Labdarúgás, 1977. január-december (23. évfolyam, 1-12. szám)
1977. január / 1. szám
NAPIRENDEN A magyar, labdarúgóedzők legkiválóbb egyéniségei, akik a Nemzeti Bajnokságban szereplő csapatoknál működnek, decemberben Tatán jöttek össze háromnapos továbbképzésre. Ennek a továbbképzésnek a tematikája azokra a szakmai szükségletekre irányította a figyelmet, amelyek a jelen és a jövő szempontjából a legfontosabbak, s amelyeknek kielégítésén múlik szinte minden — labdarúgásunkban. Hasonló próbálkozások alkalmával — ilyenek a múltban, is történtek — soha nem fordult elő, hogy a tananyaggal ilyen elégedettek lettek volna a megjelent szakemberek. De még ennél is figyelemre méltóbb volt az az odaadás, az a lelkesedés, amelylyel edzőink részt vettek a tanfolyam munkájában. Minden megnyilvánulásukból valósággal áradt az egyetértés a tennivalók, a módszerek, a felemelkedés meggyorsítását biztosító további teendők vonatkozásában. Kiderült, hogy szakembereink most már jól látják, hogy a szakmai munka frontján hol kell erősíteni. De az eszmecserék során az is kiviláglott, hogy a jövőben sokkal többet fognak tenni annak érdekében, hogy az egyéni képességeket, a csapategység, a játékstílus és taktika kialakulását célzó munka mellett nagyobb szerepet kapjon a legjobb emberi vonásokat felszínre hozó és alakító nevelő tevékenység is. Semmiképpen sem célja írásunknak az, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítson egy ilyen néhány napos továbbképzésnek. Nem is azért írunk róla itt, hanem azért, mert az ottani megnyilvánulásokból olyan következtetést lehet levonni, hogy a labdarúgás mesterei jól összpontosítanak a feladatokra, ez pedig már önmagában véve is a további sikerek záloga. S magában rejti annak a lehetőségét, hogy az új esztendő mérlegének elkészítésekor mindannyiunknak több öröme lesz 1977 telén. Néhány számadatból — amely az MLSZ karácsony előtti tájékoztatóján elhangzott — jóleső érzéssel lehet megállapítani: jó úton jár a magyar labdarúgás, hogy igazi tömegsporttá váljék. A sportág népszerűsége miatt eddig sem panaszkodhattunk, hiszen ez a szép sport már századunk első évtizedében is az élre tört, s ha akadtak is hullámzások vagy megtorpanások, a lényeg mégis csak az, hogy a focit milliók szeretik. A tömegsport-jelleget azonban nem az érdeklődők, hanem a résztvevők száma fejezi ki igazán. Nevezetesen az, hogy a különböző szintű bajnokságokban, és egyéb szervezett keretek között ma hazánkban mintegy 16 ezer csapat játszik rendszeresen. Az utóbbi három esztendő alatt — de különösen a most folyó bajnoki évben — ugrásszerűen emelkedett az utánpótláskorú játékosokból alakult csapatok száma, ez most 5 ezer fölött van. Hazai viszonylatban ez nagy eredmény, de a legfejlettebb labdarúgással rendelkező országokhoz képest a fiatalok aránya még mindig alacsony. Ezért hát nem lehet megállni, tovább és sürgősen kell javítani az arányt, még akkor is, ha a pályák jelenlegi száma bizonyos korlátokat szab. A tömegsporttá válásnak csalhatatlan jeleit mutatja, hogy óriási tömegek játsszák a kispályás labdarúgást. Nehéz felmérni, hogy az iskolákban, szakszervezeti üzemi, szövetkezeti, KISZ-rendezvényeken hány fiatalnak-idősebbnek adnak lehetőséget a játékra. E mozgalom méretéről csak egyetlen, de jellemző szám: a vasasok szakszervezete megrendezte a Szocialista Brigádok kispályás labdarúgó bajnokságát, s ebben 1280 csapat indult! Ha figyelembe vesszük például azt is, hogy a vasasokon kívül még hány szakma van, ha tudjuk azt is, hogy csak a legjobban dolgozó brigádok kapták meg a Szocialista Brigád kitüntető címet, máris elképzelhetjük, hányan játszanak kispályán. Mert ehhez a focihoz adottak a feltételek! Az MLSZ úgy tekinti a kispályás labdarúgást, mint a sportág egyik további népszerűsítőjét, amely kevesebb megkötöttséggel — játékosok száma, pálya, felszerelés, stb. — ad lehetőséget a rendszeres sportolásra. S mivel immár százezrek űzik, megtalálja majd a módot arra is, hogy segítse további elterjedését. Ebben a rovatban már írtunk róla, de az ügy fontosságára való tekintettel hadd említsük meg újra az MLSZ által a múlt évben kidolgozott átigazolási szabálymódosítást. Köztudott, hogy csak saját erőből még a legnagyobb lelkiismerettel dolgozó klubok sem tudják biztosítani a teljes utánpótlást. Saját klubon belül is előfordulhat, hogy éveken keresztül nem fejlődik ki megfelelő játékos egy vagy több posztra. Ilyenkor az elmaradhatatlan erősítés miatt játékosigazolásra van szükség. Ez a helyzet egyébként az egész világon. Az is előfordul — nem is ritkán —, hogy kis csapatban, falun vagy kisvárosban kiemelkedő tehetség tűnik fel, aki nem lenne képes teljes tehetségét kibontakoztatni, ha nem kerülne magasabb osztályban szereplő csapatba. Hogy ezek a mindennapos problémák különösebb kötöttségek miatt megoldódhassanak, az MLSZ lehetőséget ad az azonnali átigazolásra — alacsonyabb osztályból magasabba! Ennek célja közismert: induljon meg a fiatalok, a tehetségesek gyorsabb áramlása a minőségi csapatokba, mert ez is segíti az általános színvonal emelését. Egy szabály azonban csak akkor érheti el a célját, ha a lehetőségekkel az illetékesek élnek is! Mi kell tehát ahhoz, hogy ez a szabály, amely egyik hétről a másikra lehetővé teszi, hogy megyei, vagy járási csapatban, vagy akár az NB III-ban, vagy az NB II-ben szereplő kiemelkedő tehetség a magyar labdarúgás legelső vonalába felkerüljön? Az kell, hogy az illetékesek fel is fedezzék ezeket a tehetségeket. Az kell, hogy alaposan kivizsgálják: valóban szükségük van-e a kiszemelt fiúra? Az kell, hogy ha középcsatárra van szükségük, akkor ne balhátvédet, ha középpályásokban van hiány, akkor ne szélsőt igazoljanak le! Törvény az, hogy a csapatszervezésnek egyik fontos formája az idegenből történő játékosigazolás. Ha ez meggondoltan, a szükségletek mindenoldalú figyelembevételével történik, akkor hasznos a csapat, s végső soron az egyetemes magyar labdarúgás számára. És használ a játékosnak, aki olyan viszonyok közé kerül, ahol nincs szakmai akadálya annak, hogy magasabb színvonalú szakmai munka eredményeképpen kibontakozhassék. Ha viszont az átigazolás elhamarkodott, felületes, csak azért történik, hogy ne más csapat vigye el a játékost , akkor a labdarúgó elvész a közösség számára, akkor a szakosztály játékostemető lesz. Mi tehát a teendő? Fel kell fedezni a tehetségeket, s ha gondos tanulmányozás után úgy tűnik, hogy erőssége lehet a csapatnak, akkor igazolni kell! A jól sikerült kiválasztás és igazolás emeli a színvonalat, erősíti az élvonalat, s ez labdarúgásunk mai helyzetében nagyon fontos! Ez vezette az MLSZ-t e szabálymódosítás megalkotására, a bürokratikus akadályok elhárítására. Most már csak az szükséges, hogy a szakosztályok éljenek is a lehetőségekkel.