Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-05-27 / 21. szám

2 élelmünket fel kell szabadítanunk ab­ból a függő­ helyzetből, amelyben ma sínylődik és amelyben a közvetítő szánalmas szerepét tölti be. A jövő munka­programmja tehát elég mozgalmasnak ígérkezik, s csak a társadalom és a közgazdaság tényezőinek vállvetett igyekezete képes azt össze­­hangzóan megoldani. Erre törekedni, az összhangot minden téren megterem­teni elsőrendű nemzeti feladat. * A magyar paraszt és a vámpolitika. Ilyen czimen irt Bartal Béla egy hosszabb vezérczikket „Az Újság“ május 21 -i számába. Bartal Béla czikke elején visszatekint 1514-re, majd a Rákóczi fölkeléssel foglalkozik olyan értelemben, hogy a fölkelés sikertelenségének a pénzhiány volt az oka. Azután áttér arra, hogy a kiegyezés megteremtette a nemzet anyagi önállóságát, hogy valutánk, hitelrend­szerünk a világ legelső államainak színvona­lán áll. De aggodalommal tekint a jövőbe, hogy a mostani politikai viszonyok lerom­bolják az elért sikereket, s különösen a ma­gyar parasztságot félti a rázkódástól, a­mely az önálló vámterület esetleges létesülésével fog bekövetkezni. * * közérdek 1905. május 27. A nép nevelése. Lapunkban már több ízben említést tettünk arról, hogy számtalan speciális baj onnan veszi eredetét, hogy a néppel nem igen törődnek, nem vezetik helyesen, nem világosítják fel, nem támogatják úgy, hogyan kellene. Erre vonatkozólag egy érde­­­kes levelet kaptunk, a­melyet egész terje­delmében közölünk : „Azt mondják önök, hogy a néppel nem törődnek vezetőik. Igazuk van. Csak abban nincs igazuk, hogy kivételt nem tesz­nek* *). Igenis vannak olyan földesurak, papok, gazdatisztek, jegyzők, tanítók, akik szívü­kön viselik a nép érdekeit, s egészen bizo­nyosan tudom, hogy azokban az uradalmak­ban, vagy községekben, a­melyekben az említett vezetők közül csak egyik is komo­lyan veszi föladatát, ott, mondom, alig van szocziális baj, ott a nép, ha nem is elégedett — mert hát ki lehet a mai adózási viszo­nyok között elégedett, — de nyugodtan tűri sorsát, nem gondol kivándorlásra, nem hall­gat a hazátlan apostolokra, hanem dolgozik és fizet Igen, de abban igazuk van önöknek, hogy ilyen uradalom vagy község kevés van. Fájdalom, nagyon kevés van. Hogy miért van ez így, annak bonczolgatására sem időm, sem alkalmam nincs mostanság. Mindazon­által szeretnék egyet-mást elmondani, a­mi­vel nézetem szerint talán lehetne valamit javítani a dolgokon. Természetesen első­sorban önzetlen ve­zetőkre van szükség, a­kiknek nem legelső czéljuk a nép zsírján való hízás, hanem a nép zsírjának gyarapítása. Addig, a­míg a középiskola és az egyetem nem hivatásuk magaslatán álló egyénekkel, hanem kapzsi, tömött fejű és üres szívü uraságokkal árasztja el a községeket, addig igazi javulásról szó sem lehet. A középiskolát még felelősebbé teszem, mint az egyetemet, felelősebbé teszem azért, mert a középiskolának kellene a jó alapokat lerakni, s a középiskola csak tanít latint, számtant, vegytant stb., de alig van gondja arra, hogy önérzetes, nemesen gon­dolkodó, becsületes szívü és erős akaratú ifjakat neveljen*). A középiskola korlátok közé szorított, a tanulástól megundorodott, léhaságra, élvezetekre vágyó ifjakat ereszt az életbe, s ezek aztán a nép boldogításánál sokkal fontosabbnak tartják egyéni vágyaik kielégítését a köz rovására. De a középiskola átalakítása fölött most okos emberek vitat­koznak, s nem lehetetlen, hogy eredménye is lesz a vitának. Tehát reméljünk. Most már arról kel­lene szólni, hogy a népet miképen lehetne helyes irányban vezetni. Hát bizony ez elég nehéz feladat, s nem is valószínü, hogy egy ember megoldhassa a kérdést; aztán igen sok része van a helyes tapintatnak abban, hogy valamely dolog jól sikerüljön. Önök azt mondják, hogy nem csupán az anyagi bajokban kell a soc­ializm­ust keresni, hanem az erkölcsök megbillenésében is. Ebben is igazuk van. De az erkölcsös iránynak sem lehet soha szeme elől tévesz­teni az anyagias boldogulást. A tiszta erkölcs támasztéka a társadalmi rendnek, de a nyo­morúság megrontja a tiszta erkölcsöket. Az bizonyos, hogy az egyéni vágyaknak és igé­nyeknek korlátozása korlátozása egyúttal a romlásnak is, de nem szabad feledni, hogy van a világon létminimum is, és arra kell törekedni, hogy lehetőleg mindenki aránylag tűrhető .) Bizony ez bajos is a mai ren­dszer mellett.­­Szerb ) viszonyok között élhessen, hogy ne kelljen koldusbotot fognia. Tehát az erkölcsös vezetés sohasem tévesztheti szeme elől a nép anyagi boldogí­­tását. (Ezt az igazságot különben nem én találtam ki.) Annyi bizonyos, hogy a népnek kézzel fogható eredmények kellenek. A nép látni akarja, hogy nemcsak adót kell fizetnie, hanem az ő boldogulásának módja is meg­található. Ezt pedig csakis az anyagi boldo­gulást előmozdító eszközök megkeresésével lehet elérni. De mik ezek ? Kétség kívül igen sok van, a­melyek a helyi viszonyok szerint is változnak. Nem feladatom összeszedegetni ezeket az eszközöket, inkább egy általános dologra szeretnék rámutatni. A­milyen dolgos a magyar nép nyáron, épen olyan lusta télen. Megengedem, hogy a szerfölötti nyári dolog kívánatossá teszi ezt a hosszú pihenést, de hogy szükségessé tenné, azt nem hiszem el. Azt sem hiszem el, hogy az általános közgazdasági nyomo­rúságban föltétlenül szükséges a selyemszok­nya, meg a százakba kerülő lakodalom. Igaz, hogy ez úri tempó, s a magyar még a pokolban is ur; de erről az uraságról immár elmélkedhetik a pusztuló középbirto­kon osztály. Tehát a hosszú téli pihenést nem tar­tom föltétlenül szükségesnek, hanem igen hasznosnak tartanám, ha a nép mindenütt, lehetőleg mindenütt rávészttetnék a téli ipari foglalatosságra. Ha az egyik községben lehet tutyikat készíteni, a másikban bizonyára lehetne egyszerűbb mezőgazdasági eszközöket, a harmadikban szövötteseket, a negyedikben valami játékfélét, az ötödikben és a többi­ben mást. Hogy jó-e a fölvetett gondolat, termé­szetesen mások döntik el; egyébként ezt sem én találtam ki. A külföldön a tények azt bizonyítják, hogy a gondolat jó volt. Bárcsak itthon is megértené valaki, s ennek az ügynek is lenne Bezerédje, a­ki életét egy-egy kérdés megoldásának szentelné !( K. L. *) De tettünk. (Szerk ) A vármegyei tisztviselők országos egye­sületének közgyűlése. képe volt minden erénynek, kinek bátorsága egész a heroismusig emelkedett, midőn ön­ként megosztott minden szerencsétlenséget, veszedelmet a királyi családdal. De épen bátorsága, önmegtagadása volt mind meg­annyi bűn, melyért vádolják. Miért részletezzük vádló levelét; gyalá­zat és igazságtalanság volt annak szülőanyja, a hazugság versenyzett abban a gyűlölettel. Fouquier-Tinville a vádló önmagát múlta felül ez esetben, de azt az örömet meg nem érhette, hogy áldozatát félni, szenvedni lássa. A herczegnő tökéletesen tudott magán ural­kodni, még csak arcizma sem mozdult meg a vádak alatt. Épen ilyen szent közömbös­séggel hallgatta, midőn kimondták halálos ítéletét.­­ A többi vádlottal még gyorsabban végez­tek. Sommásan kikérdezték őket, látszólag némi védelemnek is helyet adtak, a­mi külön­ben egészen fölösleges volt s a bíróság azon­nal meghozta az ítéletet; halálra ítélték vala­mennyit és a kivégzést még az­nap kellett végrehajtani. Alig képzelhető vérlázitóbb dolog, mintha az ember elolvassa azon ítéleteket, melyeket a rémuralom emberei hoztak uralkodásuk utolsó hónapjaiban, még csak arra sincs gondjuk a bíráknak, hogy legalább látszólag megtartsák az igazság­szolgáltatás formáit. Legtöbbször már előre aláírták az üres papír­lapot, legalább erre enged következtetni az a körülmény, hogy az Ítélet utolsó szava és a biró aláirása között sokszor több ujnyi széles üres hely van.* „Meg kell vallani, hogy egy panasz hangot sem hallatott“ szólott Fouquier-Tin­ I ville az elnökhöz, midőn Erzsébet herczegnő elhagyta a termet. „Ugyan miért is panasz­kodhatott volna Erzsébet polgártársnő,“ — mondá kegyetlen iróniával Dumas elnök — váj­jon nem vettük-e őt ma körül hozzá méltó főrangú udvarral. Hiszen annyi hozzá hű fő­rangú fogja őt környékezni a guillotine lá­bánál, hogy akár a Versaillesi palota egyik szalonjában képzelheti magát. És valóban a franczia nemesség színe java volt képviselve az elítéltek között. A halálra ítélteket egy homályos, hosszúkás négyszöget képező börtönbe vitték, melynek minden bútorzata a fal körül futó fapad volt . A foglyok között voltak a herczegnőn kívül­­ de L’ Aigle, de Senoran, de Crussel d’ Am­­boise marquisnők, de Seneuf-Sourdeval gróf, öt tagja a de Loménie családnak, de Mont­­morin, de Serilly de Rosset, de Canisy stb. I grófnők. A halálra szánt férfiak és nők között­­ Erzsébet herczegnő valódi apostoli működést fejtett ki. Buzdította őket, hogy nemes meg­­adással áldozzák fel életöket Istenért, és­üggedőket bátorítja, biztatja, megnyugtatja, a másokat vigasztal, valamennyinek szivét az ég felé emeli. Önmagáról úgyszólván teljesen meg­feledkezett, csak a többieket bátorította pél­dájával. Délután megjelent egy rendőrbiztos s a herczegnőt társaival kocsira ültették,­­ hogy kivigyék a vesztőhelyre. „Mikor a Pont-Neuf mellett haladt el a kocsi­— beszéli el egy szemtanú — az a fehér zsebkendő. A tisztviselők fizetésének ideiglenes rendezése nem keltette azt az általános meg­nyugvást és megelégedést, mint amelyet elérni szándékoztak vele. Az állami tisztvi­selők már memorandumba foglalták sérelmet­mely addig a herczegnő arczát fedte, leesett a hóhér lábaihoz, ki mellette állt, feltűnt a herczegnő arcza a bámészkodó sokaság előtt, de ezen arczon a félelem legkisebb jele sem látszott, nyugodt fenség, kegyes áhitat ural­kodott vonásain.“ Megérkeztek a köztársaság térre, — ma Concordia tér a neve — itt állt a halál­­ gépe, a guillotine. Erzsébet herczegnő leszáll a kocsiról, a többi áldozat követi és sora­koznak a guillotine lábánál. „A herczegnő — folytatja ugyanaz az elbeszélő, angyali mosollyal tekintett végig társain, szemeit az ég felé emelte, majd ismét társaira nézett, mintegy jelezve, hogy ott fenn fogják egymást viszontlátni.“ A herczegnőt végezték ki utoljára, bátran nézte végig, mint hullik le előtte huszonhárom fej . . . Midőn a sor reá került, biztos léptekkel ment fel a vesztőhely lép­csőjén, arczárói égi öröm sugárzott le, hogy fel­veheti a vér­keresztséget, mely biztosítja számára a kiválasztottak koronáját, mely egyedül volt méltó jutalma az ő szent, ártat­lan életének. Erzsébet herczegnő gyászos halála, ki­váló erényeinek hire oly nagy benyomást tett a tömegre, hogy halála után azonnal egész legendával vették körül az ő vértanu­­ságát. Alig hogy kiömlött piros vére a földre, beszélték a nép között — azonnal rózsa­illat töltötte be az egész­séget. Isten csodá­val akarta bizonyítani az ártatlanul megöltnek életszentségét. (jt). * **

Next