Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1970-09-16 / 38. szám
BARABÁS TIBOR: NAPÓLEON MAGYARORSZÁGON 2. * WAGP a Ml CroIllCM A háborúnak a Kisfaludyak alaposan megadták az árát. Az apát, Kisfaludy Mihályt, kirabolták. Mindenét elvették, nem elégedtek meg tízezer forintjával, még a ruhát is lehúzták róla. Mindent, amit a házban találtak, elhordták, elherdálták. Apja kirablását hallja a költő, és így kiált fel: „Én és nemzetségem ugyan szörnyű áldozatokat tettünk a Hazának! — S hát még mennyi lehet hátra?” Nyomorult jövendőtől tart Kisfaludy Sándor, de egyre inkább elfordul a világtól, s csak azokra gondol, akiket szeret. A hadi események sokféle fordulata óvatossá teszi próbálgatásaiban, tervezgetéseiben is. Abból, hogy a franciák, Győr kivételével, kivonultak a magyar földről, arra a következtetésre jut, csak azért teszik, hogy Károly főherceg ellen, egyesült erőkkel, felvonuljanak. Íz A nagy ütközet — írja a költő —, melly Károly és Bonaparte között lészen most, alkalmasint el fogja választani a Monarchiának sorsát.” 1809. július 8-án, Komáromból már erről a döntő ütközetről tudósítja feleségét: „Édes Kedvesem! A János Főhercegtől érkezett Kurír ma azt a hírt hozta, hogy Napóleon öt napig verekedett Károllyal, ő a Marchecknél állott seregével, és az ágyúzásból azt lehet gyanítani, hogy Károly visszahúzza magát.” Győr francia városparancsnoka a következő, német nyelvű nyomtatványt ragasztotta ki a város kapuira és falaira: „A divízió tábornoka, Magyarország ama részének kormányzója, amely francia fegyverek uralma alatt áll, sietve tudatja Magyarországgal, hogy győzhetetlen Császárunk az osztrák hadsereg felett tökéletes győzelmet aratott. Hadseregének maradványait Cseh- és Morvaországban üldözi. Erre a hírre, amely eldönti a világ sorsát, minden embernek — érdekei, előítéletei és indulatai ellenére — arra az egyértelmű gondolatra kell jutnia, hogy ez a hír vagy a legnagyobb boldogságot, vagy a legédesebb vigasztalást jelenti — a szabadságot és a békét! Éljen Napóleon!” A történelmi hírre így felel a költő: „Ha igaz ez, Isten tudgya, mi lessz belőlünk! Én az uramat semmi esetben el nem hagyom. Hazám sorsa öszve van kötve az övével.” Ezek után mellékeli az ütközet leírását, úgy, ahogy arról József főhercegtől, a nádortól értesült. Az ütközet — amely Kisfaludy szerint fele szerencsénket és a béke fele reményét elrabolta tőlünk — így zajlott le: Napóleon, az olasz alkirály, Macdonald, Marmont és Brussiéres, minden erejét magához, Bécs alá vonta és 160 ezres létszámú hadseregével a Lobau szigeténél s a Fischament és Schwechat között vert hidakon átkelt a Dunán. Tüzérsége több volt 300 ágyúnál, de ezek közt sok volt a faltörő bombázó, amit eddig szabad mezőn sosem vetettek be. Július 5-én kezdődött a nagy és valóban óriás vérveszteségekkel járó ütközet. Az 5-i csata kemény volt, de még nem döntő. 6-án Napóleon veszélyes órákat élt át. Davout, Macdonald, Massena és Drout, a tüzérség parancsnoka, rettenthetetlen bátorsággal és erővel harcoltak. A wagrami ütközetet Macdonald 26 zászlóalja döntötte el. Pusztító tüzérségi tűz után Macdonald egy kilométeres mélységben, négyszögben felállított hadoszlopa, nagy áldozatok árán, betörte az osztrák hadsereg centrumát. A tartalékok beözönlöttek a réseken. Davout tábornagy — Napóleon parancsára — elfoglalta a hegyoldalban Wagram falut, és július 6-án, az esti órákban, Ausztria megkezdte a rendezett viszszavonulást. Napóleon attól tartott, hogy Magyarország felé indul majd, ahol még erőtartalékai voltak, és fellélegzett, amikor Károly főherceg Csehországba hátrált. (Folytatjuk) Ön és a robot HUMORBÓL SEM... Elöljáróban el szeretném mondani, hogy a Lobogó július 17-i számának Robotok alattvalói leszünk? című cikke felkeltette érdeklődésemet, és ezúton kapcsolódom a vitába. Rátérve a tárgyra, nem értek egyet azzal a kedves levélíróval, aki hangot adott a gépkorszakkal kapcsolatos kételyeinek és aggályainak, aki csupán kispolgárias felfogásával néz a jövőbe. Különben is, Clarke még nem próféta, mert amit ő könyvében felvet, az nem szentírás, az csak egy elképzelés. Viszont nagyon világos és érthető, miszerint „az ember és gép viszonyában az alkotó emberé az elsőbbség.” Éppen ezért még csupán jó humorból sem lehet olyat mondani, hogy mi lesz, ha egyszer a Robot fellázad . . . Semmi sem lesz, mer’ nem fog föllázadni! Hogy miért nem? — Mert nincs tudata ! Tovább vitatkoznék az egyik mondattal, miszerint „a jövőt kutató fantázia azt vallja, hogy a ma még elképzelhetetlen dolgok tíz vagy tízezer éven belül megvalósulhatnak, de csak akkor - mint Clarke is írja -, ha azok egyáltalán megvalósíthatók.” Szerintem a mondat első része tény, de a második része kétségbevonható. Ugyanis az első mondat bővebben annyit jelent, hogy ami ma még elképzelhetetlen és megoldhatatlan, az a jövőben nem biztos, hogy az lesz. Mert ma még sok minden úgy tűnik, hogy megvalósíthatatlan, és mégis feltételezhető, hogy a jövő szakemberei már meg tudják oldani! Vegyünk csak egy nagyon egyszerű, de közérthető példát! Mondjuk, az ezelőtt három emberöltővel élt emberek gondolatai nem jutottak el odáig, hogy fel lehet jutni a Holdra. És, ha ezt mégis gondolták volna, akkor sem terjedtek odáig gondolataik, hogy mindez nemcsak elképzelhető, de meg is valósítható. És ez ma már megoldott probléma, ami 200 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ez az érv pedig cáfolja a mondat második részében felvetett gondolatot. Persze, ez esetben helytelen lenne a „fából vaskariká"-ra gondolni, hanem sokkal célszerűbb a „semmi sem lehetetlen”-re koncentrálni. Rozsda Mária Kerepes, Alföldi utca 35. A wagrami ütközet előtt * MÉG___________________