Kurír - reggeli kiadás, 1992. május (3. évfolyam, 120-148. szám)
1992-05-24 / 142. szám
1992. május 24. 4 7 T. Szabó Ervin és Pataki Gábor riportja Malomban a Molnár Vagyunk úgy egynéhányan, hogy álmodozunk. Olyanok is vannak bőven közöttünk, akik ilyen-olyan okokból kénytelenek pályát módosítani, vagy egyszerűen csak szeretik a változatosságot De olyan ember kevés van, aki a kényszerből erényt kovácsol, és az álmát meg is valósítja- Na, Molnár Gusztáv volt katonatiszt ilyen ember A mátrafüredi kis kocsmában a fiatal csapos készségesen igazít útba, merre menjünk az erdőben. Harsog a tavasz. Olyan madárfüttykoncert kísér az árnyas erdei úton, hogy legszívesebben táncra perdülnék. A kanyargós, enyhén emelkedő kaptató együtt tart a völgyben susogó patakkal. Még egy kilométert sem bújtunk az erdő mélyibe, amikor kis tisztás bukkan elő mesterségesen duzzasztott tavacskával. A kis fahíd vége fakapu nyílik a vesszőből fa kerítésen. A vízimalom óriási hajtókerekével, mint a mesében. Zsindelyezett tető, alatta paticsfal. Az alacsony szemöldökgerenda alól egyenesedik fel Molnár Gusztáv. Mire mondanám jövetelem célját, már térülfordul, kecskegidák pattognak elő, récék totyognak fürgén nyomukban. - Ezek a mi kis háziállataink, meg itt van még Dzsulietta, a kutyánk. De most éppen szoptat, nem tanácsos közelíteni hozzá - mutat egy ládikóban heverő fekete kutyusra. Oldalánál megszámlálhatatlan kölyök. - Kilencet szült, remélem most már meg is maradnak - büszkélkedik jó gazda módjára. Aztán már vissza is bújik a malomba, és belülről bontani kezdi a résett gerendákból a kiemelhető deszkalapokat. Így láthatóvá válik a hajtókerék végén a munkát végző szerszám, merthogy ebben a malomban nem búzát őrölnek, hanem gyapjút nemezelnek, kártolnak, attól függően, milyen szerszámot fognak munkára. Ez ugyanis kallómalom. Itt már évszázadokkal ezelőtt működtek ilyen malmok. Ez a Bene-völgye. A Bene-patak szállította a vizet, és itt fogták munkába gravitációs erejét. Nem nagy patak volt, de arra mindig alkalmasnak bizonyult, hogy ezt a munkát elvégezhessék vele. Volt itt vagy tizenkettő is egyhuzamban egymás fölött a patakon. - Mégis, hogyan jutott idáig, hogy kallómalmot építsen? - tekerem vissza a beszéd fonalát a magam malmára. - Tulajdonképpen tudtam mást csinálni, én sem .A honvédség már nem tartott igényt rám, meg én sem őrá, de valamit csinálnom kellett. - Miért, kirúgták? - Azt nem mondanám ilyen erőszakoltan, de ahogy a rendszerváltás bekövetkezett, persze az ideológia megváltozott, nem volt már szükség a politikai tisztekre. Kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, és törtem a fejemet, mihez fogjak. - Nem lehet az, hogy Molnárnak hívják, egyenesen a malomhoz járt a kedve? - Nem tudom, de az biztos, hogy valami lehet a dologban, mert nagyon visszavágytam a hegyek közé. Míg Szabadszálláson voltam, magamat se nagyon, meg Petőfit sem értettem igazán. Honnan az a nagy, büdös Alföld-imádata? Hát annál unalmasabb dolog a világon nincs. Nekem, aki itt születtem a Mátra aljában, az erdők, kis tisztások, fenyvesek, tölgyesek között, hát unalom volt az a nagy puszta. Persze az sem mindegy, hogy ott még ráadásul szolgálni is kellett. Pedig nem állt tőlem messze az igazi szocialista eszmény. Sőt,, még most is elég komolyan hiszem, hogy a kommunisztikus elvek az elfogadhatók. Igaz, már azt is sejtem, hogy elég utópisztikusak ezek az elvek, de én legalább megpróbáltam, és még mindig arra hajlok, hogy nem a kapitalista kizsákmányolás az üdvözítő. Ha azt nézzük, most vállalkozó lettem, de én a saját erőmből, a saját magam kizsákmányolásából vittem véghez az elszántságomat, az akaratomat, az Úr és a Sors segítségével. - Csak nem azt akarja mondani, hogy megtért? - Nem, arról szó sincs. De az biztos, hogy valami nagy erő működik, ami elsősorban bennem van. És nem kizárt, hogy ellent kell tartani valamivel, amiről nem tudjuk, létezik-e vagy sem. De a Sors az való, az Úr meg, hát az egy ilyen szólás. - Ezekhez a mondatokhoz elég furcsán kapcsolódik ez a csodálatos kalap meg a rajta látható jelvény, nem? - De, lehet. Ezt a kalapot én varrtam a saját kezemmel egy eredeti orosz expedíciós afgán mintára, mert ilyenben küzdöttek ott a fiúk. De nagyon praktikus viselet. Nem fűt, nem hűt, hanem állandó becsben tartja a koponyát. A kis vörös ötágú csillagos jelvény, rajta a sarlóval, kalapáccsal, a munká dicséretét jelzi. Semmit nem értem volna itt el munka nélkül. Minden apró mozdulat az én kezem munkáját dicséri, mit dicséri, jelzi. Azt a tizenháromezer zsindelyt a gyerekeimmel hasítottam, ami most a tetőt fedi. Még az asszony is besegített. Most tizenegyezer-néhány van fent, de még a szentendreiek is megdicsérték, milyen szép munkát végeztünk. - Hogy jönnek ide a szentendreiek? - Semmit nem szoptam a kisujjamból. Utánanéztem minden létező szakkönyvben, leírásban, hiába, évszázados a kötődésem Mátrafüredhez. Nagyon sokat köszönhetek Bálint Jánosnak, Varga Gyulának, akik a szentendrei skanzen építészmérnökei, csakúgy, mint dr. Selmeczy Kovács Attilának, a Néprajzi Múzeum igazgatójának, mert minden türelmükkel elviselték az én állandó zaklatásomat, hogy megépíthessem a vágyálmomat. Már ötszáz évvel ezelőtt működtek itt ilyen gyapjúnemezelő malmok, a Bükk teli volt ugye vasat formáló hámorokkal, a Zemplén hutakkal, azoknak van is valamilyen nyomuk. Miért éppen a Bene-patak völgyében ne maradjon nyoma a kallós malmoknak? Ez vezérel engem. Meg a megélhetés. Úgy gondoltam, ha ide jönnek a turisták, és kicsit megpihennek, nézik a szép tájat, a működő malmot, közben megisznak egy pohár sört, üdítőt, akkor ez már nem egy veszett fejsze nyele. Arról nem is szólva, hogy én is jól érzem magam, azt csinálom, amit szeretetek, jó kedvvel. Ha az őseim kibírták évszázadokon át, avagy tizenkét konkurenciával, akkor én is elboldogulhatok itt egyedül. Itt minden a kezem nyomát viseli. Tessék nézni, itt ez a bárd. Úgy csináltattam, hogy úgy lehessen vele dolgozni, ahogy azt a fa megkívánja. Nem volt egyszerű. Évtizedek óta nem gyártottak ilyen faragóeszközt. Addig próbálgattam, amíg olyan nem lett, ahogyan ennek működnie kell. Tessék, kipróbálhatja - adja kezembe a széles vágóélű, keskeny nyakú vágószerszámot. Lábam közé taszajtja a vályúnak készülő farönköt, és buzgón munkára serkent. Emelem a bárdot, magamban már fogalmazom a jópofaságot, hogy ugye, már nem lehetek bárdolatlan, mikor Molnár úr felemeli egyébként sem halk szavát. - Na ugye, már nem lehet bárdolatlan? - nevet hangosan a csendes erdő sűrűjébe. Meg tízet-húszat csapok az eljövendő vályú oldalába, aztán fáradtan leeresztem karom. - Ezt se nekem találták ki - lihegem a malomépítő képibe. - Bizony, ezt még gyakorolni kell, bár nem ment rosszul - udvariaskodik. Az a lényeg, hogy táján emelni, erősen belevágni. És mindig pontosan. Az már csak összpontosítás kérdése. Nekem is bizony megvastagodott a bőr a tenyeremen - mutatja nevetesen két pracliját. - Na és akkor mi lesz, ha kész a malom, jár a kereke, jönnek a látogatók, és fogy a sör, a vendéglátás veszi át a hatalmat? - Attól se félek, amíg lesz itt ember, aki meghallgat, addig én szívesen beszélek, ha a Sors és az Úr úgy akarja. Szeretném, ha az emberek nem feledkeznének meg egy ilyen csodálatos szakma rég kihalt képviselőiről, munkásairól. A természetben meg együtt élni a munkával, az mindennél többet ér. Hátha arra is elég lesz, hogy kihúzzam, míg ez a muszkabakancs. Van még belőle két pár, az nekem elég életem végéig. Ha meg május 29-én felnyög a malomkerék, és meghajtja a kallót, akkor nálam boldogabb ember nem lesz a világon. Lekísér az országútig, ott még iszunk egy áldomást. Aztán az M3-ason nyalogatni kezdem a kézfejemet, ahol egy kis seb bizonyítja, megfogtam a bárdot, faragtam vele, már nem vagyok bárdolatlan, csak Molnár Gusztáv malomépítő akaratához, elszántságához vagyok méltatlan, ügyetlen. A tavasz még harsog, a madarak fütyürésznek. Nem is sejtik, egy embernyibbel gazdagabban távozom. Egy malomépítő emberével, en ont ♦