Közgazdasági Szemle – 1994.
október - Török Ádám: Stratégia-e a vállalati sodródás?
888 Török Ádám vállalatok létesítését általában háromféle stratégiai előny kihasználása teheti indokolttá (Andrejs[ 1993] 302-303. o.): 1. természetes monopólium; 2. méretgazdaságosság (economies of scale); 3. komplementer termelési struktúrák összekapcsolása. Nagy állami vállalatok felbontása megszüntethet ilyen előnyöket. Ha pedig a vállalat sodródása során kapacitásokat ad el, fokozatosan ugyancsak elveszítheti említett előnyeit, emiatt pedig privatizációs vonzereje is jelentősen csökkenhet. A sodródás általában tőkevesztéssel vagyleértékelődéssel jár, de ez még nem feltételenül jelenti a vállalat stratégiai pozícióinak gyengülését. A vállalat összezsugorodása gyorsan semmivé teheti a vállalat stratégiai versenyképességének alapvető elemeit (ezekről lásd Porter [1990]). A nagyvállalatok stratégiai értelemben vett „törpévé" válása azonban kisebb veszély, ha a kormányzat a költségvetési szempontokat félretéve a privatizáció felgyorsítására törekszik. Ahogy Laki kimutatta, ez a kormányzat privatizációs tisztviselői számára kényelmes megoldás lehet, mert a kormány vállalatátszervezési, munkahelyteremtési, átképzési feladatainak jó részét az adott vállalatoknál gyors privatizáció esetén már az új tulajdonos veszi át (Laki [1993] 463. o.). Hasonló érv olvasható a Major Mihály szerzőpárosnál. Ők a privatizációs tisztviselőt ahhoz a használtautókereskedőhöz hasonlítják, aki „.. .csak annyit akar költeni egy autóra, amennyibe a mosatás, meg a kisebb, jól látható hibák kijavítása kerül. Jól tudja, hogy ennél többet nem érdemes befektetni, mert a vevő ezt nem fogja elismerni az árban" (Major Mihályi [1994] 221. o.). A sodródás általában folyamatos tőkevesztéssel jár pénzügyi-számviteli és stratégiai értelemben. Ha a kormányzat ezt a számos vállalatnál egyszerre zajló folyamatot meg kívánja állítani, a privatizációs politika és az iparpolitika eszközei egyaránt rendelkezésre állnak. A kétfajta eszköz alkalmazása más-más, de egyaránt negatív hatásokkal jár. A sodródó vállalatok privatizációjának felgyorsítása az állam úgynevezett vállalkozói vagyonának nyilvántartott értékét csökkenti. A vállalati válságok központi kezelésére építő iparpolitikai beavatkozás viszont az iparban már megindult szerkezetátalakítást veti vissza, jelentős költségvetési tehervállalás mellett. Emiatt a „sodródás" korántsem csupán egy „átmeneti" vállalati magatartásforma, hanem sokkal több. Ha kiterjedten jelen van egy gazdaságban, és a kormányzat rákényszerül, hogy tegyen ellene, akkor szinte feloldhatatlan ellentét keletkezik a privatizációs politika és az iparpolitika között. Ez az ellentét (pontosan lefordíthatatlan kifejezéssel policy conflict) a következő. Ha a privatizációs politika a vállalati sodródásba nem avatkozik bele - például azért, mert tart az állami vagyon jelentős leértékelődésétől -, akkor akadályozza az ipari szerkezetátalakulást, hiszen nem iktat ki tulajdonképpen életképtelen piaci szereplőket. Ezzel azonban az iparpolitika dolgát nehezíti meg. Az iparpolitika számára ugyanis a szerkezetátalakulás felgyorsítása alapcél általában, és ma Magyarországon is. Ha a sodródó cégek helyzete nem rendeződik, akkor számottevő a kockázat, hogy az általános struktúraátalakítás céljaira rendelkezésre álló iparpolitikai eszközökkel végül - rendeltetésükkel ellentétben - éppen ezeket a cégeket tartják majd a felszínen. Tehát az történik, hogy a struktúraátalakításra szánt pénzt struktúrakonzerválásra költik majd el, és a széles sávon versenyképtelen, eladósodott, ugyanakkor privatizálhatatlan állami ipar problémája évekkel később a mainál is súlyosabb költségvetési helyzet mellett kerül majd ismét a felszínre. Hivatkozások ÁBEL ISTVÁN-HONT ANNA-LANDESMANN, M.-SZÉKELY P. ISTVÁN [1993]: A magyar ipar elmaradása Európától és a felzárkózás esélyei. Külgazdaság, 1. sz., 42-53. o. ANDREFF, W. [1992]: Les contraintes systémiques et les contraintes externes des privatisations. Revue Internationale de Droit Économique, 3. sz., 297-334. o.