem csupán az adott bérkategória határai között van előrehaladási lehetőség, hanem esetleg ezen túlmenően is. Idővel kinevezhetik a megyei bírósághoz: a legjobbak a Legfelsőbb Bíróságig is eljuthatnak, s a ranglétrán való előrelépés a fizetésben is tükröződik. Ezzel szemben a közjegyző, aki ugyanúgy hivatásának tekinti a közjegyzői munkát, mint a bíró a sajátját, élete végéig közjegyző marad és nem kaphat több fizetést a bérkategória maximumánál. A közjegyző tevékenysége minden évben igen jelentős anyagi hasznot is jelent az állam számára, hiszen az általuk írásba foglalt szerződések és végrendeletek után 1, illetőleg 2 százalékos illetéket kell leróni, ami egy-egy esetben több ezer forint is lehet. Régebben már felvetődött az a gondolat, hogy miként lehetne a közjegyzőket anyagilag is érdekeltté tenni a közokiratok készítésében. Vajon nem lehetne ennek a lehetőségét újból megvizsgálni? Mint a bevezetőben írtuk, az országban 170 közjegyző működik. Parányi csoport a közalkalmazottak sok ezres táborában. Számuk azonban nem mutatja híven tevékenységük fontosságát. Mert ha feladataik ellátása általában nem is zajlik nagy nyilvánosság előtt. Valamennyien az igazságügyi szervezet megbecsült szakemberei, akik megérdemlik, hogy foglalkozzunk munkájukkal, gondjaikkal. K. G. Újság—műanyagból JAPÁN TUDÓSOK műanyagból állítottak elő újságpapírt. A különböző gyantákból előállított műanyag-papír kiválóan alkalmas bármilyennyomdatechnikai eljárásra, beleértve a színes nyomást is Az új termék nem lesz drágább a szokásos papírnál. A kisajátítási jogszabályok érvényesülése a bíróságok gyakorlatában A kisajátítás, állami kényszerintézkedés útján történő ingatlanszerzés közérdekből, a kártalanítás ellenében. Kétfajta érdek, kétfajta igény érvényesül, a közérdek: az ingatlan megszerzése; az egyéni érdek, a kártalanítás. A közérdek megvalósítása államigazgatási úton és eszközökkel történik, az egyéni érdek érvényesülése pedig polgári jogi eszközökkel: a felek szerződéskötése (egyezség), vagy megegyezés hiányában bírósági eljárás (kártalanítási per) útján. Nem lehet azonban sem a kisajátítás elrendelésénél, sem a kártalanítás meghatározásánál kizárólagosan csak a közérdeket vagy csak az egyéni érdeket figyelembe venni. Minden esetben biztosítani kell a társadalmi érdek és az egyéni érdek megfelelő összhangját Korábban a kisajátítási kártalanítási pereket az egyéni érdek háttérbe szorítása és a társadalmi érdek (vélt társadalmi érdek) egyoldalú védelme jellemezte. Nem látták, hogy a jogos egyéni érdekek biztosítása is közérdek. Gyökeres változást eredményezett a jogalkalmazás jogpolitikai elveiről szóló kormányhatározat. Ennek a nyomán az ítélkezésben mind jobban érvényesült az állampolgárok jogos egyéni érdekeinek a figyelembe vétele. A helyes bírói gyakorlat kialakulását azonban bizonyos fokig gátolták a túlhaladottá vált jogszabályok. Ilyen körülmények között léptek hatályba 1965. október 1-én az új kisajátítási jogszabályok, amelyek biztosítják a társadalmi érdek és az állampolgárok egyéni érdekei közötti összhang érvényre juttatását A gyakorlati megvalósítás azonban nem a legzavartalanabb. A bíróságok erőfeszítéseket tesznek, hogy határozataik megfeleljenek a jogszabályoknak és a jogalkalmazás jogpolitikai elveinek. Döntéseikben igyekeznek érvényt szerezni az állampolgárok törvényes jogainak és megtagadni a segítséget a megalapozatlan vagy nyerészkedési igények érvényesítésétől. Munkájukat megnehezíti, hogy az új és a jogintézmény gyökeres átértékelését jelentő jogszabályok hatályba lépése óta eltelt aránylag rövid idő alatt sok kérdésben nem tudott még egységes gyakorlat kialakulni. A kisajátítási jogszabályok legfontosabb alaprendelkezése szerint a kisajátított ingatlanért értékének megfelelő kártalanítás jár. A jogirodalomban és a gyakorlatban különböző nézetek alakultak ki, hogy mit kell értéknek tekinteni. A jogi szabályozás szakított a korábbi kétfajta — használati és forgalmi — értékkel. Viszont az új egységes értékfogalom pontos tartalmának a meghatározását a gyakorlatra bízta. Ebből adódott a legtöbb nehézség. A jogszabály egyrészt az értékelés szempontjait tartalmazza, másrészt irányárakat ad. Kezdetben ezeket az irányárakat a jogszabály által meghatározott, kötelező jellegű hatósági áraknak tekintették. A bírák többsége ezt az értelmezést kezdettől fogva vonakodott elfogadni, mert nem tartotta összeegyeztethetőnek az irányárak rendszerével, illetve a reális kártalanítással. A jogszabály ugyanis — elhanyagolható kivételektől eltekintve — sem fix, sem maximális, sem minimális árat nem határoz meg, csupán irányárakat ad, amelyekttől a bíróság jogosult eltérni, amely tehát a bíróságok részére csak tájékoztató jellegű. Az irányárak kialakításakor általános szempontokat lehetett csak figyelembe venni, ezért nem tükrözhetik hiánytalanul mindazokat a tényezőket, amelyek a konkrét érték létrejöttében közrehatnak. Hosszabb időre volt azonban szükség, amíg ezek az elvek általánossá váltak és a gyakorlatban meg tudtak gyökeresedni. Így a bíróságok a legutóbbi időkig túlságosan mereven ragaszkodtak az irányáraikhoz. Telkeknél az irányár-túllépés egészen kivételes volt, épületeknél és mezőgazdasági ingatlanoknál csupán elvétve fordult elő, az irányár alsó határánál kisebb öszszegű kártalanítás megállapítására pedig alig került sor. Nehezítette a helyes értékforgalom kialakulását az is, hogy sokáig vitás volt, van-e lehetőség a kártalanítás megállapítása során a forgalmi érték vizsgálatára. Kezdetben széles körben hangoztatott nézet volt, hogy a forgalmi értéket semmiféle módon nem lehet figyelembe venni, mert abban konjunkturális tényezők jelentkeznek. A forgalmi érték vizsgálatának a mellőzése visszás eredményekre vezetett. A kisajátítás által érintett tulajdonosok állandóan arra hivatkoztak, hogy a forgalmi értéktől függetlenül megállapított kártalanítási összeg nem biztosítja a reális kártalanítást, mert azért nem tudnak hasonló másik ingatlant vásárolni. Ugyanis nemcsak a magánforgalomban alakultak ki a kisajátítási irányárakat jóval meghaladó telekárak, hanem az Országos Takarékpénztár is lényegesen magasabb összegért árusítja az építési telkeket. Az épületekre vonatkozó — a műszaki újraelőállítási költségen alapuló — irányárak viszont sok esetben lényegesen meghaladják a forgalmi értéket. Különösen vonatkozik ez a korszerűtlen módon előállított épületekre, építményekre, például a sziklába vájt pincékre. Betelepített szőlőterületnél a föld, a növényzet, a telepítési költség felszámítható összértéke is rendszerint jóval meghaladja a forgalmi értéket. Mindezek a szempontok arra hívják fel a figyelmet, hogy bár az értékelésnél nem lehet a forgalmi árakból kiindulni, azonban a reális kártalanítás összegének a meghatározásánál a forgalmi árszint alakulásának a vizsgálata nem mellőzhető teljesen. Természetesen ez soha nem történhet sablonosan. Fel kell deríteni a forgalmi áralakulás okait, ki kell szűrni a véletlenszerű, illetőleg a konjunkturális és spekulációs jelenségek hatását. A részletkérdésekben is adódtak problémák a gyakorlatban. Elsősorban a közművesítési fokozatok alkalmazásával, a lakottság értékelésével, a kisajátítás folytán bekövetkezett értékveszteség számításával kapcsolatban. A bíróságok igyekeznek ezeket a problémákat a reális kártalanítás szempontjainak megfelelően megoldani. Ezért például helyesen helyezkedtek arra az álláspontra, hogy a közművesítettség — mint minden más értéktényező — figyelembevételénél mindig azt kell vizsgálni, hogy ténylegesen mennyiben befolyásolja az ingatlan használhatóságát, valóságos értékét. Helyes az az elv is, hogy a kártalanítási összeg megállapításánál az érintettek személyéhez fűződő tényezőket nem lehet figyelembe venni és elvont hasznot — külön jogszabályi előírás nélkül — a bíróság nem ítélhet meg. A kisajátítás során az államigazgatási hatóság feladata a kisajátítás elrendelése és az ezzel kapcsolatos eljárás lefolytatása. A kártalanítással kapcsolatban az államigazgatási szervek szerepe csupán másodlagos, kizárólag az egyezségkötés előmozdítására vonatkozik. Az új kisajátítási jogszabályok a felesleges perek elkerülése végett több intézkedésükkel lehetővé kívánták tenni, hogy minél több ügyben jöjjön létre egyezség. A gyakorlati tapasztalatok szerint ezek az intézkedések helyesek voltak. Ahol a tanácsi szervek valóban törekszenek az egyezségkötés előmozdítására, illetőleg ahol a kisajátítást kérők igénybe veszik az új jogszabályok alapján szervezett szakértő bizottságokat, eredmények tapasztalhatók. Sajnos ma még ez nem mondható általánosnak. Dr. Törő Károly Ó BÍRÓSÁGOK ÉS AZ ÜGYÉSZSÉGEK ÉLETÉBŐL " A jogászok nyelvtanulásáról REGENTE az a felfogás járta, hogy a jogásznak nincs szüksége az idegen nyelvek tudására Azzal érveltek, hogy elég, ha a jogász szépen, pallérozottan beszél magyarul, ismeri a jogászi nyelv fordulatait, kiismeri magát a paragrafusokban, jól és változatosan értelmez egyes jogi kifejezéseket, de minek mindehhez idegen nyelvtudás? Való igaz, hogy a felszabadulás előtt, de még a felszabadulást követő évtizedben is kevés jogász beszélt a magyaron kívül más nyelvet, vagy ha beszélt, nem fordított gondot már megszerzett nyelvtudásának továbbfejlesztésére, az idegen jogászi nyelv elsajátítására. Ez a felfogás az utóbbi években megváltozott. Mind több jogászunk (bírák, ügyészek, állami főhatóságok jogászai, ügyvédek és vállalati jogtanácsosok) tanul idegen nyelveket, illetve fejleszti már meglevő nyelvtudását magas szintű tárgyalókészséggé. Ha jogi kérdésekben (akár nemzetközi tárgyalásokról, akár elméleti vitákról van szó) egyenlő értékű tárgyalópartnerekként akarunk szerepelni, akkor az illető ország nyelvén vagy legalább is valamely elismert világnyelven kell vitatkoznunk A tolmács közreműködése hasznos, de egyetlen tolmács sem képes — még ha a szaknyelvben járatos is, — érzékeltetni a tárgyalás fordulatait, belső motívumait és feszültségét, a fogalmazásbeli s főleg szakmai finomságokat, amelyeket a közvetlen tárgyalás, a közvetlen vita tükröz. Valamely tárgyalás megfelelő légkörének megteremtéséhez, a kellő lélektani pillanat megragadásához, a kezdeményezés átvételéhez nagyban hozzájárul az idegen nyelv tudásának alapossága, a kifejezésmód biztonsága és fordulatossága, amivel a jogász rokonszenvessé teszi magát az idegen tárgyalópartner előtt. Itt nemcsak a külügyminisztérium és a külkereskedelmi minisztérium jogászaira, hanem a nemzetközi tárgyalásokon résztvevő más főhatóságok, tanácsok és vállalatok jogászaira is gondolok, akik közül nem is egy, kitűnő nyelvtudásával, jelentősen hozzájárult a tárgyalás sikeréhez. Jó hatást vált ki, ha nemzetközi kongresszusokon vagy nemzetközi szintű konferenciákon elméleti és gyakorlati jogászaink világnyelven szólalnak fel Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, mennyire kínos, ha jogászokat küldünk nemzetközi tárgyalásokra s míg kis országok (közöttük szocialista országok is), idegen nyelveket jól tudó jogászokat delegálnak, a mi jogászaink csak tolmács segítségével értetik meg magukat, vagy hiányos idegen nyelvtudásukkal, kínos helyzetet teremtenek. A nemzetközi konferenciák és kongresszusok száma a jog területén s a joggal rokon területeken növekszik. Nálunk is gyakran járnak külföldi jogászok és tartanak értékes előadásokat. Sajnos az előadást követő vitákban a mi részünkről csak gyéren hangzanak el idegen nyelvű felszólalások, ami azonban nem mindig az idegen nyelv tudásának hiányára, hanem inkább az idegen nyelven való felszólalási készség hiányára mutat. Az idegen nyelvtudásra azonban a jogászoknak — főleg a büntető jogászoknak — elméleti tudásuk gyarapítása végett is szükségük van. Világméretekben bontakozik ki a bűnözés elleni küzdelem, a fiatalkori bűnözés okait elméleti és gyakorlati jogászok világszerte lázas igyekezettel kutatják, a bűnözés okait nemzetközi méretekben is kutató új tudomány alakult ki: a kriminológia. Ennek eredményeit a bűnözés elleni küzdelem érdekében a büntetőjogászoknak is hasznosítani kell. Ismerniük kell a pszichológia, a kriminálpszichológia és a szociológiai kutatás új eredményeit és elméleteit Nem vitás, hogy ezeken a területeken egyes országok a tudományos kutatásban már jóval előttünk járnak, s komoly eredményeket értek el, így kutatásaikat a mi jogászainknak is meg kell ismerniük. Igaz, egyes tudományos intézetek — így a többi között az Országos Kriminalisztikai Intézet — komoly áldozatokat hoznak az idegen nyelvű jogi, kriminalisztikai és kriminológiai munkák fordításáért. De bármennyire is kitűnő a fordítás, a mű szellemét, gondolatmenetét, a szerző eredeti, egyéni felfogását mégsem képes úgy érzékeltetni, mintha az érdeklődő jogász azt eredetiben olvasná el. Ahhoz, hogy a nemzetközi tudományos munka eredményeit jogászaink megismerhessék, nélkülözhetetlen szükség van idegen nyelvek s ezen belül az idegen szaknyelv elsajátítására. A szakszervezet a nyelvoktatás érdekében már több kezdeményezést tett. Helyes lenne, ha esetleg a Magyar Jogász Szövetséggel karöltve, és a TIT-tel együttműködve, további lépések történnének az érdeklődő jogászok nyelvtanulása, az idegen jogászi szaknyelv és az idegen nyelvű tárgyalókészség elsajátítása érdekében. Úgy hisszük, ezt a munkát éppen nemzetközi jogászi kapcsolataink szélesedése folytán érdemes lenne mielőbb megszervezni. Dr. Szekeres Károly