Lobogó, 1971. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-02 / 38. szám

­ Mennyi ásványi kincs van a tenger fenekén? A világ tudósait már régóta foglalkoztatja az a gondolat, hogy a tengerek mélyén levő hatalmas mennyiségű ásványi kincseket felderítsék, és a felszínre hozzák. A közelmúltban a Le Courier című, tekintélyes nemzetközi folyóiratban tanulmányt olvashattunk több világhírű tudóscsoport tenger alatti kutatómunkájáról. Ebből kitűnt, hogy az újabb becslések szerint a világ összes tengereinek fenekén 15 milliárd tonna réz, 7 billió tonna bór, 15 milliárd tonna mangán, 20 milliárd tonna uránium, és 10 millió ton­­na arany lehet. Ezenkívül a tengerek oldott állapotban óriási mennyiségű — mintegy 60- féle — létfontosságú elemet tartalmaznak. A magnéziumon kívül eddig még nem találták meg az értékes nyersanyagok bányászásának gazdaságos és olcsó módját, mivel ezeket na­gyon mérsékelt koncentrációban tartalmazzák a tengerek. A francia, orosz és norvég tudósok már a múlt század elején feltételezték, hogy egyes elemek, bonyolult elektrokémiai folyamatok után, kiválnak a tenger vízéből,­­­­ tengerfenék egyes pontjain felhalmozódnak. Ezeket a feldúsulásokat a közelm­últban szövő­jét óceánkutatóknak sikerült is feltérképezniük: a Csendes-óceán keleti térségében pél­dául hatalmas mangánlelőhelyekre bukkantak, és felfedeztek nikkel-, kobalt-, valamint­­rézdúsulásokat is. A világ tudósait most az a gondolat foglalkoztatja, hogy felszínre hozzák mind­azokat az ásványi kincseket, amelyek ma még a tengerek mélyén kihasználatlanul fek'-' szenek. Híres szovjet, francia, amerikai és olasz tudósok — nagy nemzetközi érdeklődés mel­lett — elkészítették a tenger alatti bányászás tervét, amelynek megvalósítása talán ma még fantasztikusnak tűnik, de a közeli jövőben valósággá válik. A tervek rendkívül izgalmasak, és kiterjednek a tengeri bányatelep építésére, kü­lönleges kotróberendezések létesítésére, az egyszerű vedres kotróktól, egészen a speciális hidraulikus kotrókig, amelyeknek óriási szívótorkai szinte porszívó módjára szippantanák be az ásványokat. A tengeri bányászok víz alatti munkahelyeit egy irányítóközpont látja el utasítá­sokkal. Ez a központ félkör alakú lesz, és különleges, víznyomásálló anyagból készül. A szükséges energiát atomvillanytelep szolgáltatja. A központot egy-két kilométer hosszú lift­akna köti majd össze a felszínnel. Az innen kiinduló liftnek egy — a víz felszínén úszó — mesterséges repülőtéren lesz a végállomása A repülőtéren minden típusú helikopter leszállhat. A tudósok úgy képzelik el, hogy innen történik a felszínre érkező ásványi kincsek elszállítása is. Érdekes, hogy a különleges bányagépeket kezelő munkások ruhája emlékeztet majd a búvárokéra, amely mindenben megfelel a víz alatti nyomás okozta követelményeknek A tengerfenékre, speciális, süllyesztett bányaaknákat építenek, ahol kotrógépek eme­lik ki az ásványokat. A kibányászott nyersanyagok szállítását egy gömb alakú tartállyal végzik, amely holtsúlyok segítségével süllyed, és sűrített levegő alkalmazásával emelkedik, s így jut el az irányítóközpontba. Innen két kilométer hosszú liftaknán keresztül szállítj­­ák a felszínre, ahol már a rakodásra készen álló, önműködő gépek végzik a vagonba ra­kást. A tudósok azt mondják, hogy a tenger alatti bányászatot ugyanúgy kell elképzelni, mint a föld alattit, csak tulajdonképpen nehezebb körülmények között megy majd végbe, a víz óriási nyomása következtében. A tenger alatti kincseket felszínre hozó bányásznak már ismernie kell a mélytengerek világát, sok esetben a titkait is. A merész és érdekes tudományos tervek — nagy költségük és nagy felkészülést igénylő megvalósításuk ellenére — nem is olyan soká, valószínűleg a közeli jövőben fokozatosan kivitelezésre kerülnek. K. L. Az irányítóközpont (a földön) terve A tenger mélyének kincseit helikopterekkel szállítják majd el Víz alatti jármű, a tenger fenekén levő ásványi kincsek felkutatására, manipulátorkarral gyűjtőkosárral ellátva lelövi — mondta Batyuk ezredes. — De ön előtt, Zaj­­cev elvtárs, egy új feladat áll. Holnap az egyik sza­kaszon várjuk a fasiszták támadását. Csujkov megpa­rancsolta, hogy válasszuk ki a mesterlövészek legjobb csoportját, és hiúsítsuk meg a támadást. Hány legénye van a harci kötelékben? — Tizenhárom. A hadosztályparancsnok elgondolkozott. — Tehát tizenhárom, százak ellen. Érdekes... Ké­pesek lesznek? — Képesek leszünk — válaszoltam. m ... A szememen kötés. A fejem pólyába burkolva. Semmit sem látok. Hogy hány nap és hány éjszaka múlt el azóta, amikor ez történt , nehéz megmondani. Azért nehéz, mert a látó ember minden új napot haj­nalban fogad, és alkonyatkor válik meg tőle, előttem pedig a teljes sötétség. Próbáld hát kiszámítani, hány napja és hány éjszaka fekszel. Feketeség ... Tűzzel került a szememre, megfosztott a leglényegesebbtől, ami oly nélkülözhetetlen a mes­terlövésznek, attól a lehetőségtől, hogy láthassam az ellenséget, és pontos lövésekkel megsemmisítsem. De nem lettem teljesen fegyvertelen. A látás helyett az emlékezet nyújt segítséget, hogy mindent felidézzek, ami szemem előtt történt, az arcomba sújtott tűzcsapás pillanatáig. A hadosztályparancsnok parancsát, hogy hiúsítsuk meg az ellenség támadását, váratlan taktikát alkalmaz­va hajtottuk végre. Előre ismerve a feltételezett tá­madás irányát, úgy határoztunk, hogy elsősorban a hitleristák parancsnoki és figyelőpontjait vesszük cél­ba. Tizenhárom mesterlövészpuska, tizenhárom irány­zótávcsővel felszerelt szempár kísérte azokat figye­lemmel, különböző pontokról. Az volt a célunk, hogy még a támadás előtt megfosszuk a vezetőiktől az ellensé­ges csapatok alegységeit. A számítás egyszerű volt. Ki­jönnek a hitlerista tisztek a támadósáv végső meg­szemlélésére, és akkor rájuk zúdítjuk a nekik szánt ólomadagot. Ha előreugrik valahol egy vakmerő, hogy maga után vigye a katonákat, ne habozz, lődd szitává a fejét! Ha valahol ellenséges siker mutatkozik, for­dítsd mind a tizenhárom mesterlövészt abba az irány­ba, és lődd le először a főkolomposokat, majd a többie­ket. Tervünk minden vonatkozásban sikerült. Hajnalban, a támadás kezdete előtt, az ellenséges parancsnoki és figyelőpontokon felvillantak a távcsövek lencséi, fel­csillantak a kokárdák, a tányérsapkákon. Mind kitűnő céltábla a mesterlövész számára. Én még a támadás­­előtt két tölténytárat használtam el, Nyikolaj Kulikov szintén kettőt, Viktor Medvegyev hármat, de a többiek sem tátották a szájukat. A támadást azonban mégis végrehajtották. Valaki, egy távoli figyelőhelyről, ahová lövedékeink nem értek el, a halálba kergette a né­met katonákat. Kergette, űzte őket, de nem látta pá­nikszerű menekülésüket. S ekkor — mi a csodának kellett odamennem? — a foglyok közé kerültem. Kiugrottam a lövészgödörből, kilőttem egy zöld ra­kétát, jelzést a sajátjaimnak, hogy mélyre helyezzék át a tüzet és odafutottam, ahol úgy tűnt, hogy valakit várnak a mieink közül a hitlerista katonák. Integettem nekik, hogy itt vagyok, gyertek hozzám felemelt kéz­zel. Néhány katona felemelkedett, s ebben a pillanat­ban elbődült egy hatcsövű aknavető. A gazemberek össztüzet zúdítottak a sajátjaikra, repeszaknákkal. Az egyik vagy harminc méterre tőlem vágódott le. Az arcomat megcsapta a forró levegő, a szememre sűrű, ragadós sötétség tapadt. Csípős fájdalommal ragadt oda, tűzzel égetve az agyvelőmet... ... Miután megszűntek a fájdalmak a tarkómon, az orvosok levették a kötést szememről, de a sötétség talán még sűrűbb lett. Milyen kellemetlen! Az orvo­sok örömet akartak szerezni nekem a sztálingrádi csa­ta végéről készült filmmel, én pedig nem láthattam. Eltelt még egy hét. 1943. február 10-én az orvosok úgy döntötttek, hogy ismét leveszik a kötést a sze­memről. Az ápolónő lassan letekerte a pólyát. A szem­gödrömből kihullottak a vattatamponok. A szemhé­jaim lezárva maradtak. Féltem, hátha ismét kudarc lesz a vége. Kezemet a fejem fölé emeltem. Ez volt az orvos utasítása. Éreztem, amint végigfutottak a hátamon az izzadság cseppjei.. — Nyissa ki a szemét! Rajta! — követelte az orvos. Végrehajtottam utasítását, és nem hittem magam­nak. Távol, az ablaknál, látok egy emberi körvonalat! Örömöm határtalan volt. A vakságom megszűnt, de látásom még nem tért vissza teljesen. — További gyógykezelés szükséges — mondta az or­vos. Másnap már a hadsereg szanatóriumi osztályán vol­tam. Ott beutalót kaptam Moszkvába, a hadsereg fő­­szemorvosához. , Még ugyanazon a napon meglátogattam hadosztá­lyom törzsét, ahol megtudtam, hogy Csujkov hadsereg­­parancsnok parancsa alapján tiszti rendfokozatot kaptam: alhadnaggyá léptettek elő. A honvédelmi népbiztosság poliklinikáján különböző rendelőkbe vittek, végül a főszemorvos ezt mondta: — Még egy kicsit gyógykezelünk, és szemüveg nél­kül is látni fogsz. S valóban, néhány nap múlva helyreállt a látásom. A Vörös Hadsereg napjának előestéjén, kenyérzsák­kal a hátamon, megérkeztem a központi tisztiház ven­dégszállójába. A Csujkov által aláírt sztálingrádi ok­mányok segítettek abban, hogy viszonylag könnyen ágyat kaptam a tiszti szállóban. Reggel közölte a rádió a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsának rendeletét. Ebben az én nevem is szerepelt. S egyszer csak berendeltek a vezérkarhoz. Itt ismer­kedtem meg több híres mesterlövésszel: Vlagyimir Pcselincevel, Ludmila Pavlicsenkóval és Grigorij Go­­relikkel. Scsadenko vezérezredes fogadott bennünket. A tapasztalatcsere minden bevezetés nélkül kezdő­dött el közöttünk. Elbeszélgetve, észre sem vettük, hogy beköszöntött az éjszaka. A következő napon, déltájban, Scsadenko tábornok, összegezve a dolgot, azt mondta, hogy segítettünk megtalálni számára a harcszabályzat első része har­minckilencedik paragrafusának legpontosabb megfo­galmazását, és hogy véleményünkről érdeklődik a fő­­parancsnok is. — Egyelőre pihenhetnek — mondta a tábornok —, csak ne távozzanak el messzire. A vezérkari főnökség étkezdéjében talált rám a dandár politikai biztosa, Ivan Makszimovics Vidjukov, aki velem volt tüzelőállásban Sztálingrádban. — Van egy harci feladat, Vaszilij — mondta moso­lyogva. — Indulj el azonnal az egyenruházati boltba. Ott új egyenruhát készítenek számodra. Ne menj el addig a műhelyből, amíg meg nem kapod! Még két óra sem telt el, és már minden új volt raj­tam: a zubbony, a nadrág, a krómbőrcsizma és a kö­peny. Reggel egy ZISZ—110-es, zárt személygépkocsi gör­dült a szálloda bejárata elé. Pcselincev, Gorelik és én elrobogtunk a Kreml irányába. Nem sokkal később Mihail Ivanovics Kalinyin át­nyújtotta a Szovjetunió hőse aranycsillagát. — Gratulálok! — A Szovjetuniót szolgálom! Valaki az elvtársak közül segített felerősíteni a csil­lagot és a Lenin-rendet. Nem sikerült szó szerint meg­jegyeznem Mihail Ivanovics beszédét, de végrehajtom és életem végéig végre fogom hajtani felhívását: — A hazát a hit hazafi szívével kell szeretni, és fé­lelmet nem ismerve szolgálni mindig! A Vojennoje Znanyie című folyóiratból fordította: KOLTAI IMRE

Next