Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-08 / 215. szám
1993. augusztus 8. i nt a valaki nem „élvezője”, ám kívülről figyelője szociálpolitikánknak, akár még csettinthet is. Ez igen! ^ ^ Itt aztán érdemes 70 éven felülinek lenni! Micsoda kedvezményeket kapnak! Soroljuk csak: A hetvenesek ingyen utazhatnak a buszon, villamoson, vonaton. Nem kell fizetniük tévé- rádió-előfizetési díjat. De jó eséllyel indulhat a számla nem adási versenyben az a hetven éven felüli „adózó” is, aki gazdasági tevékenységét egyedül folytatja, és akinek a nyugta beszerzése különösebb megterhelést okoz. Ha az idős ember bűnügyet, akár gyilkosságot követ is el, de egészségi állapota miatt büntetés-végrehajtásra alkalmatlan, akkor nem kerül börtönbe, kiszabott büntetését rabkórházban tölti le. Lám-lám, mennyi kedvezmény! Hogy már nemigen tudnak élni vele, mert nehezükre esik kimozdulni otthonról, villamosra, buszra szállni, vonatra felkászálódni? Hogy a rádiót már többnyire nem hallják, a tévét nem látják, mert megromlottak érzékszerveik? Hogy a legritkább esetben nyitnak zöldségesboltot? Habár tehetetlenségükben sokszor élni tudnának, de mégsem teszik, akkor sem, ha egy átdolgozott élet után sokuknak nyomorognia kell a nyugdíjból? Istenem! Ez már nem Janus-arcú szociálpolitikánk megalkotóinak problémája. Ők megtették, ami tőlük tellett. Az már egy egészen más kérdés, hogy ,Jótéteményeik” olyanok, mint az okos lány által Mátyás királynak vitt ajándék. Adtak is, meg nem is. CSESZÁK GYÖNGYI Sorban állunk a zöldségesnél. A bejárat mellett nem műanyag, hanem vesszőből font kosarak tornyosulnak, a faládákban fényesre dörgölt alma, körte, hamvas őszibarack, és virágkompozíciót alkotó zöldségek. Előttem egy öregúr, fején agyonviselt szalmakalap. - Kérek egy citromot, egy paprikát, és négy szem paradicsomot - sorolja. A villámkezű eladó ideoda markolászik, ezt is, azt is fölteszi a mérlegre, mellette a zajos pénztárgép, ami kiköpi a keskeny kis számlát. Az öregúr aprót kotorász a pénztárcájából, és amikor átpakol a cekkerébe, a paradicsomnál megtorpan. - Nem kaphatnék egy nejlont? - kérdi. - Hogyne! - válaszolja az eladó, még csak nem is foghegyről, csak sietve. - Tíz forint. A szalmakalapos alig észrevehetően elhúzza a száját, a fejét tagadólag rázza, és azt mormolja: köszönöm, nem. A zöldséges valószínűleg már ránézésre tudta a feleletet, csak visszabiccent, és a következő vásárlóhoz fordul. Az öregúr igyekszik a legkisebb feltűnést is elkerülni, pirosló fülekkel kioldalog az üzletből. A számlát sem teszi el. Nem is az az évődő, fenn az ernyő, nincsen kas típus, aki harsány öblösséggel, a hentessel fraternizálva húsos csontot kér a kutyának, és csirkeaprólékot a cicusoknak. Mert blama ám bevallani, hogy ez kerül a vasárnapi lábosba. Ebben a keserves szerepjátszásban partnerek a nagykéssel hadonászó, ragacsos-véres kezű húsosok is. Nincs képük a gúnyolódásra. Általában a szemük sem rebben, hogy emez csak két szelet karajt kér, amaz csak húsz deka darált húst. Utóbb talán csak a Rózsadombon fordult elő, hogy a hentes teljesen felpaprikázódott, mert az előtte álló néni a dagadó felét kérte, mondván: elég az. - Dehogy vágom ketté, gyönyörű darab - hajtogatta a kötényes férfiú, és dühében füle mellől előkapta ceruzáját. Írni akarta a csomagolópapírra az árat, ám a néni továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, csak a felét kéri. Begorombult az eladó, megmakacsolta magát: vagy az egészet elviszi, vagy semmit. A néni füstölögve kiaraszolt a boltból, a hentes gyűlölködve nézett utána. Hogy lehet valaki ilyen kiállhatatlan? A fele kell? A többi tán nem fér el a hűtőbe, nem fogy el holnap vagy holnapután,vagy azután?! Eszébe sem jutott, hogy a néninek pont annyi pénze van, amennyi a felére elég. Hiába lakik a jobb környéken. A nevezetes üzlet előtt mostanság megjelenik egy csoszogós bácsi, öreg, mint az országút, és fújtatva, két szatyorral cígöli a kertje termését. Cseresznyét, szilvát, barackot, mikor mi érik. Jóságos fazon, arcát a nap cserzi, mert még mindig maga kapálgat, és felmerészkedik a létrára is a gyümölcsért. Apró kis zacskókba porciózva árul, amíg össze nem gyűlik egy üveg pálinkára való. Megdolgozik a termésért is, meg a hóna alá csapott itókáért is. Akik ismerik, azok szerint már elmúlt kilencvenéves. A háza valaha gyönyörű lehetett. Ő őslakos, innen el nem megy, kínálhat bárki bármit azért a paradicsomért, ami körülötte terül el. Dehogy megy! Ennyi erővel önkezével fölköthetné magát a padláson! Esze ágában sincs. Csak a kert tartja életben, meg az a kis tüzes víz, amit beszerez. Majd elviszik a tepsisek, ha itt lesz az ideje. Már jó ideje csak a közért és a ház közötti utat teszi meg, a járdán battyog. Félre sem kell húzódnia a bőgve felfelé kapaszkodó buszok elől, talán nem is tudna, talán nem is hallja azokat. Arra gondol, hogy régen itt csak a madarak csicseregtek, a tücskök ciripeltek, és a férfiak legfeljebb biciklivel jártak. Számlaadás? Ilyen mifene módikkal már nem is foglalkozik. Az asszony, aki vele szemben kacsázik, az csak pár éve tette ide a telephelyét. Kirí innen. Szerencsétlen élet van mögötte, talán ebbe hibbant bele, ezért is jár nyáron is állig gombolt kabátban, fejébe húzott sapkában. - Fázom - motyogja, és sorra belekotor a kukákba. Szeme van arra, hogy mit érdemes kihalászni, mit érdemes zsákba gyűjteni, és mire kell visszacsapni a fedőt. A guberálásból számára értékes kacatokat szed össze, és üvegeket. Amit bevált a közértben, amit levásárol. Alighogy kiér, mindjárt az első kocsilejáró előtt leguggol, körülötte szakadt szatyrok, ő pedig mohón szürcsöli a gyümölcsjoghurtot. Ez lehet a gyengéje. Mit érdekli, hogy mi van Boszniában, Etiópiában vagy másutt? A világban már nem tud eligazodni, tévét csak használhatatlan állapotban lát, lomtalanításkor. Nem úgy Jucika, akit a férje kizsigerelt, megcsalt, még a szűrét is kirakta gyerekestől, és ő a nyújtófás harc helyett visszaköltözött a szülői házba. A tapasztott falú szoba-konyhába, vécé a kert végében. Elhelyezkedett a budai gyárban, a busz reggel hozta, estére vitte. Minden garast az élére állított. Közben a lánya felnőtt, férjhez ment, kellett a mama pénze a házépítéshez. Aztán jöttek az unokák. Jucika kiegészítő keresetként elvállalta a takarítást. Nyugdíj után, mellett. Amikor Mariska, a szomszédja felutaztatta, hogy „beavassa”, még összerezzent a porszívótól, gyanakodva méregette a háziakat, akik különbséget akartak vele tétetni a bidé és a vécé között, és nagy ügybuzgalmában a zsíros fazekak, piszkos tányérok közé beguruló kindertojást is becsülettel elmosogatta. Kezdetben úgy próbált telefonálni, hogy térdepelt a készülék mellett, és okuláréval a szemén csak tárcsázott, tárcsázott. A kagylóhoz nem ért. És várta a mennyei összeköttetést. Ma úgy közlekedik, mint bárki más. Hajnalban kel, hogy elérje a távolsági buszt, azután átszáll a villamosra, onnan a kék buszra, és kész. Már nem téved el. Nem téved el, ha nem kell ebben a titokzatosan kusza városban új és ismeretlen utakra tévednie. Hogy adóznia kellene a munkája után? Hisz megdolgozott érte! Még abból a kicsiből is elvennének? Jön, kendő a fején. Nyáron könnyű és színes, télen vastag és sötét. Lábán sportcipő, azt a lengyelektől, románoktól, kínaiaktól veszi, akárcsak a dzsekijét. Mire felér az emeletre, izzadságcseppek ülnek a homlokán. Igyekszik gyorsan végigmaszatolni a lakást, aztán siet a távolságihoz. Ha lekési, órákat veszít, hiába van ingyen. Ha eléri, hazafelé menet már ernyedtebben jár. Üdvözli a szomszéd, mindjárt betoppannak a kicsik, és már dühödten röfögnek az éhes malacok. Amikor moslékosvödörrel csörtet vagy kapával a vállán, sokkal nyugodtabb, mint a tülkölő városban, ahová a lábát sem tenné be, ha a muszáj nem vinné rá. Arra is a muszáj vitte rá, hogy szóljon a „nagyságáéknak” emelésért. Egyre többet kérnek a szénért, a fáért, pedig ő azzal tüzel, a vizet a szomszéd lakjáról hordja, és már ráférne a lakásra is egy friss meszelés. A legkisebb unoka is kinőtte a cipőjét. Szeretne segíteni, ezért kel fel hajnalonta, pedig legszívesebben ki se mozdulna, csak a ház körül tenne-venne, délután elüldögélne a szőlőlugas alatt, aztán sietne nézni a Dallast. Mert ott minden olyan szép. Ettől már csak Brinkmann professzor klinikáján lehet jobb. Hogy a tévéért nem kell fizetnie, az jó. De még jobb lenne, ha nem kellene fizetnie a tüzelőért. Micsoda különbség! Kár, hogy nem lehet választani! Esztike egyre többet sírdogál. A csontjai azok nagyon fájnak. Régen évente egyszer befeküdt az ORFI- ba, vagy elutazott Hévízre. Mostanában egyre nehezebb lecsípnie „kenőpénzt” a nyugdíjból, azt a keveset elkölti akkor, amikor megméri a doktornő a vérnyomását. Különös buzgalommal számolgat, amióta a férje elhagyta. Átköltözött a túlvilágra. Neki maradt, az ő nyakába szakadt a lakás fenntartása egyedül. Kinek mondja, hogy nem ketten üldögélnek a fotelokban, hanem magában gubbaszt? Kinek mondja, hogy alig engedi meg a melegvizet? Megmosakszik, elöblíti azt az egy-két edényt, és kész. Mégis annyit fizet, mint a hatgyerekesek. Ezért is kér egy vízmérőt. Hogy miből fogja kigazdálkodni? Az ember csak a gyomrán spórolhat. Egyik nap lecsót eszik vagy paprikás krumplit, csak úgy gyalog, azután csinál csurgatott levest vagy hamis gulyást. Néha összeszalad a nyál a szájába, amikor eszébe jut egy jó, erős kávé, vagy egy kis csokoládé. Eddig a tévét szívesen elnézte, de újabban egyre többször begyullad a gyenge szeme. Talán műtétet kellene csináltatni. Nincs arra pénz, meg arra a rövid időre, amit szerinte még megélhet, semmi értelme. Inkább félbevágott krumplival hűti a szemét, és csak a rádiót hallgatja. Azért is rápirítottak a szomszédok, hogy minek üvöltteti. Minek? Mert különben nem hallja. Vagy éljen úgy, mint aki teljesen kuka? Korábban még csak kivillamosozott a Margitszigetig, sétálni egyet. Nem vett se sört, se sóskiflit, se fagyit. Ha megszomjazott, ivott a kútnál. És nézte a többieket. Újabban, amióta fogy a levegője, piheg, mint egy fészkéből kipottyant madárka, és a lába is dagad, a visszérgyulladás is gyakran meglepi, örül, hogy legalább a gyógyszert ki tudja váltani, örül, ha sikerül kivánszorognia a temetőbe, a párjához. És örül, hogy legalább a sírt rendben tudja tartani. Sohasem gondol arra, hogy a csokor virág árán vehetne egy csokoládét vagy tíz deka sonkát. Néha irigykedve hallgatja a szomszédot, aki dicsekszik, aki beiinvitálja, és megmutatja az új hűtőt, az új színes tévét vagy a videót. A keserűségtől elönti az epe, és csak annyit válaszol, lenne nekünk is, ha a férjem élne. De nem él. ő a csonttá soványodott, révetegen bolyongó, kesernyés özvegyasszonyok egyike. Mintha tükörképet tartanának elébe, úgy látja maga előtt, maga körül a többieket. Akik krajcároznak, akik mindent megvonnak maguktól, akik leginkább csak a temetőbe villamosoznak ki, akik a rekkenő nyárban görnyedt háttal vizet hordanak a sírhoz. Ha pityeregnek, magukat is siratják. Azt, hogy tíz-húsz éve voltak utoljára nyaralni, hogy még árleszállításkor sem tudnak ruhát, cipőt venni, hogy hiába kapnának olcsóbban a strandra bérletet, fürdőruhára sem telik. És önmagukhoz sincs gusztusuk. Ha elsuhan mellettük egy szuperautó, arra fejüket sem kapják fel. Talán azt hinnék, hogy tündérmesével hódítom őket, ha elmondanám, aki a kormány mellett ül, éppen hetvenéves, csak jobb csillagzat alatt született, csak tehetségesebb, és időben vállalkozott. Ő a telet a teneriffai nyárban tölti, a hűtőszekrényes dugik hússal, zöldséggel, a kagylót, a lazacot, a pápáját és az ananászt jobban ismeri, mint a vénségek a tejbegrízt. ő utoljára akkor ült villamoson, amikor még kalauz lyukasztotta a jegyét. Esztike, Jucika, Mancika! nem is rá haragszik, őket, és a gyöngyházfényű kocsi-ával közlekedőt egy egész világ választja el. Ennyi erővel a nyugati autócsoda helyett az a vállalkozó akár ufóval is járhatna. - Azt mondja meg nekem, mit csinálnak a parlamentben?! - pattog egy asszony a pincei diszkontban az árakat szemlélve, kezét csípőre téve. - Rossz vicc, hogy mit dumálnak ott össze-vissza, százezrekért. Mind elzavarnám dolgozni, és éljenek meg tízezerből, mint mi. Majd akkor járjon a szájuk! Még a férjem szakszervezeti könyvét is összetéptem. Már csak ez hiányzott. Mézesmázosan védeni az érdekeinket. Egészen addig, amíg meg nem nyerik a szavazatokat. Aztán mi a legelső? Hogy a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnöke menten megállapítsa magának a százezer forint fizetést! Mi meg legyünk hálásak, hogy kapunk egyszeri nyugdíjkiegészítést. Most a Jóisten jól befutott, egy lapáttal hozzátesz a nyugdíj-prognózis változásához. Egyre többen feldobjuk a talpunkat. Viszont aki bírja szusszal, az ked- vezőbben adózhat. Jövő- re. Ha megéri. Ha van , ereje nyugdíjasként güriz-ni. Azért, hogy megéljünk, járjunk betörni? Mi már nem leszünk bűnözők, ak-kor sem, ha hetvenen fölül már nemigen ültetik le az embert.