Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-08 / 36. szám

[28] M­illiomos terroristák * PINTÉR ISTVÁN Hogy az urak közül ki nyerte meg a párbajt, azt az esküdt­szék dönti el. Az a bizonyos tizenkét dühös ember, a Hearst-perben hét nő és öt férfi. Egy nyugalmazott ezre­des elnökölt a közismerten zárt és titkos ülésen, amely­nek minden részlete azonban ezúttal is nyilvánosságra ke­rült. Az esküdteket, mint a nagy perekben mindig, most is hosszas vizsgálat után je­lölték ki a kisorsolt esküdtje­löltek közül. Formailag arról volt szó, hogy nem lehet az esküdtszék tagja senki, akinek az ügyről ilyen vagy olyan ítélete van már. A több mint tucatnyi, szünet nélküli sugár­zó televíziós program, a mil­liós példányszámú napilapok, a mindenről informáltnak lát­szó, de nagyon is egyoldalú hírmagazinok korában, termé­szetesen ilyen alapon senki nem kerülhetne a tizenkettő közé. S amikor a védő és az ügyész, tulajdonképpeni csa­tározásaik bevezetéseképpen az esküdtek személyéről alku­doznak, feltételezett szavaza­tokra megy ki a játék. Vagy­is, ki-ki igyekszik minél több olyan esküdtet tudni a tár­gyalást vezető bíró mögött, aki gyaníthatóan majd mel­lette áll a szavazás során. Ami a tárgyalást vezető bí­rót illeti, az ő dolga, hogy a tárgyalás megkezdésekor, majd mielőtt az esküdtszék tanács­kozásra vonul vissza, felvilá­gosítsa ezeket a kiváló, az amerikai népet képviselő nő­ket és férfiakat a törvényről. Néhány percben összefoglalva elmagyaráz nekik mindent, amit más országokban az ítél­kező jogászok hosszú eszten­dők során tanulnak, s amely­nek alkalmazásában — mi­előtt főbenjáró ügyekben ítél­keznének — szintén hosszú gyakorlatot szereztek már. A tudományos bizonyítékok vaj­mi mellékes szerepet játsza­nak ezeken a tárgyalásokon, fontos az esküdtszék hangu­lata. És ezt a hangulatot nem­csak az ügyész és a védő be­folyásolhatja. Hanem a tár­gyalást vezető bíró is, aki dönt a bizonyítási indítványok sorsáról. Rajta áll, hogy me­lyik tanú léphet fel, s ki nem. Tőle függ, hogy melyik kér­dést engedélyezi, s melyiket nem. Oliver Carter például ezen a San Francisco-i tár­gyaláson hagyta, hogy a vád tanúkat és bizonyítékokat ter­jesszen be a Los Angeles-i lövöldözésről is. Márpedig ezt a Los Angeles-i ügyet külön tárgyalták, több mint egy esz­tendővel később. S mégis, amikor az esküdtszék bűnös­nek mondta ki Patricia Hearstöt a Hibernia Bank el­leni fegyveres támadásban való részvételben megállapít­va, hogy — állításával ellen­tétben — nem kényszerítették, hanem szabad elhatározásából­­cselekedett, tulajdonképpen a Los Angelesben történtek ér­tékelésére támaszkodott. Los Angelesben Patricia Hearst, azaz akkor még Tania egye­dül ült az autóban, s igazán senki nem kényszeríthette, hogy tüzet nyitva fedezze a Hariss házaspárt. Az európai jogszolgáltatás­hoz szokott emberben azonnal felvetődik: vajon miért nem egyesítették a két ügyet, hi­szen azok — s általában mindaz, ami a lány elrablásá­tól letartóztatásáig történt — egybe tartoznak, s csak ennek alapján deríthető fel az igaz­ság. A két ügy egyesíté­séről nem lehetett szó. Hogy Patricia Hearst mit cseleke­dett, arról sokat nem lehetett tárgyalni. A bíróság előtt is lejátszották a Hibernia Bank­ban automatikus kamerákkal készített felvételeket, ezek a napnál világosabban bizonyí­tották, amit bizonyítani kel­lett. De hogy miért cselekedett így Patricia Hearst, ez volt a kérdés. A milliomos lány, aki letar­tóztatásakor még adta a „for­radalmárt”, a tárgyaláson már átváltott a szerencsétlen, pszichikai terrorral megfélem­lített cselekedetei idején aka­rat nélküli báb szerepére. Ezt a védelmi taktikát Lee Bailey dolgozta ki számára. Bailey, akinek „intelligenciahányado­sa” — az Egyesült Államok­ban szeretnek mindent mérni, amit dollárral nem lehet, azt pontokkal — 172, vagyis való­­színűtlenül magas, felmentést ért el a feleséggyilkos orvos, Samuel Shepard, valamint a My Lai falucska lakóinak meggyilkolására parancsot adó Ernest Medina százados ügyé­ben, ezúttal sem akarta keve­sebbel beérni. A nagy akció­ban öten segítették. Védőtár­­sai különben egyenként is na­gyon híres ügyvédek. Patricia Hearst a tárgyalá­son azt állította, hogy elrab­lása után hat héten át egy 60X180 centiméteres szekrény­ben tartották fogva, s amikor átvitték egy másik lakásba, szeméttartályban szállították. Amikor lejátszották azokat a hangszalagokat, amelyeket annak idején a berkeleyi rá­dióállomás sugárzott az éter­be, Patricia Hearst kénytelen volt elismerni, hogy az az ő hangja, s ő mondta azt, hogy nagyon-nagyon szerették egy­mást Wolfe-fal. — Tényleg szerette Wol­­fe-ot? — kérdezte a vádlottól a védő. — Nem — hangzott alig hallhatóan a válasz. — Mi történt valójában ön és a férfi között? Patty szeméből könnyek pe­regtek. — Egy hónappal elrablá­som után többször megerősza­kolt. — Ő volt az egyetlen? — Nem. A védelem azt állította, hogy Defreeze, a SLA főnöke is többször követett el erősza­kot a lányon, majd megtörte maradék ellenállását. Bailey: — A bankrablás után mivel fenyegették elrablói, ha nem követi utasításaikat? — Azt mondták, hogy meg fognak­­ölni, s ezt több száz­szor megismételték .. . Azt mondták, hogy azt kell hang­szalagra mondanom, hogy a bankrablásban önként vettem részt, hogy azt helyes és jó harci módszernek tekintem. Meg kell mondanom azt is, hogy kértem felvételemet az SLA harcosai közé ... — Aztán mi történt? — Megparancsolta, hogy maradjak a szobában Angela Atwooddal, a banda tagjával, aki diktálni fogja nekem a nyilatkozatot. Egy óra telhe­tett el, Angela megírta a nyi­latkozatot, s nekem fel kellett olvasnom. Már-már úgy látszott, hogy Browning ügyész vesztésre áll, de sikerült megfordítania a kockát. Az amerikai törvé­nyek lehetővé teszik, hogy a vádlottak tanúként álljanak saját ügyükben a bíróság elé, s eskü alatt tegyenek vallo­mást. A védelem a tanúk padjára szólította a lányt, aki­nek vallomása pompásan hangzott, egészen addig, amíg az ügyész nem kapta meg a szót keresztkérdések feltételé­re. Ezek a keresztkérdések fő­ként a Los Angelesben történ­tekkel foglalkoztak, s Bailey nem kis megdöbbenésére, is­mételt tiltakozásai ellenére Carter bíró sorra-rendre enge­délyezte azokat. Patricia Hearst újra és újra megkísé­relte, hogy a vádlott jogára­­hivatkozva megtagadja a vá­laszt. S Carter bíró újra és új­ra — összesen 42 alkalommal — figyelmeztette őt, hogy a tanúk padján nincs joga erre hivatkozni, s ha nem ad vá­laszt, akkor még vádat is emelhetnek ellene a bíróság megsértése címén. A védő a vád tanúinak ad­ta vissza, amit védence az ügyésztől kapott. Szegény 68­­esztendős Eden Shea fegyve­res vagyonőr, a Hibernia Bank elleni támadás egyik szemta­núja megsemmisül­ten távo­zott a tárgyalóteremből. Shea azt vallotta, hogy Patricia ki­áltotta: „Az elsőt, aki meg­mozdul, agyonlövöm!” A védő Patricia hajszínéről faggatta hosszasan, csalafinta, látszólag nem oda tartozó kér­dések egész sorát feltéve a ta­núnak, aki lassanként — és ez nem ritka az amerikai tár­gyalótermekben — úgy érezte magát, mint egy soha el nem követett bűnügy vádlottja Végül is Shea ott tartott, hogy kijelentette: „olyan vöröses árnyalatú” volt. A film — és erre a védő nem mulasztott el rámutatni — viszont azt tanú­sította, hogy „Tania” fekete parókát viselt a támadás so­rán. Shea kezdte magát még rosszabbul érezni. S akkor a védő hirtelen lehalkította hangját, úgy, hogy a tanúnak többször arra kellett kérnie, hogy ismételje meg a kérdése­ket. A védő, egyszerre csak fel­tűnően hangosan: — Valami baj van a hallá­sával ? — Igen, uram. — A támadás napján is volt valami baj a hallásával? — Azt hiszem igen, uram. — Kezelték akkoriban? — Akkor még nem, uram, így aztán hitelét vesztette a tanú. Hiszen sem a lány hajszínére nem emlékezett, s amit az kiáltott — legalábbis a tárgyalóteremben kialakult látszat szerint *— nem hall­hatta pontosan. (Folytatjuk) Tania, a gerilla­harcos : „Mind disznók vagytok .. Bailay, Hearst ügyvédje egymillió dollár honorá­riummal

Next