Kurír - reggeli kiadás, 1998. augusztus (9. évfolyam, 208-237. szám)
1998-08-10 / 217. szám
1998. augusztus 10. Játéktereink, játszótereink Vidéki gyerek mindennel tud játszani. Kukorica héjával, terméssel, kicsi állatokkal az udvaron, fára mászhat, kerítést ugorhat, kószálhat a mezőn, tócsákba léphet, patak partján üldögélhet, körülötte ott a természet, épp csak ki kell lépnie az ajtón. A városi gyereknek oly távoli mindez, neki boltban veszik a játékot, babát és autót, asztalra való társasjátékokat, és a folyosón rászól a szomszéd, a lépcsőházban sem illik dübörögni, az anyák állandó bocsánatkérés állapotában járnak lehajtott fejjel, ha jó leszel, leviszlek a játszótérre, ígérik, a kirándulás még ritkább dolog, és hosszú éveknek kell eltelnie, mire dobogó szívvel, szorongva leengedik a gyereket egyedül vagy más gyerekekkel, ezerszer megígértetve, hogy vigyáznak, nem csavarognak el, nem állnak szóba idegennel, leengedik végre focizni, hintázni a játszótérre. Kicsi tér Budán a Mária tér, mindössze öt ház, nevét még a Rákosi-időkben sem változtatták meg, igaz, sokáig hiányzott középről a szobor, a Szűz a kisdeddel, innen volt a név, és ezen a kis, utak futásában csöppnyire megpihenő téren volt aztán minden. Az ijesztő nevű Eördögh szabó keskeny műhelyében férfiöltönyöket vasalgatott, mindig meleg- és gőzszagú levegő szökött ki az ajtaján. Emmer, a cipész furcsa ember volt, csirizsszagú boltja fölött lakott, még a műhely terében. Matonogh Alajos fuvaros és zöldséges, a lovait másutt tartotta, egy Fő utcai istállóban. Órás, trafikos, közért, Kagyló borozó - mindez elfért ezen a kis helyen, ahová befutott a Batthyány utca, a Donáti, a Kagyló lépcső, amely egészen fel, a várnegyedbe vezetett. És a tér nagy részét elfoglalta a játszótér. Egy olyan kis téren lakni, ahol játszótér is van, mesés. Ugyanakkor roppant kockázatos. Mert a Batthyány utcában vagy a még messzebbi Hattyú utcában lakó gyerekek, kijövet a vörös téglás iskolából, nyugodtan csúszkálhattak a rajztáblákon az enyhe lejtőn télidőn. No de, az ötödik emeleti francia ablakokból igencsak jól látszottunk a húgommal, és igazán nem lehetett örökké süketnek tettetni magunkat, ha hazaszólítottak, így aztán többet is meg kevesebbet is voltunk a téren, mint más. A gyerekkor végtelen idejében nagynak tűnik a betonnal körülkerített homokozó. Egy egész iskolai éven át tartott a szerelem, bizonyos Bandi nevű fiú remek homokautót tudott építeni, igaz, elfoglalta az egész homokozót barátaival, de abba az autóba bele lehetett ülni, olyan volt, mint a lábbal hajtós igazi faautó, aztán, amikor ráuntak a fiúk az építésre, kivételesen nem rombolták szét a művet, a tiéd, mutattak rám, és akkor megemelkedtem a földről, lebegtem, ezt nekem mondta a legnagyobb, a Bandi, és egy évig olvadtam, és lestem, és cukornyulat küldtem neki egy barátnőmmel, a csoki nagyon drága lett volna, és vártam a pillantását, de soha többé nem épített nekem senki homokautót. A hinta, ó, a hinta az örök vita tárgyát képezte, mert a vasállványon mindössze három volt, és hogy ki jön, ki kinek adja át, a testvérének, a barátnőjének vagy senkinek, csak leng, leng fel a magasba, az igazán bátrak át is mertek fordulni, fejjel lefelé lógtak egy pillanatig a levegőben, a még bátrabbak vasmászókán csinálták a nagy kunsztokat, lábbal függés, kézen csimpaszkodás, az ember dermedten figyelte, hogy nem esnek le ezek. És hát fentről, otthonról látták volna meg tiltották is. A csúszda, az már egy nagy semmi volt mindehhez képest, az ember felmászott a vasfoltokon. Beleült, lendült, a homokozóba érkezett, jó vizes meg koszos lett a bugyija, volt otthon elszámolás, de az a suhanó pillanat ezt is megérte. A játszótéren volt még pad, ültek a nagymamák, az anyák, alig maradt idő meg hely suttogni a barátnőkkel, volt csap is, le kellett nyomni azt a fémkarikát, hogy magasra szökjön a víz, fulladozva-nevetve prüsszögtünk. Néha meg hiába álltunk ott szomjasan, valaki homokkal, szeméttel tömte el a víz útját. Aztán ott volt a fű, locsolták, körbejárt a parkőr, a csősz, jön a csősz, mondtuk egymásnak, mert a csősz egy titokzatos ember volt, a szúrós végű botjával, amivel fenyegetni is szokott, megálljatok csak, megálljatok, mindig szemeteltek, majd elkaptak benneteket, de csak vihogtunk, ha kellett, futottunk, tudtuk, a csősz nem kap el senkit, amúgy is sánta emberek voltak ezek a csőszök meg lassúak, öregek, bökdösték a papírt, meg mindenféle dolgokat, aztán beledobták a vas szemétkosarakba. Mire a gyerekeink felnőttek, eltűntek a csőszök is, maradtak a játszóterek. Olyannak, amilyenek voltak. Vashinta, vasmászóka, vascsúszda, homokozó, ivókút alig van, no de a higiéniára sokat adó anyák amúgy is üvegből itatják a kicsiket, szénsavas üdítőkkel kínálgatják a nagyobbakat. Egyik játszótér olyan, mint a másik. Lakótelepek épültek, a város arcát átírták, átrajzolták, egyenépületekkel tették jellegtelenné, és mindenüvé terveztek gyerekkerteket is, akinek nincs térérzéke, és úgy a magasból odacsöppen egy ilyen helyre, meg nem mondaná, mely pontján jár Budapestnek. No persze, azért épültek fantáziadúsabb játszóterek is. Fa, minden mennyiségben, természetes anyagok, erre esküdött egy időben a szakembergárda, amely a tervezéssel foglalkozott. Kötél, lovacska, vonat, olyan építmény, amibe bele lehet ülni, vagy a babát lehet vele szállítani, mint, lábbal hajtós körhinták is készültek, és elszédültünk ettől a választéktól. Gellérthegy. Sosem látott méretű csúszdák. Ide igazi kirándulás volt elmenni, fölmenni. A fiatal anyák, akik nem voltak hajlandók a gyerekre hivatkozva elhízni, maguk is beleültek ezekbe a csúszdákba. Előbb a kisded ürügyén, aztán maguktól is. A Gellérthegy, a Hajógyári-sziget, Pest környéke, Szentendre, itt voltak a mutogatni való játszóterek. Ahol fa, kötélhágcsó, felnőtt fantázia alakította a teret. A homokozók szélét nem betonnal, hanem farönkökkel jelölték. Kis kutakat építettek, nem azt a fémkarikást, lenyomósat, hanem olyat, ahol kis csőből folyt a víz, szüntelenül, ezt nem lehet eltömni, bepiszkítani. Az anyák pedig évekig, tavasztól őszig, hosszú nyarakon át lökdösték a hintákat, magasabbra, egyre magasabbra, a boldogan sikongó gyerekkel, aki aztán megtanulta lökni magát, apró lábával, cipőjével mélyedést vájva a homokba. A felnőtt, a tervező mindig korszerűsít, okoskodik, beton kell a hinta alá, mondták, így nem lesz koszos a kis zokni, a gyerek lába, a legolcsóbb fixnél is olcsóbb megoldás, később kiderült, rémisztően balesetveszélyes. Tanultak a hibákból, állítják a tervezők, amikor új játszóteret építenek, amikor meglevőt korszerűsítenek, hát abban benne van az összes eddig felépített erénye. Háborog a nép a XIII. kerületben. Harmincas években épült, nagyteraszos, irigylésreméltóan jó állapotú házak karéjában, a Pozsonyi út és a Dunára néző tér találkozásában ott van az első királyunkról elnevezett park. Amit feltúrtak, feldúltak, természetesen csak az ott lakók érdekében. Itt gyerekzsivaj volt nemrég, hinták lengtek, építmények sorakoztak a homokozó szélén, ki az unokáját sétáltatta, ki a kutyáját, most mindenki ki van űzve, mert visszaállítják az eredeti állapotokat. Állítólag. A beruházó főváros, a kivitelező Főkert meg a helyi önkormányzat roppant elégedett önmagával. A tér keleti felét reendőregyenruha-szín hinták, fémvázak foglalják el. Alul, beton, ígérik, a képviselő asszony is bizonygatta, gumitégla kerül majd a hinták alá, szebb lesz minden, mint valaha. De a harminc, negyven, ötven éve helyben lakók csak legyintgetnek. Amit feltúrnak, amit feldúlnak, sosem lesz olyan, mint volt. Az szép volt, még tegnap is szép, elmúlt fiatalságukat idézi, amikor itt ültek kéz a kézben, lányok, fiúk a padokon, sétahajók boldog zsivaját hallgatták, a szigeti Casino táncestélyeinek zenéjét. Eltűnik mindez, örökre, mint az ifjúság. A környékbeli lakótelepeken aztán igazán igyekeztek a tervezők. Vannak színes, fa-műanyag kombinációjú játékok, nagy homokozók, gumitégla a csúszda alatt, nyugodtan le lehet esni a hintáról a Kárpát utcában, homokba érkezik a gyerek. Van árnyék és van nap, kis sapkákban üldögélnek a cseppnyi kisfiúk, kislányok félárnyékban, és nem unják meg készíteni a homoksütiket. A hely biztonságos, körben drótkerítés, zárható ajtókkal, á, legyint egy kismama, nincs hozzá kulcs, sosem zárják a lakók, este bárki beülhet ide, akár le is fekhet, ha úgy tartja kedve. Mindenesetre nappal idilli a kép, á, akkor sem, mondják az anyukák. A térrel semmi baj, a játékokkal, a homokozóval sem, közel is van, szeretnek is ide járni, van, aki néhány utcányit kerül, nem akar a betonos-fémes, árnyéktalan még közelebbi helyen főni gyerekestől, de hát vannak furcsa lakók. Olyanok, akiknek nincs gyerekük. Unokájuk. Vagy már kinőttek a játszóteres korból. Ezek a picik, lám, csendben vannak. Mégis előfordul, hogy üvegekkel hajigálják őket azok, akik templomi csendre vágynak. Olyan helyet, ahol senki és semmi nem zavar, ahol nincsenek körben házak, sem könnyű találni a városban. De nem is lehetetlen. A Népliget, a Sziget, a Gellérthegy, a Városliget biztos pont. Ez már kirándulás, ki kell közlekedni ezekre a helyekre, sok a csábítás, limbó hintó, kisvasút, pereces, fagyis, üdítős, a Lizsében szemben a csónakázótó, a Vidám Park, az állatkert, ma már nem filléres dolog a belépő sehová sem. De hát a szerényebb igényű kicsi gyerekek itt is beérik, ha homokozhatnak, hintázhatnak, sok a fa, a mamák sem érzik a nyár hullámokban érkező forróságát. No de ott a gumiasztal! A gumiasztalnak nem lehet ellenállni, az bizony itt áll a játszótér szomszédságában, igaz, és szerencsére, csak a nagyobb gyerekek kedvtelése. Lefizet a srác - érdekes módon elsősorban a fiúk - egy kerek összeget egy órára, vagy bérletet vált, és hirtelen hihetetlenül szabadnak érezheti magát. Hopp, hopp, rugózunk, felvesszük a ritmust, a lendületet. Alig érezni a kötöttségeket. Az energiáink megnőnek. Az ember egészen eddig elképzelhetetlen mozdulatokra képes. Hopp, és megpördül a levegőben. Többször is. Flikkflakk, csavar, szaltó, előre, hátra, vissza, nincs megállás. Az ember elszakad a földtől, a betontól, a hinta láncának fémes fogásától, és máris és mégis repül, mind magasabbra, eltűnik alatta a tér, kívül száll az időn, feljebb, egyre feljebb, itt nem lehet leesni, ha leérsz, még feljebb jutsz, repülünk, át a legutóbbi magasságon, át nyarakon, éveken, megtalálva igazi játékterünket, a láthatatlan és mégis létező, szikrázóan tiszta, kábítóan, szédítően friss levegőt. TÓTH ILDIKÓ Fotó: NEUBAUER RUDOLF RIPORT 9