Kurír - reggeli kiadás, 1998. augusztus (9. évfolyam, 208-237. szám)

1998-08-10 / 217. szám

1998. augusztus 10. Játéktereink, játszótereink V­idéki gyerek mindennel tud ját­szani. Kukorica héjával, termés­sel, kicsi állatokkal az udvaron, fára mászhat, kerítést ugorhat, kószálhat a mezőn, tócsákba léphet, pa­tak partján üldögélhet, körülötte ott a természet, épp csak ki kell lépnie az aj­tón. A városi gyereknek oly távoli mind­ez, neki boltban veszik a játékot, babát és autót, asztalra való társasjátékokat, és a folyosón rászól a szomszéd, a lépcső­házban sem illik dübörögni, az anyák állandó bocsánatkérés állapotában jár­nak lehajtott fejjel, ha jó leszel, leviszlek a játszótérre, ígérik, a kirándulás még ritkább dolog, és hosszú éveknek kell eltelnie, mire dobogó szívvel, szorongva leengedik a gyereket egyedül vagy más gyerekekkel, ezerszer megígértetve, hogy vigyáznak, nem csavarognak el, nem állnak szóba idegennel, leengedik végre focizni, hintázni a játszótérre. Kicsi tér Budán a Mária tér, mind­össze öt ház, nevét még a Rákosi-idők­­ben sem változtatták meg, igaz, sokáig hiányzott középről a szobor, a Szűz a kisdeddel, innen volt a név, és ezen a kis, utak futásában csöppnyire megpi­henő téren volt aztán minden. Az ijesztő nevű Eördögh szabó keskeny műhelyében férfiöltönyöket vasalga­­tott, mindig meleg- és gőzszagú leve­gő szökött ki az ajtaján. Emmer, a ci­pész furcsa ember volt, csirizsszagú boltja fölött lakott, még a műhely te­rében. Matonogh Alajos fuvaros és zöldséges, a lovait másutt tartotta, egy Fő utcai istállóban. Órás, trafikos, kö­zért, Kagyló borozó - mindez elfért ezen a kis helyen, ahová befutott a Batthyány utca, a Donáti, a Kagyló lépcső, amely egészen fel, a várne­gyedbe vezetett. És a tér nagy részét elfoglalta a játszótér. Egy olyan kis té­ren lakni, ahol játszótér is van, mesés. Ugyanakkor roppant kockázatos. Mert a Batthyány utcában vagy a még messzebbi Hattyú utcában lakó gyere­kek, kijövet a vörös téglás iskolából, nyugodtan csúszkálhattak a rajztáblá­kon az enyhe lejtőn télidőn. No de, az ötödik emeleti francia ablakokból igen­csak jól látszottunk a húgommal, és igazán nem lehetett örökké süketnek tettetni magunkat, ha hazaszólítottak, így aztán többet is meg kevesebbet is voltunk a téren, mint más. A gyerekkor végtelen idejében nagy­nak tűnik a betonnal körülkerített ho­mokozó. Egy egész iskolai éven át tar­tott a szerelem, bizonyos Bandi nevű fiú remek homokautót tudott építeni, igaz, elfoglalta az egész homokozót barátaival, de abba az autóba bele lehetett ülni, olyan volt, mint a lábbal hajtós igazi fa­autó, aztán, amikor ráuntak a fiúk az épí­tésre, kivételesen nem rombolták szét a művet, a tiéd, mutattak rám, és akkor megemelkedtem a földről, lebegtem, ezt nekem mondta a legnagyobb, a Bandi, és egy évig olvadtam, és lestem, és cukor­­nyulat küldtem neki egy barátnőmmel, a csoki nagyon drága lett volna, és vártam a pillantását, de soha többé nem épített nekem senki homokautót. A hinta, ó, a hinta az örök vita tár­gyát képezte, mert a vasállványon mindössze három volt, és hogy ki jön, ki kinek adja át, a testvérének, a barát­nőjének vagy senkinek, csak leng, leng fel a magasba, az igazán bátrak át is mertek fordulni, fejjel lefelé lógtak egy pillanatig a levegőben, a még bátrabbak vasmászókán csinálták a nagy kunszto­­kat, lábbal függés, kézen csimpaszkodás, az ember dermedten figyelte, hogy nem esnek le ezek. És hát fentről, otthonról látták volna meg tiltották is. A csúszda, az már egy nagy semmi volt mindehhez képest, az ember felmá­szott a vasfoltokon. Beleült, lendült, a homokozóba érkezett, jó vizes meg ko­szos lett a bugyija, volt otthon elszámo­lás, de az a suhanó pillanat ezt is megér­te. A játszótéren volt még pad, ültek a nagymamák, az anyák, alig maradt idő meg hely suttogni a barátnőkkel, volt csap is, le kellett nyomni azt a fémkari­kát, hogy magasra szökjön a víz, fulla­­dozva-nevetve prüsszögtünk. Néha meg hiába álltunk ott szomjasan, valaki ho­mokkal, szeméttel tömte el a víz útját. Aztán ott volt a fű, locsolták, körbe­járt a parkőr, a csősz, jön a csősz, mondtuk egymásnak, mert a csősz egy titokzatos ember volt, a szúrós végű botjával, amivel fenyegetni is szokott, megálljatok csak, megálljatok, mindig szemeteltek, majd elkaptak benneteket, de csak vihogtunk, ha kellett, futottunk, tudtuk, a csősz nem kap el senkit, amúgy is sánta emberek voltak ezek a csőszök meg lassúak, öregek, bökdösték a papírt, meg mindenféle dolgokat, az­tán beledobták a vas szemétkosarakba. Mire a gyerekeink felnőttek, eltűn­tek a csőszök is, maradtak a játszóte­rek. Olyannak, amilyenek voltak. Vas­hinta, vasmászóka, vascsúszda, homo­kozó, ivókút alig van, no de a higiéni­ára sokat adó anyák amúgy is üvegből itatják a kicsiket, szénsavas üdítőkkel kínálgatják a nagyobbakat. Egyik ját­szótér olyan, mint a másik. Lakótele­pek épültek, a város arcát átírták, át­rajzolták, egyenépületekkel tették jel­legtelenné, és mindenüvé terveztek gyerekkerteket is, akinek nincs térér­zéke, és úgy a magasból odacsöppen egy ilyen helyre, meg nem mondaná, mely pontján jár Budapestnek. No persze, azért épültek fantáziadú­­sabb játszóterek is. Fa, minden mennyi­ségben, természetes anyagok, erre eskü­dött egy időben a szakembergárda, amely a tervezéssel foglalkozott. Kötél, lovacska, vonat, olyan építmény, amibe bele lehet ülni, vagy a babát lehet vele szállítani, mint, lábbal hajtós körhinták is készültek, és elszédültünk ettől a vá­lasztéktól. Gellérthegy. Sosem látott méretű csúszdák. Ide igazi kirándulás volt elmenni, fölmenni. A fiatal anyák, akik nem voltak hajlandók a gyerekre hivatkozva elhízni, maguk is beleültek ezekbe a csúszdákba. Előbb a kisded ürügyén, aztán maguktól is. A Gellérthegy, a Hajógyári-sziget, Pest környéke, Szentendre, itt voltak a mutogatni való játszóterek. Ahol fa, kö­télhágcsó, felnőtt fantázia alakította a teret. A homokozók szélét nem beton­nal, hanem farönkökkel jelölték. Kis kutakat építettek, nem azt a fémkari­kást, lenyomósat, hanem olyat, ahol kis csőből folyt a víz, szüntelenül, ezt nem lehet eltömni, bepiszkítani. Az anyák pedig évekig, tavasztól őszig, hosszú nyarakon át lökdösték a hintákat, maga­sabbra, egyre magasabbra, a boldogan sikongó gyerekkel, aki aztán megtanulta lökni magát, apró lábával, cipőjével mé­lyedést vájva a homokba. A felnőtt, a tervező mindig korszerű­sít, okoskodik, beton kell a hinta alá, mondták, így nem lesz koszos a kis zok­ni, a gyerek lába, a legolcsóbb fixnél is olcsóbb megoldás, később kiderült, rémisztően balesetveszélyes. Tanultak a hibákból, állítják a tervezők, amikor új játszóteret építenek, amikor meglevőt korszerűsítenek, hát abban benne van az összes eddig felépített erénye. Háborog a nép a XIII. kerületben. Harmincas években épült, nagyteraszos, irigylésreméltóan jó állapotú házak karé­jában, a Pozsonyi út és a Dunára néző tér találkozásában ott van az első királyunk­ról elnevezett park. Amit feltúrtak, fel­dúltak, természetesen csak az ott lakók érdekében. Itt gyerekzsivaj volt nemrég, hinták lengtek, építmények sorakoztak a homokozó szélén, ki az unokáját sétáltat­ta, ki a kutyáját, most mindenki ki van űzve, mert visszaállítják az eredeti állapo­tokat. Állítólag. A beruházó főváros, a ki­vitelező Főkert meg a helyi önkormány­zat roppant elégedett önmagával. A tér keleti felét reendőregyenruha-szín hinták, fémvázak foglalják el. Alul, beton, ígérik, a képviselő asszony is bizonygatta, gumi­tégla kerül majd a hinták alá, szebb lesz minden, mint valaha. De a harminc, negyven, ötven éve helyben lakók csak legyintgetnek. Amit feltúrnak, amit fel­dúlnak, sosem lesz olyan, mint volt. Az szép volt, még tegnap is szép, elmúlt fia­talságukat idézi, amikor itt ültek kéz a kézben, lányok, fiúk a padokon, sétaha­jók boldog zsivaját hallgatták, a szigeti Casino táncestélyeinek zenéjét. Eltűnik mindez, örökre, mint az ifjúság. A környékbeli lakótelepeken aztán igazán igyekeztek a tervezők. Vannak színes, fa-műanyag kombinációjú játé­kok, nagy homokozók, gumitégla a csúszda alatt, nyugodtan le lehet esni a hintáról a Kárpát utcában, homokba ér­kezik a gyerek. Van árnyék és van nap, kis sapkákban üldögélnek a cseppnyi kisfiúk, kislányok félárnyékban, és nem unják meg készíteni a homoksütiket. A hely biztonságos, körben drótkerítés, zárható ajtókkal, á, legyint egy kisma­ma, nincs hozzá kulcs, sosem zárják a lakók, este bárki beülhet ide, akár le is fekhet, ha úgy tartja kedve. Minden­esetre nappal idilli a kép, á, akkor sem, mondják az anyukák. A térrel semmi baj, a játékokkal, a homokozóval sem, közel is van, szeretnek is ide járni, van, aki néhány utcányit kerül, nem akar a betonos-fémes, árnyéktalan még köze­lebbi helyen főni gyerekestől, de hát vannak furcsa lakók. Olyanok, akiknek nincs gyerekük. Unokájuk. Vagy már kinőttek a játszóteres korból. Ezek a pi­cik, lám, csendben vannak. Mégis elő­fordul, hogy üvegekkel hajigálják őket azok, akik templomi csendre vágynak. Olyan helyet, ahol senki és semmi nem zavar, ahol nincsenek körben há­zak, s­em könnyű találni a városban. De nem is lehetetlen. A Népliget, a Sziget, a Gellérthegy, a Városliget biztos pont. Ez már kirándulás, ki kell közlekedni ezekre a helyekre, sok a csábítás, limbó hintó, kisvasút, pereces, fagyis, üdítős, a Lizsében szemben a csónakázótó, a Vi­dám Park, az állatkert, ma már nem fil­léres dolog a belépő sehová sem. De hát a szerényebb igényű kicsi gyerekek itt is beérik, ha homokozhatnak, hintázhat­nak, sok a fa, a mamák sem érzik a nyár hullámokban érkező forróságát. No de ott a gumiasztal! A gumiasztalnak nem lehet ellenállni, az bizony itt áll a játszótér szomszédsá­gában, igaz, és szerencsére, csak a na­gyobb gyerekek kedvtelése. Lefizet a srác - érdekes módon elsősorban a fiúk - egy kerek összeget egy órára, vagy bérle­tet vált, és hirtelen hihetetlenül szabad­nak érezheti magát. Hopp, hopp, rugó­zunk, felvesszük a ritmust, a lendületet. Alig érezni a kötöttségeket. Az energiá­ink megnőnek. Az ember egészen eddig elképzelhetetlen mozdulatokra képes. Hopp, és megpördül a levegőben. Többször is. Flikkflakk, csavar, szaltó, előre, hátra, vissza, nincs megállás. Az ember elszakad a földtől, a betontól, a hinta láncának fémes fogásától, és máris és mégis repül, mind magasabbra, eltű­nik alatta a tér, kívül száll az időn, fel­jebb, egyre feljebb, itt nem lehet leesni, ha leérsz, még feljebb jutsz, repülünk, át a legutóbbi magasságon, át nyarakon, éveken, megtalálva igazi játékterünket, a láthatatlan és mégis létező, szikrázóan tiszta, kábítóan, szédítően friss levegőt. TÓTH ILDIKÓ Fotó: NEUBAUER RUDOLF RIPORT 9

Next