Lobogó, 1978. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-06 / 27. szám
Mostanában egyre gyakrabban a Polyákhalomról álmodom, s mindahányszor arany napfény délibáblik fölötte. Tornyokat varázsol, tengert hömpölyögtet reá, majd az égig magasítja, ahogy a Fuzsijamát a megkoronázó fellegek. Néha csórelábas, feketegatyás kölyök-magamat is pár éles ormán látom. Ott, a csorbíthatatlan fekete keresztes kőnél, ahol a bolygólámpás haloványkék világolásával szárítkozott a kincs. S napokig utána úgy keresem a kedvemet, mint azt a madzagon forgatva csodálatosan fütyörésző pitykegombot, amit Cigány Laci bácsitól kaptam, s egyszer csak úgy belezúgott az éjszakába, akár az öntudatlan sóhaj. Akárha ez a tanyai Olympus a valamikori mesék égig érő fájára költözött volna szarkafészeknek. Pedig tudhatnám, hogy a Polyákhalom ma is ott van a helyén, ahová a hunok, avarok, vagy ki tudhatja kicsodák reá magasították egy múltba foszlott nevezetességű vezéri sírra. Csupán az ifjúság háramlott el tőlem, olyan meszszire, ahol csak az álomlátás táltosának nyergében érhetem utol, a tudat alatti létezés szeszélyes kegyéből, melyet a sóvárgás vékájával mérnek. De hát a lelki szegények Lázárja az, akinek még polyákhalomnyi „varázshegye” sincsen. Amire reá népesítheti megszépített tegnapjait, s ékesítheti lajbiját a Kohinoor kárbunkulusa, tízujjnyi olajhajója mocskolhatja a tengert, akkor sem cserélnék vele szomorúságot ébredéseim reggelén. Mert a Polyákhalom, érezzem a világ végén néha, oly igazán az enyém, még a térkép sem rabolhatja el, és sarkcsillagjához igazodva mindenkor megtalálom az előreküldő égtájat is. Míg végső nyugvóra nem térek egy még parányibb halmocska alá, hogy utánam majd a fiaim igazodjanak hozzá. A Polyákhalom volt a mi istentenyérnyi alföldi lapályunk legmagasabb pontja, akkora körben, amíg tekintetünk pillangóját körberepíteni tudtuk, s tágíthatta ezt a cirkulust csizmánk számának növekedése, esztendeink szaporodása, meg mégsem kisebbedett sohasem. Felfedezhettük lábaink közé mérve, vagy tetejére hágva, hogy kilométerre alig más dombocskák is rajta szemölcsösködnek az anyaföld arcán, például a Paphalom, a Décsihalom vagy a Sóshalom. Mondhatta édesapánk, hogy a Nagyhatárhalom a templom tornyánál is magasabb, de együtt is porszemek a Tátrához, a Hargitához, vagy a talján hegyekhez képest, ahová Károly király meghalni parancsolta jó néhány ismerős szomszédasszony urát. Ezt a csomolungmai rangot mégsem orozhatta el tőle semmiféle tímár Máté messzi hallomás, annyira a valóságában éltünk. De a legendáját sem, hogy egy Kossuth lobogója alatt hadakozó lengyel tisztet öltek meg rajta Ferenc Jóska dragonyosai, annak emlékét örökítené. S még előbbét, sűrejében a végtelen időnek, Attila királyt temették volna alája. Annak szárítkozik fogadalmas napokon a nyirokmarta kincse, haloványkék lángnyelveket vetve, míg jussosai reá nem találnak. Mit számított ehhez világtalan Homok Rozinéném sokat megélt kilencven esztendeje, aki szerint: „Az uraság ispánját hívták Pólyáknak, akinek idején az inzsellérek a kártyára rajzolták.” Lehetett-e akár kisöccse is a plébános ugarföldjei nyomán elkeresztelt Paphalom? A sószállító szekerek lágerhelyét jelölő Sóshalom? Vagy akár az iskolai falicímer Tátra-Mátra-Fátrája is, amin zümmögve reá kucoroghatott a légy? Míg a Polyákhalomra habot vert az ekevonó lovak hámizzasztója, keheseket köhögött a Kis Ugrin Imre gazda Fordson traktorja, s oldalában botot forgathatott reánk a csősz, ha kártevő időben áthágtuk feléje a mezsgyét. Ormára tűzni birtokba vevő zászlónkat. Azt a viharvert, söprűnyélre szögezett piros-fehér-zöldet, amelyre ez volt nyomtatva, fekete betűkkel: „Éljen Kovács Gyula, szeretett képviselőnk!” Méghozzá olyan valakit éltetve, aki az ország házában Tisza Pistát is a pisztolya végére kapta. Mi voltunk a büszke polyákhalmiak, szemben az ördögök öreganyja sem tudhatja, honnan kerekített fekete-sárga lobogós ugariakkal, akik regrutálódhattak bár csupán egykét dűlővel keletebbről, hordozhatták a Búza, Ugrin, Menyhért, Folyó, Kuvik vagy Nagyiványi nevet, dióverő póznán lengedező zászlajukról kurvalabancok lettek. Ahogy piros-fehér-zöld szépségesünkről Dózsa apánk, s a fényességes Rákóczi nemes kurucsága ragadt reánk. Pedig közöttünk nemcsak Tímár, Varjú, Hangya, Bálla, hanem a décsi határárkon túli szlovákszármazék tanulik, sőt apátián zabigyerek is akadt, s vegyes-rossz földeken, sziken-zsombékháton kétágasodva szálasság dolgában sem vetélkedhettünk a jobbföldes ugariakkal. De a hiányzó bakaraszt pótolta a lobogó színe, a testi erőt a rókaléptű furfang, a muníciót megtermette a legelőnek is gyatra páskom, vasasrögnek, más néven fekete báránynak hívtuk és ha a parittyából kilendült, hiába fújta a generálmarsot édesapja elorzott ezredkürtjén, a majd öles Menyhért Máté, verte mellkasának dobját Búza Pista, bizony móc-kanócra fogták. Elfoglaltuk tőlük még a Paphalmot is, hogy körbetelepedve reá kucorogjuk megvetésünket. Holott a vezérük, Búza Misa, kiegyenesítette a csizmapatkót is — persze a kopottabbját —, míg a polyákhalmi kapitány, szerénységem Herkulesnek utcájában se járt. Csupán a rímes csúfondárosságban s a legendaköltésben bizonyult elsőnek, még a társai között is. De hát ha igaz, hogy Kinizsi Pál malomkövet emelgetett, két kontyossal a két kezében, egygyel a fogai között ropta a győzedelmi táncot, ő is fogdmegebb volt vezérénél, Hunyadinál, akiről ilyeneket a népmonda sem költött. Miért kellett volna éppen nekem fanyűvőnek lennem a polyákhalmi kapitányságért? Pózoltam mással.. . Amikor Hangya Laci kománkat az ismeretlen dinnyebetyárok helyett porra kapták a csendőrök, lévén apátián zabigyerek, „akitől minden kitelik", elbicskáztam a kerékpárjuk mind a négy gumiját, míg délverőn, akácfasorunk hűs lombsátrának enyhelyén mélyről horkolva „járőröztek” a kakastollas kalap alatt. Hát a Potoczky Oberlájdinándot ugyan ki temette el, úgy, doloreszinternivel, díszsortűz helyett karikáscsergetéssel, nemzeti imánkat Isten áldd meg a lengyeltre átszabva, ahogyan illet, ha nem én? Pedig még a meghatódott ugariak is ott sorakoztak a Polyákhalom oldalában, semleges fehér zászlójuk mögött. Menyhért Máté imához fújt az apja kürtjén. Búza Laci szép rózsaszínű mogyoróvirág-csokrot ejtett a sárga koponyára, amit előző nap forgatott ki a barázdából a traktorekre. Csak akkor kételkedtek meg a „hős tetem” valódiságában, amikor harmadnap tíz hasonló koponya recsegett diri fadarabokká az ekevas nyomán, egy pedig éppenséggel a csoroszlyára döfődött. Mert azt ugyan honnan a ráksülyből is tudhatták volna az idáig, hogy a Potoczky nevet egy Krúdy-regényből, az „Oberlájdinándot” édesapám kárndka szótárából kölcsönöztem, a dragonyos mesét viszont a saját agyam gőzölögte hozzá, melyet bizony néhanapján — a fantázia szó ismeretének híján — szülőanyám is füllentésnek ítélt. De hát elkövettem én nevezetesebb nyitott szemű álomlátásokat is, pár öt magas szenthegyünk felől, hogy dicsfénye ezüst köpenyt vetítsen reám. Latinista koromban önképzőköri balladát írtam bizonyos „Némahalomról”, mely alatt Dózsa-keresztesek vére csordult Szapolyai-kurafiak kardja hegyén, s ezért: S téged nézve Némahalom Lázongó lelkem altatom ... Méghozzá jegyzőkönyvi dicsérettel megörökítve. Sőt, vállaltam „nemesi” előnevemül is, mert olyan világ járta akkortájt, hogy a kikopott községi írnokok is tatrangiak, meg nemesmilotaiak lehettek, a másokra szórt „büdösparaszt” árán. Pedig azokat a mifelénk máig is jelzőként használt „atilla” attilai kincseket, amik néhanapján valóban a bolygólámpások lidércfényét gyújtogatták a tetején, mégsem ajándékozta nekem, sem a nevét viselő polyákhalmi kölyökbandának, holott a sötétben egériestre is riadozó gyávaságunkat tiportuk le érte. Hetekig szervezkedtünk a nagy vállalkozásra. Elcsentem hozzá édesapám hadiásóját, Hangya Laci viharlámpát, Balla Péter kötelet szerzett. Janurik Macó koma egy nálunk !“!