LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 5. évfolyam (1978)
1978 / 3-4. szám - A NYUGAT ÉS A MODERN MAGYAR IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - BORI IMRE: A Nyugat és a modern magyar irodalom
az ízlés-liberalizmusnak a korlátait is megmutatta, annak a Szabó Dezsőnek a támadó írásával egyetemben, aki pedig mind a Kázmér Ernő Májusában, mind Kassák Lajos A Testjében a Nyugattal szemben támasztott rebellió arkangyalának a szerepét játszotta. Ekkor még a Nyugatnak volt "iránya". De nem volt esztétikai programja sem 1916-ban, sem 1908-ban, ha hinni lehet Fenyő Miksának, aki a húszéves Nyugat ünnepén mondta: "Amikor nekiindultunk, ezt nem egy szépen, szabályosan kicirkalmazott irodalmi program alapján tettük, hanem valami ösztön által annak megérzésétől hajtva, hogy így nem maradhat, és nem lehet az, hogy Vörösmarty, Petőfi, Arany zsenijének hármas gránittömbje elzárja a magyar irodalmi fejlődés útját ... Valami lebírhatatlan ösztön azt diktálta, hogy a szellemi élete megmerevítése ellen harcba szállni, a Becsmesterek fatáblára írt parancsait kikezdeni, a tehetség jogát a filiszter esztétika paragrafusai ellen érvényesíteni gyönyörű feladat ..." Öt évvel később pedig Babits Mihály jelöli ki A Nyugat régen és most című írásában, hogy általában "baloldaliak" voltak, "noha egymás között a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is az évek sorsában a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg ..." A Nyugattal szembeni pártütési kísérletek a húszas és harmincas években rendre mind az "esztétikai program" irányából közelítették meg a Nyugat-jelenséget. Nem Kassák Lajos, Illyés Gyula, Déry Tibor és Németh Andor Dokumentumára gondolunk most elsősorban, hanem Szabó Lőrinc Pandorájára, majd az Ezüstkorra, hiszen ezek a kísérletek jellemzően mutatják a Nyugat leggyöngébb pontját, érzékeny felületeit. Nem elmarasztalni akarjuk a folyóiratot ezért a hiányért, hiszen különösképpen az 1912 utáni években a magyar polgári gondolkodás programnélküliségének a reflexeit látjuk ebben a jelenségben, hanem csak megállapítani szándékozunk - annál is inkább, mert éppen ebből kiindulva szeretnénk a Nyugat nagy irodalomtörténeti szerepének kérdését is megközelíteni. Ha a Nyugat első évfolyamaiban dolgozó s később is szereplő írókat nézzük, akkor a Nyugat erős művész-egyéniségek egészen laza asszociációjának látszik - miként azt Babits is, Fenyő Miksa is jellemezte. Ezeknek a nagy erejű affirmációjához, a döntő és utolsó rohamhoz szolgáltatta a folyóirat a kiindulási pontokat, a Nyugat "irányaként". Ez kopik meg a húszas évekre: mind kevesebb a határozott "tartalom" benne, ami nemcsak lehetővé, de szükségszerűvé is teszi, hogy a folyóirat már nem írók asszociációjaként, hanem csupán publikálási lehetőségként jelentős szerepet vállaljon a modern magyar irodalom életében. Amit tulajdonképpen rovására írhatnánk, abban kell pozitív vonásait látnunk, azaz: az "iránynélküliségében" a jelentőségét. A folyóirat ilyen módon őrizte meg részben progresszív polgári jellegét a "túlélők" orgánumaként, amit Babits Mihály és Móricz Zsigmond együttes szerkesztői munkája is jelképez, másrészt megjelenési lehetőséget (egyben anyagi támogatás) kínálva olyan műveknek, amelyek ugyan nem illettek valamilyen (ideológiai vagy ízlésbeli) oknál fogva a folyóirat intencióinak együttesébe, de nem is mondtak ellent a Nyugat nyíltságában megnyilatkozó tradícióinak, és színvonalban is jelentős értéket képviseltek. Ilyen módon válhatott bizonyos értelemben a magyar avantgarde munkásainak a közlési terévé is a húszas években. Nézzük csak meg ezeknek az évfolyamoknak a szerzői listáját, hogy kitessék, mennyire elsősorban befogadó jellegű volt a folyóirat az első évfolyamok még alkotó vonásaival szemben ! S ezen a harmincas évek változásai sem módosítottak lényegesen, pedig akkor már egy differenciáltabb irodalomképletben kellett a folyóiratnak léteznie. Nem célom azonban a Nyugat szakaszairól beszélni - következtetésem sem erre ösztönöz.