Lobogó, 1966. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-05 / 1. szám
SZÍNHÁZRÓL SZINHA Az élet királya Trabi László az az író, akinek életeleme az aktuális politizálás. Műveli is sajtóban, rádióban, tvben és olykor a színpadon. Ez utóbbi esetnek vagyunk tanúi most a Madách Kamaraszínházban, amikor bebizonyítja, hogy nemcsak „egy percre" bírja humorral, hanem két óra hosszat — szinte egyfolytában. Vannak, akik szemére vetik, hogy új vígjátéka, Az élet királya nem elég cselekményes. Tudományos dramaturgiai elemzéssel boncolgatva ez talán igaz is, viszont Tahinak nincs szüksége több történésre, mint amennyi elég ahhoz, hogy napjaink oly nagy problémáiról, mint a nemzeti egység, a szocializmus építése, a „külhoni hazánkfiai” stb. könnyedén elmondja komoly véleményét, szigorú ítéletét. Partnerei kiváló komédiasrác, s ezt a kifejezést a legőszintébb elismerésként írjuk le Lázár Máriáról, Greguss Zoltánról, Mensáros Lászlóról, Pécsi Sándorról, Kelemen Éváról, s a többiekről, de elsősorban a rendezőről, Lengyel Györgyről. Ez az „együttes” az írott anyagot nagyon komolyan véve úgy tálalja a közönségnek, hogy miközben a kipellengérezett visszásságokon mulatunk, elgondolkozunk azon, talán mégiscsak igaza van a kapitalista mentalitású Svájcból hazatért hazánkfiának, hogy ha a „mégisek" ellenére egész jól élünk, mennyivel jobban élnénk „mégisek” nélkül. (Miről is szól a darab? Gordon Bálint tizenhét év után látogatóba hazatér. „Nagyasszony” anyja, a népi demokrácia „műemléke” fogad bátyjával, a nyugalmazott alispánnal, aki mint népfrontbizottsági elöljáró rendszerünk meggyőződéses híve, hogy nem marad itthon. Holler Rudi, „főtisztviselő, aki tudja, hogy mitől döglik a légy” megveszi Bálint szabadalmát és ... És valóban írem az a fontos, itthon marad-e „hazánkfia”, hanem az, hogy általa, aki kívülről látja a számunkra megszokott viszonyainkat, olyan dolgokra derít fényt a szerző, amelyeket illene végül magunknak is észrevennünk. Közben jót nevettünk és hazatérőben elgondolkoztunk azon, amit Tanitói útravalóra kaptunk. SÓLYOM LÁSZLÓ Greguss Zoltán, Mensáros László, Lázár Mária Kopré József A VARRÓNŐ SZERELME A könyvtárban mennyezetig érnek a könyvespolcok. Fiatal lány sürög-forog a rekeszek között, ölében hozza a kölcsönkért könyveket. Kilencedik vagyok a sorban. Lassan, topogva érünk a pult elé. Előttem ötven körüli őszülő asszony áll. Tömött szatyorját két kézre fogja. A fiatal könyvtároslány megismer. Rám mosolyog és a szemével int, legyek türelemmel. Bólintok, ráérek. Egy olvasóankét óta tart ismeretségünk. Akkor még két szobából állt a helyiség. Most egy újabbal bővült. A kárpitos elköltözött a szomszéd üzlethelyiségből. A pult előtt állok. Mellettem egy asszonyka. Intek a a szememmel, hogy ő érkezett előbb. Aztán, hogy valamit mondjak, így: — Ajánljon valamit. — Magának? — csodálkozik rám a könyvtáros lányka. — Mondja, még mindig gyűjti a ritkaságokat, első kiadásokat? — kérdi. Tudja, hogy van egy Aranyöszikék, egy Sárosi, Aranytrombita — ez kézzel írott, aztán Móricz, Krúdy, Benedek Elek és más első kiadás a birtokomban. Az asszonyka rám néz és valami különös melegség csillan a szeméből. Forgatom a Hanzelka és Zikmund útinaplót, a Halálgyárat, ami éppen a pulton van. Azt mondja: — Ezeket okvetlen olvassa el. Meg a Rejtelmes Afrikát, azt feltétlen. Kint az utcán azt bizonygatja, hogy neki az olvasás legnagyobb öröm. Varrónő. Van egy kis könyvtára, de itt nagyobb a választék. Meg aztán, ki győzne minden új könyvet megvásárolni? Régen, bezzeg az ilyen magunkfajta nem juthatott olvasnivalóhoz. Nem jutott rá. Aztán felém fordul: — Nekem is van egy kincsem, ha kíváncsi rá, megmutathatom. Olvasó emberek könyvei mindig érdekeltek. Elfogadtam a meghívást. És máris ballagunk a Sándor utcában. A ház régi, de a lakás, mintha most építették volna. Tükörmennyezet, divatos csíkkal. A fal színe szilvakék. Perzsaszőnyeg feszül a fényes parketten, rojtjai gondosan kifésülve. Egy kihúzhatós rekamié, beszerelt éjjeli olvasólámpával, rajta két díszpárna és egy fekete üveggombszemű Mackó. A játékkereskedések kirakatában látható ilyen. Az ablaknál könyvszekrény. Tarka kötésű könyvek sorakoznak a polcokon. Száz, százötven kötetnyi lehet. Szememmel a „kincset" keresem. Látok egy zöld kötésű Ady-t, Athenaeum kiadást, A Csendes Don-t és néhány jubileumi Mikszáthot, Jókait. A szekrény mellett egy kopott Singer varrógép, dobozos fedővel, lepattogzott szálkás furnérral. A sarokban egy magasabb díványon Kékes televízió. Szürke képernyőjén látszik a szemközti ablak. Vendéglátóm a könyvszekrényhez lép és a felső polc közepéről leemel két könyvet. Az egyik piros kötésű, díszkiadás, aranyozott lapszélekkel, címbetűkkel. A másik házilag bekötött kéziratos, kockás irkalapköteg. Látja, hogy meglepődöm. Valóban, nem értem ezt a furcsa összehasonlítást. Fölemeli a díszkiadást, megsimogatja, aztán az asztal szélére helyezi. A másikat két kézre fogja: — Ez az én művem. Első és a legkedvesebb. Elmesélem, jó? Faragott cigarettásdobozt nyújt elém. Maga is rágyújt. — Anyám is varrónő volt. Nagyon nehezen éltünk. Iskolát nem végezhettem, csak hat elemit. Anyám a varrásból képtelen lett volna még taníttatni is. Pedig én nagyon szerettem volna továbbtanulni, így az iskola helyett a várost jártam. Komissióztam, kaszíroztam, cipeltem a kész ruhát a nagyságos asszonyoknak. — De sokszor megálltam én akkortájt a könyvesboltok előtt! A drága árcédulák azonban, mintha azt mondták volna, neked nincs annyi pénzed, hogy a tiéd legyünk. Igaz, nem is volt. Csak a vágyam volt, hogy egyszer én is könyvet vehessek magamnak ... — A Nemzeti Színház előtt a plakátot olvasgattam egyszer. Karomon a kész ruha, éppen a Rákóczi útra kellett volna vinnem. A plakát a Bánk bán t hirdette. Nagyon szerettem volna megnézni. Addig könyörögtem anyámnak, míg a kakasülőre vett egy jegyet. De csak egyet, mert kettőre már nem futotta. Ott várt szegénykém az előcsarnokban, amíg vége lett az előadásnak. — Milyen volt? — kérdezte, ahogy ballagtunk hazafelé. — Csodálatos, anyukám, csodálatos volt. — Másnap egy bőrnagykereskedő feleségének vittem haza a kész ruhát az Andrássy útra. Kövér, festett szőke hajú asszony volt. Az ebédlőben várakoztatott a pénzre ...A könyvállványon megpillantottam a Bánk Bánt. Hirtelen, mintha elállt volna a szívverésem. Levegőt is alig kaptam. Néztem csak elbűvölve a könyvet még akkor is, amikor a kezembe számolta a pénzt. De én csak nem tudtam levenni a szemem a könyvről. — Ami van veled, csak nem vagy rosszul? — kérdezte. Szaladt és vizet hozott, de én elhárítottam. Nehezen, szégyenlősen nyögtem ki a szavakat. „Kérem szépen, ne tessék haragudni, de tessék nekem kölcsön adni azt a könyvet” — mutattam a piros fedelű könyvre. — Könyvet? — nézett rám értelmetlenül és felhúzta szemöldökét. — Igen, azt a könyvet, csak azt. Azt szeretném elolvasni. Nagyon vigyázok rá, mint a két szemem fényére és vissza is hozom hamarosan, tessék elhinni nekem. Az asszony levette a polcról a könyvet. Boldogan szorítottam magamhoz. Otthon letisztogattam róla a port, bekötöttem kék csomagolópapírba, három rétegben is, nehogy valami baja legyen. Édesanyám azt mondta, vigyázzak rá, mert nem tudnánk megfizetni, ha baj érné. Lázasan olvastam egész éjjel. Újjra éltem Tiborc szavait, Bánk keserűségét, lázadását. Zsongtak bennem a szavak, otthon, utcán mindenütt. Ottó csábításán elkeseredtem, Biberach-ot meg egyenesen gyűlöltem. Tiborc alakja nőtt igazán a szívemhez. Úgy éreztem, évezredes keserűségeket mond, s a mi sorsunkat is csak ő tudja megfogalmazni igazán. — Mikor kell visszavinned? — kérdezte édesanyám. — Ahányszor kérdezte, mindig belém mart a keserűség, hogy meg kell válnom szeretett könyvemtől. Mit tegyek, hogy az enyém legyen? — tűnődtem. Hiszen ha pénzem lenne, megvenném magamnak! — Lemásolom — álltam egyik nap édesanyám elé dacosan. — Megbolondultál? Egy egész könyvet lemásolni? — Én pedig lemásolom — mondtam határozottan. Mert azt akarom, hogy az enyém legyen ... Éjszakákig körmöltem. Egy hét alatt lettem kész vele. Volt egy irkám, kitéptem a lapjait, aztán a másolt oldalakat öszszeragasztottam. Lisztből csináltam ragasztót, kovászt és összeragasztottam. Szereztem hulladék szitavásznat is, abból csináltam a gerincét, ahogy a kirakatokban láttam állni a könyveket. Ezután már nyugodtan visszavittem a könyvet. — Hát ez az a könyv — mutatja diadalmasan. Kezembe vettem, forgattam, lapozgattam. Látta arcomon a csodálkozást. Nyújtotta felém a másikat is, a díszkiadást. — Most azt kérdezi melyik a „kincsem"? Tudom, arra gondol, látom az arcán. — A felszabadulás után egyszer a Múzeum körúton mentem. Megláttam ezt az antiquárium kirakatában — mutat a díszkiadásra. — Hirtelen, valami láz fogott el, elborított a régi emlék. Százforintos árcédula volt beletűzve. Megvettem. '■ ■ '• — Ugyanúgy szorítottam magamhoz, mint régen azt a másikat. Most mind a kettő J nincs nekem. .Ez a Trattner-féle múlt századi kiadás is, meg ,amit magam a saját kezemipél másoltam ... amit,most magának elmeséltem, tizenhárom éves lársykoromban történt... Percekig hallgattunk. Kezembe vettem a Trattner-féle, aztán az irkalapos másolatot. Apróbetűs, kislányos írás. A tinta megfakult.4.betűkön, de azért egészen jól olvasható. Egymásra dűlnek a betűk, mint az elemista kislányok betűi. Ízléssel, gondosan másolt verssorok, pontosan úgy, ahogy az igazi könyvben van. Az utolsó lapra oda van kanyarítva csupa nagy betűvel: VEGE. Alatta egy kecses szegfű rajza, szirmait éppen hullatóban. — Valóban szép emlékek — mondtam —, és én is megsimogattam a könyveket. — Igen, ezek nekem a legkedvesebbek. Az első könyv, amit életemben olvastam. Azóta? Könyvtárnyit hordtam haza és vettem is magamnak. Két előfizetésem is van sorozatra. Talán ismeri a Milliók sorozatot? Az Utcáról beszűrődött a neonfény. Megvilágította a kis szobát. Fény hullt a kopott varrógépre, asztalra, könyvszekrényre. Ahol két könyv áll egymás mellett, szorosan, összesimulva. A varrónő szerelme.