Labdarúgás, 1983. január-december (29. évfolyam, 1-12. szám)
1983. január / 1. szám
Az, hogy egy író miben látja a magyar labdarúgás elgyengülésének a magyarázatát, az nyilván az ő dolga. Hogy azonban mit mondunk el mi, érdekeltek és beavatottak a betegség okairól, az a mi „asztalunk". A magyar labdarúgás betegségének (amely immár krónikussá vált) három alapvető oka van. 1. Nem tudjuk, szervezett formában megvalósítani az iskolások korosztály-bajnokságait. 2. Nem lehetünk elégedettek edzőink működésével, sem az élvonalban, sem a fiataloknál. 3. Az egyesületeknél elavult módszerrel, ésszerűtlenül vezetik a szakosztályt. Léteznek ezenkívül más, a három felsorolt pont valamelyikéhez így vagy úgy kapcsolódó, kisebbrendű „kórokozók", de addig, amíg a betegség fent említett fundamentális előidézőit nem sikerül gyógyítanunk, törvényszerű a visszafejlődés. Hogy a hanyatlás mennyire szembetűnő, az eddig soha nem tapasztalt káder gondjainkban mutatkozik meg. A nemzeti válogatott csapattól elbúcsúztattunk öreg „idegenlégiósokat", de megfelelő utódokat nem állítottunk helyükre. Az EB selejtező tornáján induló csapat így gyengébb, mint a VB-n szerepelt együttes és a továbbjutás esélyei enyhén szólva, halványak. Még égetőbb Mezey György dilemmája, hiszen az utánpótlás csapat jó néhány posztjára egyszerűen nem talál megfelelő játékost. Tehát az utánpótlás helyzete még vigasztalanabb, mint az első csapaté, s ez mindennél határozottabb jelzése arra, hogy a hanyatlás folyamata nem állt meg. (Hiába keresünk azonban kiemelkedő képességű futballistákat, az ifi- és a 16 éven aluliak válogatott csapatában is.) Milyen messze mehet el az alapfontosságú feladatok megoldásában az MLSZ? A magyar szövetség a közhiedelem szerint olyan mint egy nagyvállalat, amely a maga területén teljhatalmú gazdálkodást folytat. (Sajnos, ilyen értelemben még a sajtó is elég gyakran bírálja a szövetséget. „És mit tesz az MLSZ?" kérdezi olyan esetekben, amelyekben a felelősség ténye nagyon is áttételes és közvetett. Mondanom sem kell, hogy az MLSZ társadalmi szerv lévén, nem is működhet úgy, mint egy vállalat. Sem hatásköre, sem megfelelő nagyságú apparátusa nincs ehhez. Éppen a fentiek miatt a vezetési ténykedésében a tanácsadás, a szakmai módszerek kidolgozása, az egyesületek segítése domborodhat elsősorban ki. Ifjúsági bizottsága például intenzív munkát végez, korszerű (ha még tovább is fejlesztendő!) munkaprogramja van, kézben tartja a különböző korosztályok válogatott kereteit és pontosan tudja, hogy ennek megvalósítására viszont már nem terjed ki a hatásköre. De nem terjed ki odáig sem, hogy elérje, a klubok serdülő- és ifjúsági állományával minden tekintetben megfelelő, jól képzett edzők dolgozzanak. Nem hiszem, hogy szükséges lenne hangsúlyoznom, hogy ez a két tényező, vagyis a szervezett iskolai labdarúgás és a szakszerű, magas igényű, egyesületi nevelőmunka dönti el, hogy milyen színvonalú a magyar futball! Ennyit az első ponthoz. Ha lehet, még több a gond a második ponttal. Az edzők kiválasztása, képzése és továbbképzése nem tartozik az MLSZ hatáskörébe, s mivel állami feladat, joga nincs ellenőrizni. Meg kell elégednie azal, ha megnyugtatják, hogy mind a kiválasztással, mind a képzéssel, mind a továbbképzéssel semmi baj sincs, panaszra nem lehet ok, nem kell szégyenkeznünk a kölni futballfőiskola előtt sem. Bevallom, ezt sokáig elhittem. Ma már kételkedem benne, mert nem tudom összeegyeztetni a magas szintű oktatómunkát és azt, amit edzéseken a tulajdon szerbemmel látok. Vagyis azt, amit az edzők „letesznek az asztalra”, és már azt a „pótmagyarázatot” sem fogadom el, hogy az edző mindent tud, de nem azt csinálja, amit kéne. Hogyhogy? Az edző önmaga ellensége lennne? Vegyük végül a harmadik pontot, az egyesületi vezetést. Ha fellapozzuk a régi sportlapokat és visszamegyünk egészen a felszabadulás időpontjáig, akkor meglepetve tapasztaljuk, hogy a szakosztályok ugyanolyan módszer szerint működnek ma is, mint 37 évvel ezelőtt. A szakosztály élén társadalmi elnök áll, lehetőleg valamelyik bázisszerv vezetője, jó szurkoló, semmi más (már szakmai szempontból). A tacsök javarésze is társadalmi aktíva. Két függetlenített ember dolgozik a szakosztályban: a technikai vezető, akire a szorosan vett szakmai munkán kívül minden tartozik (a felszabadulás előtt,intéző" volt a neve) és a vezető edző, aki felelős az egyesület valamennyi edzőjének a munkájáért. Bebizonyosodott, hogy ezt a feladatot fizikailag képtelen megoldani, hiszen ő a „kirakatban" álló első csapat mestere, érdeke, becsvágya, hiúsága, kenyere köti ide. Honnan lenne ideje a serdülő ifjúsági edzések felügyeletére s ezen keresztül kollégái munkájának reális minősítésére? Nem állítom, hogy először a Labdarúgás 1971 januári számában ismertetett és azóta is időszerű „Az eszményi Szakosztályt" című cikkemben lefektetett modell az egyedüli üdvözítő. A függetlenített egyszemélyi vezető szükségessége azonban nem csak a marxista vezetési elvvel egyezik meg, hanem azzal a logikus igénnyel is hogy a labdarúgással összefüggő minden téma egy kézbe kerüljön, megkönnyítve ezzel a kollektív (szakosztály) döntéshozatalokat is. Eddig még senki sem akadt, aki érvekkel meg tudott volna győzni, hogy az atomjaira széthullott szakosztály, amelyben minden edző felügyelet nélkül, önmagának dolgozik és amelyben nincs összmunka a nevelésben, az átigazolásban, s a koncepcióban, a gépezet együttműködésében, az helyes úton jár. El tudom képzelni azt, hogy a vezető edzőt maximálisan tehermentesítve és külön függetlenített ifjúsági és serdülő szakfelügyelő beállításával is meg lehet oldani (ideiglenes jelleggel!) a szakosztály vezetését. Azt sem vitatom, hogy más, hasonló elképzelést ki lehet dolgozni, de az egyszemélyi felelős vezetés elve mindenképpen az egyedüli lehetőség. Meggyőződésem, az MLSZ-ben mulasztást követtünk el. Hogy az elmúlt ciklusban nem dolgoztunk ki a szakosztályvezetésre egy központi modellt. Nem kötelező célzattal és nem a változtatás lehetőségének a kizárásával. Ezt a mulasztást sürgősen pótolnunk kell. Aminthogy munkánkat is hozzá kell igazítani az új idők új követelményeihez. BARCS SÁNDOR: MENNYIBEN FELEL AZ MLSZ? 2