LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)
1975 / 2. szám - SZEMLE - RÓNAY LÁSZLÓ: Útkeresés- úttévesztés: Jókai- és Radnóti-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Ha van írónk, akiről elmondhatjuk, a nemzet írója volt, Jókai bizonyára az. S ha volt a nemzetnek írója, akit egyszer az égig emelt, aztán a poklok szenvedéseit zúdította rá, hát ez is jellemző Jókai pályájára. "Jártam a korszak legnagyobb hőseivel diadalútjaikon - olvassuk a Negyven év visszhangjában, melyet kitűnő érzékkel választott egyhelyütt mottóul a rendező - ... s láttam a világot fejemre szakadni Világosnál... hallottam magamat hívatni író-királynak és Kossuth-kutyának. " Mindebből azonban inkább a művek rezdülései, romantikus zengései tudósítanak, semmint maga az életpálya. "Nevem ki volt törölve az irodalomból két évig. Jókai Mór nem létezett. " - jegyzi föl a legnagyobb csapást, ami írót érhet, de még ezt a megrendítő eseményt is tudta iróniával, mosolyogva palástolni. Arra azonban érezhetően büszke volt, hogy az élet sokféle tehetséggel ajándékozta meg, s hogy ő a maga eszközeivel, a maga adottságai között igyekezett is ezeket beteljesíteni. Az Utószó összes költői műveim gyűjteményéhez egyik legjellemzőbb részletében így vall magáról: "Hosszú életpályám alatt nemcsak költő voltam, hanem politikus is, és mint ilyen, hírlapíró, élclapszerkesztő, adomázó, képviselőjelölt, törvényhozási szónok, azonkívül történet-táj- és népismerő, sőt még kertész is. " Nos, mindenből egy csipetnyit láthatunk a kiállításon. Nem többet, mert a hely erre nem ad lehetőséget. De amit látunk, annál inkább növeli elismerésünket, s azt a vágyunkat, hogy mihelyt erre lehetőség nyílik, láthassunk többet is. Mint már jeleztük, a kiállítás rendezője itt-ott komoly filológiai nyomozó munkát vállalt, csakhogy élőbbé tegye a kiállított tárgyakat. Mert a tárgyaknak is megvan a maguk élete. Ha a szép Üvegtárolóban néhány botot látnánk csupán s a feliratot: "Jókai botgyűjteménye", korántsem állnánk ott akkora érdeklődéssel, mint most, hiszen Szekeres László - hogy, mint, ez az ő titka - azonosította a botgyűjtemény darabjait, mindegyikhez mellékelt néhány sornyi Jókai-idézetet (az egyik fogantyús bot mellett a következőket olvassuk például: "Ezt a madárformára faragott fogantyúst öreg barátom, Teleki Sándor gróf esztergályozta nekem emlékül, mikor Költőn jártam", s e néhány sor felidézheti emlékezetünkben a koltói kastélyban élete két legboldogabb hetét töltő Petőfi emlékét is, no meg másképp nézzük a botot is, mely egyszeriben megszűnt holt tárgy, dolog lenni, mert személyek, helyzetek asszociálódnak hozzá. S általában mindenütt egy-két jellemző idézettel, kitűnően megválogatott önjellemzéssel olyan légkört teremt, hogy Jókai, az ember és a művész személyes jelenvalóságával ott van mellettünk a kiállításon. És úgy van jelen, hogy a legendák babérját kissé megtépkedi a rendező, hogy helyette annál többet adhasson a valóságos, az igaz portréból. Mily sokat olvashattunk jeles tanulmányokban az író fantáziájának lázas szárnyveréseiről! De mennyire nem csodálkozunk fantasztikus látomásain, amikor maga vallja meg: "Az én könyvtáram egyike a legbecsesebb gyűjteményeknek, amelyben minden nevezetes útleírás, néprajzi, természettudományi mű feltalálható. Ezek az én kalauzaim a múltak történetében s a széles nagy világban" (Önéletírásom). Milyen sokat írtak arról, hogy Jókait magáénak érezte a magyarság! S mennyivel kézzelfoghatóbb ez annál a tárlónál, ahol a tárgyi emlékek mellett ezt a puritán egyszerűségű közlést olvashatjuk: "írói jubileumom alkalmával kétszáz vármegye, város és társulat választott meg díszpolgárává". Nem kétséges, monumentális életmű. S a kiállítás rendezője e kis helyen úgy tudta hangsúlyozni a rendkívüli arányokat, hogy az egyszerűség útját járva mint-