Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-06 / 1. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai szakértője írja: HADJÁRAT A BONNBAN A múlt év november 23-án 22 óra 24 perckor a bonni NSZK-hadügyi Minisztérium közelében közlekedő személyautók rádiótelefonja óást jelzett. Amikor az utasok vételre kapcsoltak, a hangszóróból egy, a tábornokának bizalmas államügyben jelentést tevő tiszt hangja s a generális válaszai váltak hallhatóvá. A Schaumburg palotától (ahol Brandt kancellár hivatala működik) alig 200 méternyire, a Hotel Steigenberger 17. emeletének 720-as szobájában a STERN című hamburgi hetilap tudósítója, japáni gyártmányú, AIWA típusú, tranzisztoros, 6 voltos teleppel működő táskarádiójával (a 170-es megahertzen) a kancellári előszobából bonyolított telefonbeszélgetést rögzített, Philips típusú, kazettás magnetofonjával. A bonm éterben heteken át az államgépezet, a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és a gazdasági minisztérium titkos értekezleteit lehetett végighallgatni; állami vezetők családi beszélgetésein lehetett derülni, ezáltal a Német Szövetségi Köztársaság polgáraiban az a nézet kezdett eluralkodni, hogy a most hivatalban levő SDP—FDP koalíciós kormány aligha lehet ura a helyzetnek ... Sokan — így magam is — sok hasonlóságot látunk ebben: olyan jelenségek korszerűsített változatait, amelyek erősen emlékeztetnek arra az 1932—1933-as időszakra, amikor a terrorcsapatait már megszervezett barna őrület, a Hitler-fasizmus, a polgári német állam elleni terrorista támadását készítette elő. Az analógia mellett számos érdekes tényező is bizonyít. Elsősorban a két terrorhullám részvevőinek személye támasztja alá ezt a nézetet. Mint 1933- ban, úgy ma is, elsősorban azok jelenlétére lehet következtetni, akik fasiszta beállítottságuk, múltjuk vagy éppen jelenük miatt a nyugatnémet államhatalom falain kívül rekedtek. A náci, illetve újnáci pártok vezetői, tagjai között, 1933-ban is, ma is a vesztett háborúért felelős személyek tömegei örvénylenek; agresszor-veteránok, akiket a történelemkiütött ugyan, de nem semmisített meg, s akik minden reménységüket a hatalom visszaszerzésében látják teljesülni. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk, miszerint a nyugatnémet munkásság és kispolgárság — tehát a lakosság többsége — örömmel és elégedetten nyugtázta a szovjet—nyugatnémet, illetve a lengyel—nyugatnémet szerződés megkötését, megállapítható, hogy a nagypolgárság és azok az elemek, amelyek birtokaikat, gyáraikat az NDK-ban elvesztették — tehát a legaktívabb nyugatnémet nagytőke és nagybirtok elszánt hívei — e szerződések becikkelyezése ellen vannak. Egy újfajta hadviselés kialakulásának lehetünk tanúi. Láthatjuk, ezek a rossz szándékú elemek miképpen terjesztik ki ellentámadásukat az NSZK hétköznapi életének egyre több területére. Kísérteties hasonlóság mutatkozik az 1933-as és az 1971-es nyugatnémet kormányok magatartását illetően is. Egyik kormányzat sem szánja el magát a hathatós és visszavonhatatlan leszámolásra. A weimari rendszert lebéklyózta a „polgári demokrácia” ideológiai misztifikációja; a Brandt - kormányt bizonyos mértékben akadályozza a cselekvésben a koalíciós partner, az FDP nosztalgiája a „polgári szabadságjogok” iránt. Pedig a lecke kézenfekvő: nem demokrácia az, amely a demokrácia gyilkosainak módot ad terveik keresztülvitelére. Akatonai tudományok alfája és ómegája: a győztes csata után az ellenséget üldözni kell, szét kell zúzni; semmi esetre sem szabad számára időt biztosítani a kibontakozáshoz, s a csapás kikeveréséhez. Brandt kancellár éppen ezt az ezer esztendős katonai alapigazságot felejtené el? A becikkelyezés olyan kész helyzetet teremthetne, amely egyszer és mindenkorra fejét venné a militarizmus ezerfejű sárkányának, de jure és de facto ténnyé tenné a megbékélést Európa szívében. Ám Brandt habozik, s tanúi lehetünk a béke ellenségei eszeveszett, erősödő támadásának. Bonnban, az államhatalom szívében elhatalmasodik és kibontakozik a „poloska”-akció. A katonai felderítés „poloskának” nevezi azokat a mikroberendezéseket, amelyeket szinte láthatatlanul, rejtve lehet elhelyezni, s amelyek voltaképpen olyan rádióadóval kombinált mikrofonok, amelyek a szobában, teremben, ágyban vagy mellékhelyiségben zajló beszélgetéseket 250—400 méteres távolságra sugározzák. Tudva azt, hogy a „poloska”akció legjobb szakértői a Gehlen szervezetben működtek, kétségbe sem vonható, hogy e legújabb mocskos hadjárat irányítói és kivitelezői mögött a Bundes-Nachrichtenbüro — vagyis a Szövetségi Köztársaság titkosszolgálata áll. A nagytőke is támadáshoz fejlődött: erre vall, hogy éppen a legutóbbi időkben vált mindennapos árucikké a „poloska” — több száz milliós nyugatnémet márkára tehető értékben importáltak a nagykereskedők ilyen berendezéseket, amelyek most már minden bonni rádióüzletben beszerezhetőkké váltak. A nyomok eltüntetésének ez a módja egyszerűen zseniális, hiszen bármely „poloska-tulajdonos” joggal gyanúsítható diverzióval. Képeinken jól látható, hányféle „poloskát” szedtek össze napok alatt a bonni államhivatalok helyiségeiben. De az, sajnos, nem látható, hol vannak a még mindig működő, „csípésre kész” poloskák. Tény viszont: Brandt soha nem tudhatja, hivatalos, bizalmas tárgyalásait, az érintett feleken kívül, kik és hogyan, hányan hallják; helyzete cseppet sem rózsás tehát. A józan ész cselekvést követelne tőle. És azt, hogy pillanatra se feledje a weimari demokrácia katasztrofális határozatlanságának szörnyű, és magát Németországot is kétségbeejtő helyzetbe sodró következményeit, a náci terroristák hatalomra jutását. A Stern munkatársa kancellári előszobában történteket hallgatja A különféle kormányhivatalokban összeszedett lehallgató készülékek arzenálja: a konnektorban, egy inggombban, a telefonkészülék mikrofonjában, végül egy „ajándék-töltőtollban” elhelyezett „poloska”... A kancellária előszobája, ahonnan az „adás” történt