Ludas Magazin, 1970 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1970-06-01 / 6. szám
még több mint egy fél óra volt a vonat indulásáig. Havonta szokásos revizori kiszállásomra készültem a vidéki városba. Kezemben elegáns, disznóbőr kofferemmel, felszálltam a szerelvény utolsó kocsijára. Egy kellemes, rokonszenves útitársat kerestem magamnak, mert nem mindegy, hogy kinek a társaságában utazik az ember háromszáz kilométert. Gyakorlott, rutinos utazó lévén, egyetlen pillantással, csalhatatlanul fel tudom mérni az útitársak típusait. Jobboldalt, az ablak mellett, kövér, piros képű ember ült, fején zöld vadászkalap. Ez az utastípus a vonat indulása után öt perccel leemeli táskáját a csomagtartóból és fokhagymás kolbászt falatozik vöröshagymával. Mivel allergiás vagyok a fokhagyma illatára, továbbmentem. A másik fülkében hetven év körüli, fejkendős parasztnénike mosolygott rám biztatóan: — Tessék már leülni. Van itt szabad hely. A kedves invitálásnak nem tudtam volna ellenállni, ha fel nem fedezem a néni nyitott táskájában az orvosságos dobozkákat. A gyógyszerekből következtetve, a néninek isciásza van. Félő volt, hogy az egész utat végigpanaszkodja. Benyitottam tehát egy másik kupéba, ahol miniszoknyás, gesztenyebarna hajú fiatal lány ült és keresztrejtvényt fejtett. Leülhettem volna melléje, hogy megkérdezzem: „Ne vegye tolakodásnak, de segíthetek a festésben?” Néhány megálló után talán a kezét is megsimogathattam volna, s lehet, hogy az első száz kilométer után már szenvedélyesen csókolózunk. De én a vonaton nem szerelmi partnert keresek, hanem rokonszenves útitársat, akivel derűs beszélgetés közben agyonüthetjük az időt. És különben is, nekem szőke a zsánerem. Tovább baktattam a következő kocsiba. Magas, vékony, ellenszenves külsejű férfi nézett rám fenyegetőn. Ismerem az ebbe a kategóriába tartozó utasokat. Először az időjárásról beszélgetnek, aztán áttérnek a politikára. S ha én másképp látom a kambodzsai helyzetet, mint ők, tíz perc múlva összepofozkodnnk. Mit tehettem volna mást? Továbbmentem. A következő fülkében egy szigorú tekintetű öregúr veszekedett a szomszédaival, hogy húzzák már fel azt a nyavalyás ablakot, cúg van. Ez az utasfajta háromszáz kilométeren át mindig talál magának valami pörölnivalót. Egy másik kupéban szerelmespár ült. Eszeveszett szenvedéllyel csókolóztak. Megsajnáltam őket. Talán nincs lakásuk. Tapintatosan továbbsomfordáltam. Végül a mozdony mögötti kocsiban boldogan felsóhajtottam : halványszőke, Madonna-arcú fiatal nő ült az ablaknál és egy asztalterítőt horgolt. A szívemet átjárta valami melegség. Ilyen kedves, bájos teremtéssel öröm lesz együtt utazni. Beszélgetünk majd zenéről, irodalomról, piaci árakról, alkoholelvonásról, a tévéről, a cipők minőségéről, ételekről, Kant filozófiájáról. Hoffer szövetségi kapitány eddigi működéséről, a rádió kabarészínházáról, Kudlik Júlia mosolyáról, a nemzetközi helyzetről... Udvariasan meghajoltam: — Pardon! Szabad ez a hely? Barátságosan bólintott: — Tessék csak ... Leültem. Nagy, áttetsző, ibolyakék szemével rám nézett. — Kaphatnék egy kis tüzet? — Parancsoljon — vettem elő villámgyorsan az öngyújtómat, s hozzákezdtem az úti ismerkedéshez. — örülök, hogy ilyen kedves útitársat adott nekem a sors. Ha szabad érdeklődnöm, meddig tetszik utazni? — Meddig ? Rákosrendezőig. Pillanatok alatt elszállt minden reményem. Ez az én formám. Háromszáz kilométert utazni társ nélkül, egyedül. S az az unalmas vidéki város, ahová utazom!... Eddig minden hónapban felfedeztem egy kis sikkasztást, vagy legalább egy kis szabálytalanságot. Éppen ebben a hónapban ne találnék ilyesmit? Nevetséges! Jegyzőkönyvet veszek fel a visszaélésről és kész. Ki sem teszem a lábam Budapestről. A forgalmista felemelte az indító tárcsát, a mozdony nagyot sípolt, a szerelvény lassan kigördült az üvegcsarnok alól s én búsan hazagyalogoltam a Rottenbiller utcába. Galambos Szilveszter