LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 22. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - KÉKESI KUN ÁRPÁD: Az előfeltevésmentesség paradoxonjai

284 Kékesi Kun Árpád Az ábrázolás-fogalom használatából következik egy másik jelenség is, mely a könyv több elemző fejtegetésében megfigyelhető, nevezetesen az értelmezés feladatának kiegészítésként történő elgondolása. Ha ugyanis a minimalista ellip­tikusság kapcsán arról beszélünk, hogy „milyen módon egészíti ki a szövegré­sekbe rejtett dimenzió a textualizált tartományt" (306.), akkor ez azt jelenti, hogy a talányos szövegrészeket megfejthetőnek véljük egy nagyobb dimenzió, a „műegész által leképzett valósághoz" történő viszonyítás által. Az értelmező így nem más, mint rejtvényfejtő: tevékenysége az egyértelműsítés, sőt az identifiká­ció. Ez a kartéziánus megismerés-paradigmának tökéletesen megfelelő pozíció Abádi Nagy Zoltán könyvében leginkább a „jellemábrázolás" problémájának tárgyalásakor figyelhető meg. A szöveg- és az életvilág közötti viszonyok egyér­telműsítése ott jelenik meg, hogy Abádi Nagy szerint „a minimalizált én [...] nem csökkentett értékű vagy defektusos ember, hanem teljes társadalmi és pszicho­lógiai funkcióképességű személyiség, aki azonban valami környezeti vagy belső okból mégsem ilyenként funkcionál". (226.) Az történik tehát, hogy a könyv erősen túldimenzionálja az epikai jellem fogalmát, amikor azt egész (ráadásul önidentikusnak tételezett) emberként gondolja el, akinek a „személyisége" redu­kált, hiszen a „minimalista próza minimalizálja a személyiséget". (222.) Ebb­ől erednek aztán olyan helytelen megállapítások, mint a „minimalista jellem [...] képes arra, hogy a maga komplexitásában lássa a helyzetet" (307.) vagy „a minimalizmusban belső ember ugyan van, de ritkán férünk közvetlenül a köze­léb­e" (236.) A minimalista prózai alkotások szereplőit Abádi Nagy „statikus kerek figuráknak" (309.) értékeli, és végig úgy tesz, mintha élő emberekkel lenne dolga. Ezért kijelentései gyakran olyanok, mintha egy szociológiai tanulmányból lennének kiragadva: „A minimalista ember [...] nem fordul szembe a világgal, belül marad rajta, a hétköznapok ezer apró mozzanatához b­ogozva túléli a válságait, ha el is uralkodik rajta a depresszió, ha belsőleg le is kapcsolódik". (246.) Ez persze annak a következménye, hogy Abádi Nagy szerint „a minima­lizmus [...] Amerika minimalizált [...] irodalmi szociológiájának tekinthető". (262.) Máskor szinte pszichológusi ítéletekkel találkozunk: „a minimalista személyiség­nek nagy közösségi énje nincs". (249.) Ez utóbbi mondat meglehetősen hamis általánosítása az utána következő mondatnak: „nem látjuk a társadalmi környe­zetét, abban való mozgását, nem halljuk a társadalomra vonatkozó meggyőződé­seit". (249.) Ebben ugyanis benne van az a felismerés, hogy az irodalmi szövegek esetében csak látásmódokkal lehet dolgunk, hiszen a szövegvilág jelöli ki szá­munkra mindazt, ami látható vagy hallható, így az a kijelentés, hogy „a minima­lista jellemnek rejtett dimenziói vannak". (303­) megint csak túláltalánosítása annak, hogy „a személyiség bizonyos tartományai az olvasó szeme elől rejtve maradnak". (303.) Az implicit nézőpontok meglétének elismerése megfigyelhető a könyv olyan fogalmaiban, mint következményes és fenomenológiai én, melyekbe már be van építve az olvasói látásmód. Azonban az a tény, hogy valaminek a hiányával szem­besülünk, még nem jelenti azt, hogy „az olvasó egészíti ki képzeletben" (233 ) ezt a

Next