Látóhatár, 1968. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1-2. szám

J­AN­KOVICH FERENC TÖREDELMES Bánom, hogy „rossz vagyok”, úgy fáj a rossz, csaknem halálba dönt, hogy rossz vagyok, mert rosszaságom velem egy­koros­­ Nem érdemlem, hogy világon vagyok. Irigyetek, önáltató mesék ... Nehéz nekem a szép szó, a sima. Úgy nyom a szív ... Bocsássa meg az ég, de csúnya szájba nem való ima. A lelkem már egy öreg temető. Mit használ még, ha hangtalan sírok? Évek illannak, nem gyógyít az idő ... „Megigazulni”, óh, én nem bírok. Kertemben még a madár sem örül. Sétálok benne töredelmesen: emlékek, árnyak bolyongnak körül. Úgy fáj, ha meg-megállok csöndesen ... Mikor támadsz föl, jó kedvem? Soha ...? Hol vagy víg barát, régi hű rokon? Hol van az elvesztett csapás? Hova támolygok még a gyomtellt sírokon? Lelkem hűlőben, sötét van ... Uram, nem találom felém nyújtott kezed ... Ó, áldd meg, áldd meg rám maradt utam, mely végül engem hozzád elvezet.

Next