Közgazdasági Szemle – 1970.
január - Bognár József: A magyar mechanizmusreform két éve
BOGNÁR JÓZSEF erre a teljes foglalkoztatottság viszonyai között különösen nagy szükség lett volna. c) Nagyon lassan ment végbe a gazdaság belső megújulása (új termékek bevezetése, új termelési eljárások és üzemszervezési módszerek térhódítása, új eladási formák kialakulása stb.). d) A kereslet számottevő része az egész időszak alatt kielégítetlen maradt egyrészt a fejlődés túlfeszítettsége, másrészt a gazdasági egységek gyenge alkalmazkodóképessége miatt. e) Évről évre növekedett a rosszul dolgozó üzemek deficitje, emelkedett a felesleges (értékesíthetetlen) készletek mennyisége, valamint a külkereskedelmi ráfizetés. Ily módon a gazdaság rossz körforgásba került: minél gyorsabb ütemben bővült a termelés, annál nagyobb mértékben nőtt az üzemek vesztesége, a felesleges készletek mennyisége és annál több gazdaságtalan exportot kellett megvalósítani. (Ez utóbbit a termelés igen nagy importérzékenysége súlyosbítja; az elmúlt évtizedben a nemzeti jövedelem egységnyi növekménye 2 százalékos importnövekménnyel párosult.) Kimerülőben voltak — végül — a munkaerő-tartalékok is, mert a mezőgazdaságból már csak a komplex gépesítés általános és legfejlettebb formái szabadíthatnak fel munkaerőt, az ipari „túlfoglalkoztatottság" pedig csak olyan technikai fejlődés eredménye gyanánt számolható fel (szüntethető meg), amelynek gerjesztésére a centralizált tervutasításos rendszer már nem képes. E rövid utalásokból is nyilvánvaló, hogy a reform indító okai, feltételei és tartalmi keretei a gazdaságban létrejöttek. A tapasztalatok azonban azt bizonyítják, hogy a gazdasági szükségességek nem válnak automatikusan a kormányzati cselekvés fókuszaivá. Mélyreható reform megvalósításához olyan kormányzatra van szükség, amely a) időben felismeri a helytelen gazdasági körforgásban rejlő veszélyeket, b) tisztában van azzal, hogy huzamos időn át csak azon rezsimek élvezhetik a nép támogatását, amelyek képesek a nemzet előtt álló fundamentális kérdések megoldására, c) magáévá teszi azt a tapasztalatot, hogy kritikus helyzetekben nagyobb veszélyt jelent a „nyugalmi állapot" (a kialakult helyzet) fenntartása, mint a tudományosan kiszámítható kockázatokat bátran vállaló változtatás (reform), d) nemcsak akarja a reformot, hanem erőviszonyainál és tekintélyénél fogva képes is azt viszonylagos egyensúlyviszonyok mellett bevezetni, e) tömöríteni tudja az ország legjobb erőit a reform kidolgozására, bevezetésére és gyakorlati megvalósítására. A felsorolt posztulátumok látszólag nincsenek összhangban, hiszen egyrészt a nyugalmi (kialakult) állapot fenntartásának veszélyeire, másrészt a viszonylagos egyensúlyviszonyok megőrzésének szükségességére utaltunk. Szeretném hangsúlyozni, hogy én — normális körülmények között — a dinamikus egyensúly híve vagyok, de tapasztalatból tudom, hogy a politikában és a gazdaságban nem képzelhető el teljes egyensúly. Helyesebb lenne talán a tolerálható (esetleg a maximálisan tolerálható) egyensúlyhiányról beszélni. (Egyensúlynak — egyébként — a természettudományokban is kizárólag azon szituációt tekintik, amelyben .