Köznevelés, 1971 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1971-02-19 / 4. szám
Diákstúdió és az iskola Statisztikailag aligha tudnám igazolni (mert efféle felméréseket nemigen készítenek a világon sehol), mégis az az érzésem, egyre kevesebb tizenéves hajol esténként a naplója, kulcsos-lakatos kapcsoskönyve fölé, hogy kisebbnagyobb titkait bevallja valakinek. Nem azért, mintha a mai serdülők nem éreznék szükségét annak, hogy saját világuk szenzációit, életük eseményeit megörökítsék. Inkább azért, mert ezeket az életszeleteket, ezt az élményvilágot, előre, iparilag konkretizáltuk és ezzel kissé konfekcionáltuk is számukra: a százezres példányszámban nyomott beat-aranylemezek sok-wattos erősítős zenéje elbömböli jókedvüket, kidobogja pulzusuk ritmusát, a filmsztori megrajzolja konfliktusaikat, a televízió feldolgozza az őket körbevevő világ információanyagát, az ifjúsági sajtó a rotációs sokszorosítással tipizálja egyedi sorsukat. Mit lehet hát, mit érdemes hát esténként papírra vetni? S van-e erre még idő? Csend? Hozzá való hangulat bennük? Attól tartok, a régi diáknapló, amilyet még Karinthy Frigyes is vezetett, ahhoz a régebbi, nyugalmasabban-lassabban pergő életformához tartozott, amelyet Kosztolányi, Móricz diákregényei írtak le, amelyből hiányzott a televízió, a tömegméretű rádiózás, a mozizás, a „gyorsuló idő” teóriája, a túlterhelés, a tananyagrobbanás sok ismert jellemzője. Van-e helyette más? Az ember aligha tud lemondani arról, hogy a maga életének emlékeit el ne raktározza, meg ne őrizze. Ez tartja életben — többek között — a fényképész ipart és a fotózási hobbyt, az amatőrfilmezés sok hívét is ez mozgatja. Megőrizni egy-egy élethelyzet lenyomatát, az eltárgyiasult hangulatot, emléket. Ma már a fedett iparú, gazdagabb országokban a házi filmfelvevő és leadó — a családi mozi — mindennapos kelléke az életnek. Nálunk a filmezés még a drága szenvedélyek közé tartozik, mi még nem élünk benne az amatőrfilm-korszak forradalmában. De kezdünk belelépni egy más sajátosságú korba, a nagykorúsodott magnó hódításának korszakába. Néhány éve a magnetofon még csak a reprodukálás eszköze volt, egy-egy (főleg) beat-zenei műsor, rádiókabaré rögzítésének és visszajátszásának lehetőségeit keresték benne. Mostanában — egy-két éve — a kereskedelmi választék megnövekedésével, a hordozható, tranzisztoros-kazettás készülékek forgalmazása révén a magnetofon mint produkáló lehetőség is felhívta magára a figyelmet, amely afféle hangos naplóként is használható, amely képes megörökíteni azt a világot, visszaadni és kifejezni azt az életet, amelyet élünk. Ki hinné, hogy a KISZ KB munkatársainak első érdeklődésére több mint százötven középiskolai diákstúdió, alkotóműhely jelezte létezését. S ettől a pillanattól kezdve a korábbi otthoni amatőr „magnózgatás” helyett már egy pedagógiai-iskolai problémávval állunk szemben: mit jelent az iskolarádiók létezése, munkája a nevelés szempontjából? Tudunk-e róluk? Irányítjuk-e őket? Van-e bennük olyan pedagógiai lehetőség, amelyet eddig nem vettünk észre? A diák rádióstúdiók léte igazolta: megérett arra a helyzet, hogy számbavegyük munkájukat, odafigyeljünk rájuk. Erre adott lehetőséget az iskolarádiók és iskolaújságok szerkesztőinek I. országos tanácskozása Pápán, ez év januárjának 2—4. napján. A kezdeményező a KISZ KB Középiskolai és szakmunkástanuló osztálya volt, a rendezésben részt vett még az Ifjúsági Magazin és a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya. Ez a 160 diákot mozgósító, kitűnően szervezett három napos tanácskozás először teremtett módot országos seregszemlére, tapasztalatcserére, információszerzésre, áttekintésre. A tevékenységi körök szerint (újság, illetve rádió) elkülönülő szekciók munkájának itt csak egy területéről, a rádiósról szándékozom beszámolni, azért is, mert az iskolarádió a nagyobb támogatást váró, fiatalabb testvér, azért is, mert — a diáklapokkal ellentétben — ennek nincs tapasztalatokat termő múltja, járt útja, olajozott metodikája — s azért is, mert magam a rádiós szekcióban dolgoztam (vitát vezettem, pályamunkákat zsűriztem stb.), ezt ismerem hát jobban. Legelőbb — a gyakorlat kérdései előtt még — egyelvibb, elméletibb kitérőt, egy olyan alapvető kérdést járjunk körül, amely nélkül a „hogyan”-ról nem is érdemes beszélni. Kell-e iskolarádió? Kell-e a Komjáthy-féle „Csak fiataloknak” mellé pót-beat az iskolákban? Kell-e a Kossuth, a Petőfi és az URH mellé Rádió Ózd, Rádió Szekszárd, Jászberény, Hatvan, Debrecen, Dunaújváros, Törökszentmiklós, Nagykanizsa, Rétság, Ibrány, Zalaegerszeg, Sümeg, Dunakeszi, Balassagyarmat, Hajdúnánás, Kisvárda és Szombathely? Kell-e a tantárgyak, a szakkörök, a mozgalom elfoglaltságai mellé új feladatnak, „papnak” az iskolarádió? Nem lenne-e jobb a tanulj csak, fiam” régi, könyvhöz terelő gesztusa? Nos, az én véleményem az, hogy iskolarádió nem feltétlenül kell. Ahol nem megy a dolog, ott ne erőltessük. Se presztízs okokból, „a szomszéd iskolának már van!” alapon, se a „majd én megmutatom” szándékával. Kitűnő iskolákat is láttam már bármiféle házi stúdió nélkül. Nem ez a kiválóság kritériuma. De ahol van, ahol működik, netán még jól is működik, a gyerekek okosan és örömmel csinálják, ott tudnunk kell, hogy nagyon fontos jó nevelési lehetőséget rejt az iskolarádiós szerkesztőségi munka, az amatőr riporterkedés. Miben és miért? Nemcsak azért, mert új, öntevékeny területet nyit meg a munkatárs tanulók előtt, nemcsak azért, mert a többieket, a hallgatókat az iskolához jobban odakötheti, erősítheti odatartozásuk