Labdarúgás, 1969. január-december (15. évfolyam, 1-12. szám)
1969. január / 1. szám
Januári gondolatok válogatottjainkról Mit hoz az új esztendő? A kérdés a magyar labdarúgásban is felvetődik, hiszen ez a népszerű sportág tíz- és százezrek mindennapi kedvtelése, szórakozása. Szakemberek és egyszerű szurkolók egyaránt mérleget vonnak 1968-ról, s ebből kiindulva, a realitások figyelembevételével tervezgetnek, várják a programdús hónapokat. Egy ország futballsportjának erejét, a nemzetközi labdarúgó világban elfoglalt helyét mindig az adja meg, hogyan szerepel válogatott csapata. Az elmúlt esztendőben például az európai rangsor elkészítésénél, a magyar együttesnek nem lehetett „helyet” találni, mivel csak két EB-mérkőzést játszott — a Szovjetunió ellen —, márpedig ez igen csekély alap volt ahhoz, hogy az itt elért eredményekkel minősíteni lehetett volna valahová. Az idén egészen másképp lesz. Sokrétű, változatos a műsor. Akkor is az volna, ha csak a hat VB-selejtezőt vennénk számításba, pedig ezenkívül barátságos mérkőzéseket is beterveztek a sportág szakvezetői. A legfőbb feladat a mexikói VB 16-os döntőjébe jutás kiharcolása — már csak a hagyományok miatt is. A magyar futball ugyanis azóta, hogy 1934-ben először megjelent a világbajnokságon, mindenkor ott küzdött a 16 között, s innen mindössze 1958-ban nem tudott csak előbbre kerülni, miközben kétszer, 1938- ban és 1954-ben döntőt is játszott. Nem lesz könnyű dolog a mexikói repülőjegyek biztosítása. A csoportbeli nagy ellenfélnek Csehszlovákiának már 4 pontja van — valamennyit Dániától szerezte — ezekre a magyar csapatnak is szüksége volna, csak úgy, mint az írek elleni jó eredményekre, mert mindössze ezután kezdődhetne el a számítgatás: hány pont is szükséges a csehszlovákoktól, hogy legjobbjaink Mexikóba utazhassanak. A sorsolás azonban egész másként alakítja a helyzetet, hiszen a magyar válogatott VB rajtját május 25-én éppen a Csehszlovákia elleni mérkőzés jelenti, tehát már ezen a 90 percen sok minden eldőlhet. Mindenképpen kell a budapesti két pont, mert pontvesztés, vagy netán vereség esetén Mexikóról esetleg már mint csak füstbe ment tervről lehet beszélni. Éppen ezért nagyon kell a mostani tengerentúli vendégszereplés, itt talán már kialakul a világbajnoki csapat, amelynek ma még bizony csak a körvonalai vannak meg.indenképpen kell a vérátömlesztés a tavalyi csapatba. Sós Károly a friss erőket többek között Páncsicsban, Noskóban, Fazekasban, Nagy L.-ban és Juhászban (Ferencváros) próbálja megtalálni, s valóban a régi törzsgárda velük kiegészülve szemre már egészen jól fest, hogy azután mi van bennük, arra már most némileg feleletet kaphatunk. Akárkik kapják is a bizalmat a szövetségi kapitánytól, játéktudásukban senki sem kételkedik. Abban viszont már igen, hogy lesz-e elég küzdőképesség ebben a gárdában, ahhoz, hogy ha netán nem menne a játék, lelkesedéssel, küzdeni tudással, felül tudjanak kerekedni a nehézségeken, képesek legyenek netán a lehetetlenre is. Hogy miért vetődik ez fel? Azért, mert az 1968-as bajnoki mérkőzéseken bizony e tekintetben nem a legjobban vizsgáztak labdarúgóink. Sok volt a túlzottan baráti, és kicsit rossz értelemben vett sportszerű mérkőzés, a némelykor bizony annyira szükséges fogcsikorgató harcnak a nyomát sem lehetett látni, márpedig az akaraterő, a morál fokozásához is szükséges a tréning. Elképzelhetetlen ugyanis, hogyha ezek megszerzése az elkövetkező hónapokban nem sikerül, a csehszlovákok ellen csak úgy egyszerre ripsz-ropsz harci elszántsággal, hazafiúi érzülettel telített játékosok lépjenek majd a pályára. Nem, ez nem valószínű. Az olimpián sem volt másképp. Ha ment a játék, megvolt a győzelem, ha nem, — mint például Ghána ellen —, akkor csak vergődött a magyar csapat, s a kudarc a levegőben lógott. Mert nem volt elég erejük játékosainknak legyőzni a számukra valóban szokatlan környezeti körülményeket. Felülkerekedni pillanatnyi indiszponáltságukon és esetleg saját fegyverükkel — rengeteg mozgással, az elérhetetlennek látszó labdák után futással és azok megszerzésével, a közelharcokba való bátor belemenéssel —, kétvállra kényszeríteni ellenfelüket, amelyet egészen biztosan meglepetésszerűen ért volna az ilyesfajta ellenállás. Amikor tehát mindent számításba véve bizalommal várjuk válogatottunk színrelépését a világbajnoki selejtezőben, intelemként már most felvetjük: nem hiányozhat a felkészülésből az erkölcsi, akaraterő fejlesztése sem. Sőt ennek legalább annyi jelentőséget tulajdonítunk, mint egy jó taktikai terv kidolgozásának. Évtizedek óta különösebb elgondolás és célsze- srűség nélkül, történelmi hűséggel és folyamamatossággal játszotta mérkőzéseit a B- és az Utánpótlás válogatott. Ha az A-válogatott valamelyik helyen pótlásra szorult, ide és oda is nyúltak a szakvezetők, idősebbekhez és fiatalabbakhoz egyaránt. Örömmel üdvözöljük éppen ezért a Ligaválogatott kialakítását, amelyben a nagycsapat tartalékai kapnak helyet, akik azonos felfogásban, rendszerben játszanak, mint a felsőbb szintű csapatban szereplő társaik, tehát bármelyik pillanatban beugrásra készek, azaz színházi kifejezéssel élve: megvan a kettős szereposztás. Kissé aggódva várjuk ifjúsági válogatottunk UEFA selejtezőit Jugoszlávia ellen. Félünk attól, hogy megszakad a szép hagyomány, s ez évben fiataljaink nem lesznek ott a lipcsei nemzetközi ifjúsági labdarúgó-torna döntőjében. A tavalyi ORT-n láttuk a két csapatot, éppen a döntőben. A jugoszlávok sokkal jobbak voltak, azóta csak fokozták felkészülésüket és sorozatosan játszották a nemzetközi mérkőzéseket. Ezzel szemben nálunk ... Nem történt semmi különösebb. Annyi azonban igen, hogy most már szinte évről évre folyamatos az edzőcsere. Aki elvállalja ezt a tisztséget, majdnem csak átmenetnek tartja addig, míg jobbhoz nem jut. (Általában a szerződés nélkül maradt edzők ülnek be egy-egy évre az MLSZ-be.) így azután nem csoda, hogy ez a munka, amely évek szervezését, tapasztalatát követeli meg — hogy legyen valami eredmény — erősen hanyatlóban van, minden új év fordultával elölről kezdődik minden: a játékosokkal való ismerkedés, a nemzetközi mezőny felmérése, az új tehetségek kutatása, stb. Nem jó ez így, és bár ma még nem mutatkoznak ennek negatív eredményei, egy-két év múlva biztos, hogy így lesz, hiszen pillanatnyilag kevés ifjúsági játékos nevét tudnánk felsorolni, akikkel hamarosan feltöltődhetnek majd a válogatott keretek. Márpedig a mai A- válogatottat figyelembe véve, egy-két kivétellel szinte valamennyi játékos megjárta az ifjúsági válogatottság előiskoláját. Körülbelül ezek a gondolatok töltik el azokat, akik kissé behatóbban foglalkoznak a magyar labdarúgósporttal, és akik szívszorongva várják a különböző válogatott csapatok 1969. évi szereplését. Nagyon jó volna, ha egy év múlva ugyanezen a helyen már csak pozitívumok töltenék ki a hasábokat, mert akkor megvalósult mindaz, ami most az év kezdetén egyelőre csak reménynek, álomnak tűnik. Hoffer József :