Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-06 / 1. szám

Magyari Pál ezredes, a katonai szakértője írja: HADJÁRAT A BONNBAN A múlt év november 23-án 22 óra 24 perckor a bonni NSZK-hadügyi M­i­­nisztérium közelében közlekedő sze­mélyautók rádiótelefonja ó­ást jel­zett. Amikor az utasok vételre kap­csoltak, a hangszóróból egy, a tábor­nokának bizalmas államügyben jelen­tést tevő tiszt hangja s a generális válaszai váltak hallhatóvá. A Schaum­burg palotától (ahol Brandt kancellár hivatala működik) alig 200 méternyire, a Hotel Steigenberger 17. emeletének 720-as szobájában a STERN című hamburgi hetilap tudósítója, japáni gyártmányú, AIWA típusú, tranzisz­toros, 6 voltos teleppel működő táska­rádiójával (a 170-es megahertzen) a kancellári előszobából bonyolított te­lefonbeszélgetést rögzített, Philips tí­pusú, kazettás magnetofonjával. A bon­m­ éterben heteken át az államgépezet, a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és a gazdasági minisztérium titkos értekez­leteit lehetett végighallgatni; állami vezetők családi beszélgetésein lehetett derülni, ezáltal a Német Szövetségi Köztársaság polgáraiban az a nézet kezdett eluralkodni, hogy a most hiva­talban levő SDP—FDP koalíciós kor­mány aligha lehet ura a helyzet­nek ... Sokan — így magam is — sok ha­sonlóságot látunk ebben: olyan jelen­ségek korszerűsített változatait, ame­lyek erősen emlékeztetnek arra az 1932—1933-as időszakra, amikor a ter­rorcsapatait már megszervezett barna őrület, a Hitler-fasizmus, a polgári né­met állam elleni terrorista támadását készítette elő. Az analógia mellett számos érdekes tényező is bizonyít. Elsősorban a két terrorhullám részvevőinek személye támasztja alá ezt a nézetet. Mint 1933- ban, úgy ma is, elsősorban azok jelen­létére lehet következtetni, akik fasiszta beállítottságuk, múltjuk vagy éppen jelenük miatt a nyugatnémet állam­hatalom falain kívül rekedtek. A náci, illetve újnáci pártok vezetői, tagjai között, 1933-ban is, ma is a vesztett háborúért felelős személyek tömegei örvénylenek; agresszor-veteránok, aki­ket a történelem­­kiütött ugyan, de nem semmisített meg, s akik minden reménységüket a hatalom visszaszer­zésében látják teljesülni. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk, miszerint a nyugatnémet munkásság és kispolgárság — tehát a lakosság többsége — örömmel­­ és elégedetten nyugtázta a szovjet—nyugatnémet, il­letve a lengyel—nyugatnémet szerző­dés megkötését, megállapítható, hogy a nagypolgárság és azok az elemek, amelyek birtokaikat, gyáraikat az NDK-ban elvesztették — tehát a leg­aktívabb nyugatnémet nagytőke és nagybirtok elszánt hívei — e szerző­dések becikkelyezése ellen vannak. Egy újfajta hadviselés kialakulásának lehetünk tanúi. Láthatjuk, ezek a rossz szándékú elemek miképpen terjesztik ki ellentámadásukat az NSZK hétköz­napi életének egyre több területére. Kísérteties hasonlóság mutatkozik az 1933-as és az 1971-es nyugatnémet kormányok magatartását illetően is. Egyik kormányzat sem szánja el ma­gát a hathatós és visszavonhatatlan leszámolásra. A weimari rendszert le­béklyózta a „polgári demokrácia” ideológiai misztifikációja; a Brandt - kormányt bizonyos mértékben akadá­lyozza a cselekvésben a koalíciós part­ner, az FDP nosztalgiája a „polgári szabadságjogok” iránt. Pedig a lecke kézenfekvő: nem demokrácia az, amely a demokrácia gyilkosainak mó­dot ad terveik keresztülvitelére. A­­katonai tudományok alfája és ómegája: a győztes csata után az el­lenséget üldözni kell, szét kell zúzni; semmi esetre sem szabad számára időt biztosítani a kibontakozáshoz, s a csapás kikeveréséhez. Brandt kan­cellár éppen ezt az ezer esztendős katonai alapigazságot felejtené el? A becikkelyezés olyan kész helyzetet te­remthetne, amely egyszer és minden­korra fejét venné a militarizmus ezer­fejű sárkányának, de jure és de facto ténnyé tenné a megbékélést Európa szívében. Ám Brandt habozik, s tanúi lehe­tünk a béke ellenségei eszeveszett, erősödő támadásának. Bonnban, az államhatalom szívében elhatalmasodik és kibontakozik a „po­­loska”-akció. A katonai felderítés „po­loskának” nevezi azokat a mikro­be­­rendezéseket, amelyeket szinte látha­tatlanul, rejtve lehet elhelyezni, s amelyek voltaképpen olyan rádióadó­val kombinált mikrofonok, amelyek a szobában, teremben, ágyban­­ vagy mellékhelyiségben zajló beszélgetése­ket 250—400 méteres távolságra sugá­rozzák. Tudva azt, hogy a „poloska”­­akció legjobb szakértői a Gehlen szer­vezetben működtek, kétségbe sem vonható, hogy e legújabb mocskos hadjárat irányítói és kivitelezői mö­gött a Bundes-Nachrichtenbüro — vagyis a Szövetségi Köztársaság titkos­szolgálata áll. A nagytőke is táma­dáshoz fejlődött: erre vall, hogy ép­pen a legutóbbi időkben vált minden­napos árucikké a „poloska” — több száz milliós nyugatnémet márkára te­hető értékben importáltak a nagyke­reskedők ilyen berendezéseket, ame­lyek most már minden bonni rádió­üzletben beszerezhetőkké váltak. A nyomok eltüntetésének ez a módja egyszerűen zseniális, hiszen bármely „poloska-tulajdonos” joggal gyanúsít­ható diverzióval. Képeinken jól látható, hányféle „po­loskát” szedtek össze napok alatt a bonni államhivatalok helyiségeiben. De az, sajnos, nem látható, hol van­nak a még mindig működő, „csípés­re kész” poloskák. Tény viszont: Brandt soha nem tudhatja, hivatalos, bizalmas tárgyalásait, az érintett fe­leken kívül, kik és hogyan, hányan hallják; helyzete cseppet sem rózsás tehát. A józan ész cselekvést követel­ne tőle. És azt, hogy pillanatra se feledje a weimari demokrácia katasztrofális határozatlanságának szörnyű, és ma­gát Németországot is kétségbeejtő helyzetbe sodró következményeit, a náci terroristák hatalomra jutását. A Stern munkatársa kancellári előszobában tör­ténteket hallgatja A különféle kormányhivatalokban össze­szedett lehallgató készülékek arzenálja: a konnektorban, egy inggombban, a telefon­készülék mikrofonjában, végül egy „aján­dék-töltőtollban” elhelyezett „poloska”... A kancellária előszobája, ahonnan az „adás” történt

Next