Lobogó, 1967. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-26 / 30. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja: HA KISSÉ SZŰKSZAVÚAN IS, de a saigoni látogatásáról hazatért amerikai hadügyminiszter, a sajtó képviselői előtt szót ejtett a partizánok tevékenységéről. McNamara nem véletlenül volt szűkszavú. Azt kényszerült ugyanis elismerni: „a partizánok stabilizálták erőiket, s eddig minden esetben pótolni tudták veszteségeiket”. Ez a beismerés tulajdonképpen annak bevallása, hogy az eszkaláció, amelytől az amerikai hadvezetés oly sokat várt, nem hozott fordulatot, döntő változást a vietnami hadszíntereken. Ezzel kapcsolatosan érdekes beszélgetést olvastam az U. S. News and World Report című lap legfrissebb számában. A lap tudósítója, aki a szerkesztőség megjegyzése szerint a koreai háború óta Távol-Keleten, a vietnami hadműveletek kezdetétől pedig Saigonban él, rövid otthoni tartózkodása idején a lap hasábjain válaszolt több — úgymond — kényes kérdésre. Wendell S. Merrick a többi között kifejtette véleményét arról is, vajon a Westmoreland által kért több százezer katona bevetése révén elérhet-e az USA katonai győzelmet. A vietnami szakértő véleménye szerint, ha 600 ezerre növelik a Vietnamban állomásozó amerikai haderők létszámát, vagyis „még további 250 ezer katona segítségét használnák fel, így sem lehet ellenőrzés alá venni a területet, még kevésbé lehet a győzelmet garantálni. A kommunisták — folytatja Merrick — mindennap növelik erejüket és nekünk csak azért kell növelnünk az amerikai erők létszámát, hogy pozíciónkat megtarthassuk.” A HADIJELENTÉSEK tényei is ezt igazolják. Az amerikai források éppen a közelmúltban, egymás után kétszer is annak elismerésére kényszerültek, hogy heti veszteséglistáik felülmúlják a korábbiakat. Június végén 274, július első hetében 280 halottat jelentettek, s ezzel mintegy tizenkétezerre nőtt a vietnami földön elesett amerikai katonák száma. Ezzel szemben is ezt éppen a Frankfurter Rundschau-ban olvastam, amelyről Vietnam iránti jóindulat semmiképpen sem tételezhető fel — „a Nemzeti Felszabadítási Frontnak ma több katonája és támogatója van Dél- Vietnamban, mint valaha.” A felszabadítási front küzdelmének eredményessége nemcsak ebben a vonatkozásban mérhető le. A hazájuk felszabadulásáért, az amerikai agreszszorok ellen küzdő partizánok taktikai és stratégiai sikerei nem kis mértékben járultakhozzá az idézett vietnami szakértő véleményének kialakulásához. A partizánok rendkívül ügyesen térnek ki a hosszú, nagy veszteséggel járó felmorzsoló háború elől, és a partizánháború régi szabályai szerint rendszeresen, váratlanul és rajtaütésszerűen, maximális hatásfokkal alkalmazott korszerű fegyverekkel okoznak óriási veszteségeket az ellenségnek. Ennek talán legékesebb bizonyítéka az az akció, amelyet a legutóbb hajtottak végre a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadásokra felszálló amerikai repülőgépek legfontosabb dél-vietnami támaszpontja, Da Nang ellen. A PARTIZÁNOK hadművelete elterelő hadmozdulatokkal kezdődött. Néhány órával a danangi akció megkezdése előtt a felszabadítási front egységei heves támadást indítottak a Da Nang-tól 22 kilométerre fekvő Hoi An ellen. Az amerikaiak arra számítottak, hogy atámadás fő célpontja ez a község lesz, ahol is egy börtönben több száz politikai elítéltet őriztek, és éppen a börtön védelmére erősítést küldtek a helyiségbe. Miközben a Da Nangot körülvevő amerikai védelmi gyűrűből csapatok indultak a gránáttűz alatt álló Hoi An felé, az amerikai támaszponttól mintegy kilenc kilométerre levő hegyoldal felől a szabadságharcosok rakétatűzzel árasztották el a hatalmas légibázis legfontosabb berendezéseit. És mint az AP jelentette, a partizánok szovjet gyártmányú rakétái 40 percen át, óramű pontossággal találtak célba. Hét C—130-as típusú Hercules repülőgép állt a kifutópályán. Egyik a másik után kapott találatot, közli a Volksstimme, saigoni jelentésekre hivatkozva. Számos más repülőgépet és helikoptert is sikerült megsemmisíteni. Egy amerikai katonai szóvivő közlése szerint az akció kapcsán 13 amerikai katona vesztette életét, és százhetvenhárman megsebesültek. Az első becslések szerint, mivel egy lőszerraktár is felrobbant, és 8 vadászbombázó vált a lángok martalékává, a támadás során keletkezett anyagi kár meghaladta a 26 millió dollárt, más források azonban több mint 40 millió dolláros kárról beszélnek. A DANANG-I AKCIÓ MELLETT, amely egyike volt ugyan az idei esztendő legmerészebb és leghatékonyabb támadásainak, a Délvietnami Nemzeti Felszabadítási Front katonái természetesen számos egyéb jelentős katonai vállalkozást is végrehajtottak az elmúlt időszakban. De hogy a jelenlegi szakaszban a felszabadító hadsereg nem kis szerepet szán éppen az amerikai támaszpontok ellen jól előkészített és rajtaütésszerűen végrehajtott támadásoknak, azt abból a Hanoiban frissiben közzétett összefoglaló jelentésből is kiolvashattuk, amely a hadműveletek során harcképtelenné tett amerikai katonák mellett azt emelik ki, hogy az év első hat hónapjában 27 nagyszabású támadás során több mint 800 különböző típusú repülőgépet pusztítottak el a felszabadítási front katonái az amerikaiak 15 délvietnami támaszpontján. Hogy az eddig követett amerikai stratégia és taktika, amelynek egyetlen pozitívumát sem tudta McNamara saigoni látogatását követően kiemelni, változik-e, s mennyiben módosul a Westmoreland-nek ígért katonai létszámnövekedéssel kapcsolatban, az ma még előre nem látható. „Nem lehetetlen — jegyzi meg a Pravda —, hogy az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének a Vietnami Demokratikus Köztársaság elözönlését szolgáló előkészületeiről a Pentagon által sugalmazott közlemények tulajdonképpen kísérleti léggömbök, amelyekkel a világközvélemény reagálását akarják kipuhatolni.” Westmoreland — mint a politikai megfigyelők rámutatnak — kidolgozta egyúttal egy olyan technikai záróövezet tervét is, amely a 17. szélességi fok mentén Észak- és Dél-Vietnam határát zárná le, sőt Laoszt keresztülvágva, egészen Thaiföld határáig nyomulna. E különböző stratégiai tervektől azonban — (s ebben elsődleges szerepe van a felszabadítási front nyugati szakértők által is elismert akcióinak) — maguk az amerikaiak sem várnak gyors eredményt. Ennél mi sem jellemzőbb, mint hogy Cabot Lodge, volt saigoni amerikai nagykövet a közelmúltban adott televíziós nyilatkozatában a következőket jelentette ki: „Nekünk még sokáig Dél-Kelet Ázsiában kell maradnunk... Valószínűleg legalább huszonöt évig”. VAJON MIT SZÓLNAK ehhez azok az amerikai adófizető polgárok, akiknek e háború minden perce 40 ezer dollárba kerül, s akik közül minden órában tizenöten vesztik életüket a vietnami hadszíntereken? A vietnami nép véleményét ugyanis ismerjük — a hős, hazájuk függetlenségéért küzdő katonák Da Nang-nál és máshol adott válaszaiból... Az elesett amerikai katonák holttestét harckocsira rakva szállítják el az összetűzés színhelyéről A partizánok sikeres akciókat hajtottak végre július elején a demilitarizált övezettől délre, Con Thien térségében is. Egy amerikai tengerészgyalogos (a háttérben) elesett társának holttestét igyekszik megközelíteni Roncsok borítják a légitámaszpontot a szabadságharcosok rakétatámadása után