Kurír - reggeli kiadás, 1997. március (8. évfolyam, 59-87. szám)
1997-03-23 / 80. szám
8 MAGAZIN PIACI HÍRNÖK Itt a tálján Elég sokszor örvendett már a hírnök, biztosan a többi hasát, de főleg az olasz konyhát kedvelő olvasóval együtt a sok olasz pizzériának, kisvendéglőnek, ami az eltelt tizenöt évben elszaporodott hazánkban, főleg fővárosunkban. Még ugye az amerikaiak is beindultak az ő modorukban, feledve minden mediterrán intimitást, akkora pizzériát csináltak, hogy egyenesen evőgyárban érzi magát a finomságokra vágyó polgár. Szerencsére azonban a legtöbb izzéria hangulatos, meleg, barátságos ázias környezettel, ízekkel várja a vendégeit. A többféleképpen elkészített pizzák és főtt tészták, spagettik, raviolik, tortellinik és lasagne-ék mellett egynémely helyen még igazi tiramisa is kerül a desszerttányérra ,ha van hozzá eredeti mascarpone sajt, így szolgálja fel ételeit eredeti, hagyományos, egyenesen olaszhonból érkezett alap- és nyersanyagokból Don Carlo, a szentendrei vendéglős, aki először nem a konyhájába kalauzol be emelgetni a fedőket, hanem a hűs, több száz évvel ezelőtt épült pincébe, ahol állandóan egyenletesen klimatizált hőmérsékleten tárolhatja a hozzávalókat. Még az egyetlen egykvós konzerv is, amit importál, csodás színű, égően vörös, dió nagyságú paradicsomból áll. Pedig az öttalós méretű olcsóbb lenne, de annak az íze meg sem közelíti a kisebbét. A vendéglős igényessége alakítja a vendégek, a törzsvendégkor ízlését, ezért inkább a visszatérő vendégekre számít Don Carlo is. A vöröszöld abroszokkal és a rengeteg virággal díszített, étvágygerjesztő kisvendéglő specialitásai a tenger gyümölcsei, amit a három, csodálatos, tengervizet idéző akváriumban úszkáló halacskák tárnak a bámész vendégközönség elé. Nem csoda, hiszen a dán előszó is a távoli Szicília szigetét juttatja eszünkbe, a sűrű, forróvérű őslakosokat, a szépséges donnákat és a szigetet körülvevő csodálatos vízi világot. A március eleji felmelegedésre az egész ország tavaszt kiáltott, úgy is jártunk, mint a farkast kiáltó juhász. Jól megfáztunk, mert már nem hittünk érzékeinknek, levetkeztünk, kiültünk az addigra már március idusának zimankójába. Addigra meg késő volt. Sorban állunk a patikában, mindenféle antibiotikumokat íratunk fel, természetgyógyászhoz, biopatikákba járunk, csepegtetünk, oldunk, inhalálunk, bevesszük, bedörzsöljük, becsavarjuk magunkat, izzasztót készítünk, priznicet, vitaminokat hajkurászunk, mindhiába. A csinosan megterített kerthelyiség Don Carlo előtt is töküres. Az abroszokat a viharos erejű szél, mint vitorlákat lobogtatja. Be is húzódtunk vendégeinkkel, akik között Giuseppe Manica úr, a kulturális attasé, az Olasz Kulturális Intézet igazgatója vitte a prímet, már ha szóhoz jutott Don Carlótól, hiszen mi más lett volna a téma, mint a főzés, az olasz ételek hírneve, de főleg hatalmas és kielégíthetetlen étvágy, pontosabban az étkezés kultúrájának ismerete. Sokáig nem tartott közöttük a szópárbaj, mert először is több kérdésben teljesen egyetértettek, másrészt pedig az asztalnál ült Paola Rocchia, a római Corso di Cuccina vezető konyhafőnöke. Nos, éppen azért tartózkodott egész héten hazánkban, hogy az érdeklődő háziasszonyoknak, főzőembereknek bemutassa az olasz konyha legújabb vagy eddig nem ismert receptjeit, elkészítse a szemük előtt az etiteket. A hétfőtől péntekig tartott tanfolyam alatt minden nap más ételsor szerepelt a tanrendben. Az Olasz Kulturális Intézet jól berendezett, de meglehetősen szűknek bizonyult tankonyhájában esténként megdördültek a habverők, ropogtak a fakanalak és a hallgatók szorgalmasan jegyzeteltek. Igyekezniük is kellett, mert Paola asszony igencsak pergő nyelvű előadást tartott, amúgy olasz módra. Közben csak nem hallgathatja el a hírnök egy meglepő élményét, ami igencsak vagy tizennyolc, húsz évvel ezelőtt esett meg vele Lublin városában. Ez a lengyel és akkor még szovjet határnál lévő ősrégi egyetemi város adott helyet a lengyel egyetemi színházak találkozójának. Csodálatos középkori várának pincéjében volt a fesztiválklub, ahol jobbnál jobb dzsesszzenekarok játszottak, főétel a vodka volt és a főital is. Ragyogó egy hetet töltöttem ott barátaimmal, még egy 140 kilós fogorvossal is összehozott fogsorsom, az úgy rántottam agyaramat, mint a pinty. Szóval mégsem ezért emlékezetes város nekem Lublin, hanem mert ott ettem először pizzát, mégpedig eredeti, fatüzeléses kemencében sültet. Akkoriban még bajos volt Olaszországba jutnom, így meg kellett elégednem egy szláv pizzával, ami gombás volt és istenemre, finom. Igaz, hogy állóhelyen szolgálták fel és csak háromszögletű kivitelben, de így is vígan majszolták végig az utcán. Hogy milyen változatosságokra képes az olasz konyha, abból csak egy ids ízelítőt hadd soroljunk fel Paola aszszony tanrendjéből. Túrótortácskákkellevélben Gorgonzola sajttal ízesített burgonya Marhahússzeletek római módra És ugye még sehol egy pizza, spargetti vagy más szokásos itáliai étel. Mégis a csütörtök választékból eggyel ismertetné meg olvasóit a hírnök, mégpedig a disznóhússal, olajbogyóval és naranccsal ízesített tésztát. Egy lábosban felteszünk egy sárarépát, zellerszárat, egy gerezd fahagymát, egy vöröshagymát, két petrezselyemgyökeret, egy negyed narancshéjat és néhány fekete olajbogyót, 40 deka darált hússal, olívaolajon pirítjuk, egy pohár fehérborral meglocsoljuk. Ha a bor elpárolgott, két deci húslevest adunk hozzá és egy csipet lisztet. Lassú tűzön főzzük, sózzaolt, borsozzuk. Tonnarelli vagy ingatoni tésztát hét-nyolc személy részérefőzünk, leszűrjük összekeverjük a raguval és narancsszeletekkel díszítjük. Ha nem díszítjük akkor elvész a főzés öröme, oda a étvágygerjesztő hangulat. Reméljük, ha már itt a tálján, akkor előbb utóbb itt lesz a tavasz is. Azaz a Capricco Ungherese. T. SZ. E. 1997. március 23. Szőnyegen a gyepkérdés Azt mondja a feleségem, hogy valami nincs rendben a hőháztartásommal, valamint az agyammal. Pedig csak azt kérdeztem tőle, nem gázolta-e el véletlenül a rozmárokat az udvaron, amikor beállt a kocsival. És hozzáfűztem, kár lenne értük, szegények, csupán azért jöttek ide, mert finomabb hideg van itt, mint az Északi-sarkon. Már be is akartak jönni a szobába, ám én nem engedtem be őket, ne legyenek telhetetlenek. A nejem nem nevetett, pedig pontosan olyan vicces voltam, mint szerelmünk hajnalán, s akkor még kacagott az ilyesmin. Szóvá is tettem, mire ez a változás, talán az ajkára fagyott-e a mosoly, amit persze a lakás hőmérsékletét tekintve egyáltalán nem csodálnék. Az asszony olyasmit mormolt, hogy ezredszer hallja ezt a hülye dumát, s már nem igazán tud indulni rajta. Na, ezután tört ki agyam és hőháztartásom állapotának minősítésére, nem mulasztván el megemlíteni, szellőztetni muszáj, méghozzá alaposan, s inkább öltöznék fel melegebben, ahelyett, hogy hülyeségeket beszélnék. Én persze védekeztem a szokott módon, miszerint mégsem viselhetek télikabátot a szobában, s különben is, az ablak köztudottan nyílászáró - nem pediglen zárásnyitó. Ebből világosan kitetszik, hogy rendeltetésszerű használatkor be van csukva; épp az a rendkívüli, ha nyitva tarják. Ezzel szemben a nejem fél órával korábban közölte velem, hogy ne merészeljen becsukni az ablakot, míg vissza nem tér. Aztán elhajtott az autóval, amivel az imént tért vissza. Hiába, no, nálunk fel-felbukkan ez a hőmérséklet-megítélési polémia, időről időre. S legfőképp: zord időről zord időre. Márpedig az utóbbi időben ez dominál. Megjegyzem, az asszony sincs igazán elragadtatva attól az időtől, amely felénk jár. Hópaplan alá bújt ismét a kert, amit a nejem erősen nehezményezett. „Visszaalszik a természet, szívem", magyaráztam, amikor azt kérdezte tőlem a feleségem, mikor lesz már végre tavasz. „Örülj, szívem, hogy nem horkol a fű. Igaz, akkor hallanánk a fű növését, ami nem mindennapi tapasztalat. ” A nejem azonban felszólított, hogy ne szellemeskedjem, mert nem én rohangáltam ki-be a teraszról és vissza az előtérbe a virágládával s benne az évelővel. Tényleg nem ott voltam, ám a hangsúlyából éreztem, hogy akkor viszont csak ő lehetett. Rögtön érdeklődtem is afelől, vajon miért tette mindezt. Kiderült, hogy a teraszra való virágokat a pincében teleltette, aztán, amikor éledni kezdett a természet, úgy gondolta, ideje ismét kitenni a szabadba ezeket a növényeket. „Ehelyett a viszontagságoknak tetted ki mindet, szívem!" A nejem nagyon benne volt a történetben, ezért csak annyiban reagált közbevetésemre, hogy ehhez értenek a férfiak, elbagatellizálni a dogokat, gondolván, a nő úgyis megoldja a problémákat. Magamba szálltam, s megkérdeztem, miképp tudnék szerepet vállalni a jelen gond enyhítésében, mi több, megszüntetésében? „Legelőször is azzal, hogy csendben maradsz", mondta a nejem. „Ha ettől biztosan nem fogynak el a növények, nagyon szívesen", feleltem, és komolyan is gondoltam. Ugyanis ez tényleg nagy dilemma, hisz azt még én is tudom - momentán a tévéből -, hogy a világ tavaszt gondolván, napvilágra kerül, aztán jönnek a fagyok, s odalesz az újjáéledés. Hanem arra továbbra is kíváncsi voltam, honnan lehet észlelni, hogy részint kertészeti munkálatok szempontjából kellőképpen itt a tavasz, részint, hogy mindezt a növények is érzik. És akkor a nejem elmesélte, hogy a szóban forgó növény szára egyszer csak elkezdett a fény felé ívelődni, nyilván a napra törekedvén. ,Akkor ez nyilván ívelő növény... ”, kezdtem bele megint valami tréfásba, de aztán inkább éppcsak befejeztem a mondatot, mert a nejem tekintete rám villant; éreztem, jobb, ha maradunk ennyiben, s nem szól semmit. Nekem viszont szólnom kellett az ismert kert- és növényügyi szakembernek, akivel zsurnalisztikai ténykedéseim közepette össze-összetalálkozom. Azazhogy kérdeznem szükségeltetett tőle valamit, amivel a feleségem megbízott: szóval, hogy tényleg pétise kell-e a földnek ilyenkor tavasszal (miként azt a nejem hallotta), avagy valami másfajta tápanyag célszerű, és érdemes-e kiszórni még egy kis fűmagot a tavaly kizöldült gyepre, miáltal a kikopott vagy kellően be nem füveseden területek is bezöldüljenek. Megkérdeztem, s nem hiába: pétisó helyett komplex műtrágya került előtérbe, ami pedig a pótfüvesítést illeti, hát nem árt, de valószínűleg fölösleges, s ez szerintem szintén logikus: végül is minek a fűre fű? Amúgy én is várom már a tavaszt. Sőt a nyárelőt is. Akkor legalább ismét rájövök, milyen fa is az a csemete, amit uszkve másfél esztendeje vásárolt a nejem. Majd megfigyelem, milyen gyümölcsöt hoz. Ezt szeretem a természetben, mindig nyújt valami izgalmasat. A nejem azonban nem vár nyárig, már most izgul ugyebár, lesz-e neki szép füve. Jó múltkorában a tévében beszámoltak a jövő évi franciaországi futball-világbajnokság előkészítéséről. A nejem hirtelen lepisszegte a családot, ugyanis épp arról volt szó, miképp nevelik a gyepet, amit majd leterítenek az egyik stadionban. Hú, az nagyon teszett neki, baromian el tudná képzelni a kertünkben. Mondanom sem kell, hogy közölte: ilyen neki is kellene. Nos, a mainap - nem először - ismét eszébe jutott ez a dolog. Azt mondta, ha ezt elintézem, hogy egy ilyet leterítsenek nálunk is, többé nem aggódik a füve miatt. Nem is rossz ötlet, helyeseltem, legalább gyepszőnyeg alá söpörjük az ez irányú problémákat. Most már vihogott a feleségem, mondván, mindig tudta rólam, általánosságban is kedvelem az efféle elintézési módot. Egyszersmind kifejtette azon gyanúját, legfeljebb az előszobaszőnyeg alá fogom majd söpörni a kert problémáját - persze suttyomban, hogy ne lássa, lábat nem törölvén, megint behordtam a cipőmön a sarat a házba. BANYAI GYÖRGY