Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-05 / 1. szám

SZÍNHÁZRÓL SZINHA Az élet királya Tr­abi László az az író,­­ akinek életeleme az aktuális politizálás. Műveli is sajtóban, rádióban, tv­­ben és olykor a színpadon. Ez utóbbi esetnek vagyunk tanúi most a Madách Ka­maraszínházban, amikor be­bizonyítja, hogy nemcsak „egy percre" bírja humor­ral, hanem két óra hosszat — szinte egyfolytában. Vannak, akik szemére vetik, hogy új vígjátéka, Az élet királya nem elég cselekményes. Tudományos dramaturgiai elemzéssel boncolgatva ez talán igaz is, viszont Tahinak nincs szüksége több történésre, mint amennyi elég ahhoz, hogy napjaink oly nagy problémáiról, mint a nem­zeti egység, a szocializmus építése, a „külhoni hazánk­fiai” stb. könnyedén el­mondja komoly vélemé­nyét, szigorú ítéletét. Partnerei kiváló komé­diasrác, s ezt a kifej­ezést a legőszintébb elismerés­ként írjuk le Lázár Máriá­ról, Greguss Zoltánról, Mensáros Lászlóról, Pécsi Sándorról, Kelemen Évá­ról, s a többiekről, de első­sorban a rendezőről, Len­­gyel Györgyről. Ez az „együttes” az írott anyagot nagyon komolyan véve úgy tálalja a közönségnek, hogy miközben a kipellengére­zett visszásságokon mula­tunk, elgondolkozunk azon, talán mégiscsak igaza van a kapitalista mentalitású Svájcból hazatért hazánk­fiának, hogy ha a „mégisek" ellenére egész jól élünk, mennyivel jobban élnénk „mégisek” nélkül. (Miről is szól a darab? Gordon Bálint tizenhét év után látogatóba hazatér. „Nagyasszony” anyja, a népi demokrácia „műemlé­ke” fogad bátyjával, a nyu­­galmazott alispánnal, aki mint népfrontbizottsági elöljáró rendszerünk meg­­győződéses híve, hogy nem marad itthon. Holler Rudi, „főtisztviselő, aki tudja, hogy mitől döglik a légy” megveszi Bálint szabadal­mát és ... És valóban írem az a fontos, itthon marad-e „hazánkfia”, hanem az, hogy általa, aki kívülről látja a számunkra megszo­kott viszonyainkat, olyan dolgokra derít fényt a szerző, amelyeket illene vé­gül magunknak is észre­vennünk. Közben jót nevettünk és hazatérőben elgondolkoz­tunk azon, amit Ta­nitói útravalóra kaptunk. SÓLYOM LÁSZLÓ Greguss Zoltán, Mensáros László, Lázár Mária Kopré József A VARRÓNŐ SZERELME A könyvtárban mennyezetig érnek a könyvespolcok. Fiatal lány sürög-forog a rekeszek között, ölé­ben hozza a kölcsönkért könyveket. Kilencedik vagyok a sorban. Lassan, topogva érünk a pult elé. Előttem öt­ven körüli őszülő asszony áll. Tömött szatyorját két kézre fogja. A fiatal könyvtároslány megismer. Rám mosolyog és a szemével int, legyek türelemmel. Bólintok, ráérek. Egy olvasóankét óta tart ismeretségünk. Akkor még két szobából állt a helyiség. Most egy újabbal bővült. A kárpitos elköltözött a szomszéd üzlethelyiségből. A pult előtt állok. Mellettem egy asszonyka. Intek a a szememmel, hogy ő érkezett előbb. Aztán, hogy va­lamit mondjak, így: — Ajánljon valamit. — Magának? — csodálkozik rám a könyvtáros lány­ka. — Mondja, még mindig gyűjti a ritkaságokat, első kiadásokat? — kérdi. Tudja, hogy van egy Arany­­öszikék, egy Sárosi, Aranytrombita — ez kézzel írott, aztán Móricz, Krúdy, Benedek Elek és más első kiadás a birtokomban. Az asszonyka rám néz és valami különös melegség csillan a szeméből. Forgatom a Hanzelka és Zikmund útinaplót, a Halálgyárat, ami éppen a pulton van. Azt mondja: — Ezeket okvetlen olvassa el. Meg a Rejtelmes Af­rikát, azt feltétlen. Kint az utcán azt bizonygatja, hogy neki az olvasás legnagyobb öröm. Varrónő. Van egy kis könyvtára, de itt nagyobb a választék. Meg aztán, ki győzne minden új könyvet megvásárolni? Régen, bezzeg az ilyen ma­­gunkfajta nem juthatott olvasnivalóhoz. Nem jutott rá. Aztán felém fordul: — Nekem is van egy kincsem, ha kíváncsi rá, meg­mutathatom. Olvasó emberek könyvei mindig érdekeltek. Elfogad­tam a meghívást. És máris ballagunk a Sándor ut­cában. A ház régi, de a lakás, mintha most építették volna. Tükörmennyezet, divatos csíkkal. A fal színe szilvakék. Perzsaszőnyeg feszül a fényes parketten, rojtjai gondo­san kifésülve. Egy kihúzhatós rekamié, beszerelt éjjeli olvasólámpával, rajta két díszpárna és egy fekete üveg­­gombszemű Mackó. A játékkereskedések kirakatában látható ilyen. Az ablaknál könyvszekrény. Tarka kötésű könyvek sorakoznak a polcokon. Száz, százötven kötetnyi lehet. Szememmel a „kincset" keresem. Látok egy zöld kö­tésű Ady-t, Athenaeum kiadást, A Csendes Don-t és néhány jubileumi Mikszáthot, Jókait. A szekrény mellett egy kopott Singer varrógép, do­bozos fedővel, lepattogzott szálkás furnérral. A sarok­ban egy magasabb díványon Kékes televízió. Szürke képernyőjén látszik a szemközti ablak. Vendéglátóm a könyvszekrényhez lép és a felső polc közepéről leemel két könyvet. Az egyik piros kötésű, díszkiadás, aranyozott lapszélekkel, címbetűkkel. A má­sik házilag bekötött kéziratos, kockás irkalapköteg. Látja, hogy meglepődöm. Valóban, nem értem ezt a furcsa összehasonlítást. Fölemeli a díszkiadást, megsi­mogatja, aztán az asztal szélére helyezi. A másikat két kézre fogja: — Ez az én művem. Első és a legkedvesebb. Elmesé­lem, jó? Faragott cigarettásdobozt nyújt elém. Maga is rá­­gyújt. — Anyám is varrónő volt. Nagyon nehezen éltünk. Iskolát nem végezhettem, csak hat elemit. Anyám a varrásból képtelen lett volna még taníttatni is. Pedig én nagyon szerettem volna továbbtanulni, így az iskola helyett a várost jártam. Komissióztam, kaszíroztam, cipeltem a kész ruhát a nagyságos asszonyoknak. — De sokszor megálltam én akkortájt a könyvesbol­tok előtt! A drága árcédulák azonban, mintha azt mondták volna, neked nincs annyi pénzed, hogy a tiéd legyünk. Igaz, nem is volt. Csak a vágyam volt, hogy egyszer én is könyvet vehessek magamnak ..­­. — A Nemzeti Színház előtt a plakátot olvasgattam egyszer. Karomon a kész ruha, éppen a Rákóczi útra kellett volna vinnem. A plakát a Bánk bán­ t hirdette. Nagyon szerettem volna megnézni. Addig könyörög­tem anyámnak, míg a kakasülőre vett egy jegyet. De csak egyet, mert kettőre már nem futotta. Ott várt sze­génykém az előcsarnokban, amíg vége lett az előadás­nak. — Milyen volt? — kérdezte, ahogy ballagtunk haza­felé. — Csodálatos, anyukám, csodálatos volt. — Másnap egy bőrnagykereskedő feleségének vittem haza a kész ruhát az Andrássy útra. Kövér, festett sző­ke hajú asszony volt. Az ebédlőben várakoztatott a pénzre ...A könyvállványon megpillantottam a Bánk Bán­t. Hirtelen, mintha elállt volna a szívverésem. Le­vegőt is alig kaptam. Néztem csak elbűvölve a könyvet még akkor is, amikor a kezembe számolta a pénzt. De én csak nem tudtam levenni a szemem a könyvről. — Ami van veled, csak nem vagy rosszul? — kérdezte. Szaladt és vizet hozott, de én elhárítottam. Nehezen, szégyenlősen nyögtem ki a szavakat. „Kérem szépen, ne tessék haragudni, de tessék nekem kölcsön adni azt a könyvet” — mutattam a piros fedelű könyvre. — Könyvet? — nézett rám értelmetlenül és felhúzta szemöldökét. — Igen, azt a könyvet, csak azt. Azt szeretném el­olvasni. Nagyon vigyázok rá, mint a két szemem fényé­re és vissza is hozom hamarosan, tessék elhinni ne­kem. Az asszony levette a polcról a könyvet. Boldogan szorítottam magamhoz. Otthon letisztogattam róla a port, bekötöttem kék csomagolópapírba, három rétegben is, nehogy valami baja legyen. Édesanyám azt mond­ta, vigyázzak rá, mert nem tudnánk megfizetni, ha baj érné. Lázasan olvastam egész éjjel. Újjra éltem Tiborc szavait, Bánk keserűségét, lázadását. Zsongtak bennem a szavak, otthon, utcán mindenütt. Ottó csábításán el­keseredtem, Biberach-ot meg egyenesen gyűlöltem. Ti­borc alakja nőtt igazán a szívemhez. Úgy éreztem, év­ezredes keserűségeket mond, s a mi sorsunkat is csak ő tudja megfogalmazni igazán. — Mikor kell visszavinned? — kérdezte édesanyám. — Ahányszor kérdezte, mindig belém mart a keserű­ség, hogy meg kell válnom szeretett könyvemtől. Mit tegyek, hogy az enyém legyen? — tűnődtem. Hiszen ha pénzem lenne, megvenném magamnak! — Lemásolom — álltam egyik nap édesanyám elé dacosan. — Megbolondultál? Egy egész könyvet lemásolni? — Én pedig lemásolom — mondtam határozottan. Mert azt akarom, hogy az enyém legyen ... Éjszakákig körmöltem. Egy hét alatt lettem kész vele. Volt egy ir­kám, kitéptem a lapjait, aztán a másolt oldalakat ösz­­szeragasztottam. Lisztből csináltam ragasztót, kovászt és összeragasztottam. Szereztem hulladék szitavásznat is, abból csináltam a gerincét, ahogy a kirakatokban láttam állni a könyveket. Ezután már nyugodtan visszavittem a könyvet. — Hát ez az a könyv — mutatja diadalmasan. Kezembe vettem, forgattam, lapozgattam. Látta ar­comon a csodálkozást. Nyújtotta felém a másikat is, a díszkiadást. — Most azt kérdezi melyik a „kincsem"? Tudom, ar­ra gondol, látom az arcán. — A felszabadulás után egyszer a Múzeum körúton mentem. Megláttam ezt az antiquárium kirakatában — mutat a díszkiadásra. — Hirtelen, valami láz fogott el, elborított a régi emlék. Százforintos árcédula­ volt bele­­tűzve. Megvettem. '■ ■ '• — Ugyanúgy szorítottam magamhoz, m­int régen azt a másikat. Most mind a kettő J nincs nekem. .Ez a Tratt­ner­-féle múlt századi kiadás is, m­eg ,­amit magam a saját kezemipél másoltam ... amit,­­most magának el­meséltem, tizenhárom éves lársykoromban történt... Percekig hallgattunk. Kezembe vettem a Trattner-fé­­le, aztán az irkalapos másolatot. Apróbetűs, kislányos írás. A tinta megfakult.4.betűkön, de azért egészen jól olvasható. Egymásra dűlnek a betűk, mint az elemista kislányok betűi. Ízléssel, gondosan másolt verssorok, pontosan úgy, ahogy az igazi könyvben van. Az utolsó lapra oda van kanyarítva csupa nagy betűvel: VEGE. Alatta egy kecses szegfű rajza, szirmait éppen hullatóban. — Valóban szép emlékek — mondtam —, és én is megsimogattam a könyveket. — Igen, ezek nekem a legkedvesebbek. Az első könyv, amit életemben olvastam. Azóta? Könyvtárnyit hord­tam haza és vettem is magamnak. Két előfizetésem is van sorozatra. Talán ismeri a Milliók sorozatot? Az Utcáról beszűrődött a neonfény. Megvilágította a kis szobát. Fény hullt a kopott varrógépre, asztalra, könyvszekrényre. Ahol két könyv áll egymás mellett, szorosan, összesimulva. A varrónő szerelme.

Next