LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)
1975 / 1. szám - TANÁCSKOZÁS AZ IRODALOMTUDOMÁNY ELMÉLETI KÉRDÉSEIRŐL - TARNAI ANDOR: A toposz-kutatás kérdéseihez
korában vált? Tekinthető-e azonban e toposz egy már ókorban ismert gondolat puszta felfedezésének, ha továbbélésében századosak a hézagok, és amikor Európa-szerte általánosan ismertté vált, igen különböző funkcióban alkalmazták. Olaszországban a polgárság igyekezett vele a születési nemességgel szembeni egyenrangúságát sőt felsőbbrendűségét igazolni, nálunk pedig nemegyszer a született nemesség amúgyis rendíthetetlen előjogainak igazolására használták? Mitől függ továbbá egy toposz élettartama, ha az alázatossági formula többezer éves, az állam hajójáról is mindmáig beszélnek, az igaz nemesség gondolata viszont nálunk legfeljebb 400 esztendős? És mire taksálható egy toposz reális átéke, ha Hartvik szemérmesen írja, hogy "tudta, de elfelejtette" Priscianus grammatikáját, aminek teljes szövege mai nyomtatásban 1200 lap, és mit ér, ha valaki Orczy Lőrincnek bizonygatja, hogy személyében a születési és a lelki nemesség találkozott egymással? Mindezek indokolt kérdések, a magyar gyakorlat és tapasztalatok alapján, méginkább azok a német irodalomtudományban, ahol Ernst Robert Curtius először 1948-ban megjelent Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter c. könyve nyomán szinte epidémiaszerűen terjedt el a toposz-kutatás, és ahol egyszersmind vita indult a fogalom körül, ami máig sem ült el egészen. A német romanista könyvét bemutatni nem kell, mert abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kivételes módon az Irodalomtörténeti Közlemények 1954-i évfolyamában /442-52/ terjedelmes vitacikk formájában foglalkozott vele Bán Imre. Adózott a mű monumentalitásának és méltatta maradandó mondanivalóját, azt nevezetesen, hogy milyen nagy mértékben befolyásolta a latin Európa irodalmait az antik retorika, de bírálta is Curtiust. Teljes joggal hangsúlyozta irodalomszemléletének arisztokratizmusát, méltán mutatott rá, hogy a latin tradíció középpontba állítása és a tradíció Goethével való lezárása a mű összefüggésében a XIX-XX. századi irodalom megtagadásával egyértelmű, találóan mondta el ebben az összefüggésben, hogy e felfogás képviselője az a polgár, "aki védelemért már nem saját polgári múltja dicsőséges emlékeihez fordul, hanem a megszentelt hagyományba kapaszkodik" /443/. Ebből az következik, hogy Curtius "elutasítja mindazt, ami a francia forradalom óta... történt", s Európa fogalmából "a nyugati eliten kívül minden kimarad" /432/. Bán Imre 1954-ben oly helytállóan bírálta Curtius szemléletét, hogy az újabb szakirodalomból legfeljebb csak pontosabbá és hitelesebbé tehetőek megállapításai. Werner Krauss tanulmányából, azzal, hogy a német romanista Stephan George iskolájából indult, ami akkor is sokat magyaráz, ha a rövidség kedvéért pusztán a név keltette asszociációkra hagyatkozunk. Peter John 1972-ben megjelent részletes elemzéséből, azzal, hogy az elit-ideológia a demokrácia visszautasítását foglalja magában, s Curtius egész könyve, annak ellenére, hogy kétezer év irodalmának anyagát öleli fel, súlyosan elmarasztalható a történtetlenség hibájában. Ennek egyik ismert megnyilvánulása a klasszikus és a manierista korszakok váltakozásának tétele: már az első magyar ismertető foglalkozott vele, majd utóbb Klaniczay Tibor utasította vissza" határozottan, cáfolva mindenfajta "örök manierit- 1. Studien und Aufsätze, Berlin 1959, 57-58. 2. Toposforschung. Eine Dokumentation, hg. v. Peter Jehn, Frankfurt/M. 1972 /Respublica Literaria/. 3. Reneszánsz és barokk, Bp. 1961, 332-33 67