Ludas Magazin, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
tél a szerelmesek nagy próbatétele. Nem a házasoké, mert nekik van lakásuk és ritkábban úgysem szerelmesek. Jelen esetben a fiataloknak azon legnépesebb csoportjára gondolok, akiknek a lakás kivételével minden kellékük megvan a szerelemhez. Enyhe időben szerelmük hajlékai a zöld domboldalak, a rejtett erdei tisztások, a kevésbé igényeseknek a ligetekben e célra elhelyezett, rosszul világított padok. A természet azonban télen bezár. Hó fedi a sok titkos szerelmi fészket, sár teszi járhatatlanná az erdei ösvényeket. Mi marad ilyenkor a szerelmeseknek? A presszó. A mozi. És akiknek egy vasuk sincs: a vasúti váróterem. Kész! Az utcán esik a hó, lábuk elgémberedik, hajuk csapzottan lóg az arcukba, a lány fitos nózija vörös lesz, mint a cékla, a fiú már nem a vágytól, hanem a fagytól reszket. Ez a szerelem igazi próbája, és akik a három nehéz hónapot kiböjtölik, megérdemlik a tavaszt. Edit és Géza a Kökörcsin Eszpresszóban keresett menedéket a zimankó ellen. Eleinte azzal ütötték agyon az időt, hogy emlékeztek. Ahogy a nyári estéken az áttüzesedett falak a meleget, úgy lehelték ők vissza a nyár ezer emlékét. — Emlékszel? — lehelte Géza. — Július 7-én, a Lupa-szigeten ... — Ott csókoltál meg először ... — suttogta Edit. — Emlékszel? Július 8-án a Hármashatár-hegyen ... — Ott csókoltál meg másodszor ... — Emlékszel? Július 9-én a Margitszigeten ... — Hogy lehetne azt elfelejteni? Akkor mondtad meg a neved ... November elején eljutottak augusztus 12-ig, melynek még az emlékére is elpirultak. Közben szorgalmasan jártak moziba is. Kiváltképpen a művészfilmeket vetítő filmszínházat szerették, mert itt majdnem kettesben voltak, s így nemcsak emlékezni lehetett. Sajnos, a zord téli napok folyamán, egyre több sorstársuk jött rá erre, és lassan megtelt a mozi, amit az esztéták örömmel, ők szomorúan állapítottak meg. Az emlékezés már kezdett unalmas lenni, ezért úgy próbáltak egymásban lelket tartani, hogy tervezgetni kezdtek. — Tudod, mi lesz, ha kitavaszodik? — kérdezte a fiú. A lány természetesen tudta, de úgy csinált, mintha nem tudta volna. Ezért a fiú elmesélte. Neki jólesett beszélni róla, a lány pedig örömmel hallgatta. Ebből azonban nem él meg egy szerelem. Egyre idegesebbek lettek. Géza úgy érezte, hogy nem bírja ki az előtte álló nehéz hónapok megpróbáltatásait. A barátja egy elvált asszonynak udvarolt, s mivel az asszonyka önálló lakással rendelkezett, nem volt szükségük az emlékezésre. Edit kolléganője egy olyan fiúval járt, akinek különbejáratú albérleti szobája volt, mérsékelten rigolyás főbérlővel. Ő is sokat tudott mesélni. Egymásnak még nem mondták, de mindkettőjük fejében megfordult a gondolat : rosszul választottak. Azért persze nagyon szerették egymást, és meg akarták menteni szerelmüket. A megoldás a lánynak is eszébe jutott, de megvárta, amíg a fiú mondja ki: — össze kellene házasodnunk ! — Akkor anyámék odaadnák a kisebbik szobát — mondta a lány, és el is felejtett meglepetést színlelni. Különösen a kisebbik szoba befolyásolta a döntést. Géza az anyakönyvvezető elé vitte az ügyet, aki egybehangzó vallomásukat írásba tette. Így nyílt meg előttük a mennyország, azaz a kis szoba. A többi távirati stílusban. Hamarosan kiderült, hogy a házasság nem feltétlenül menti meg a szerelmet. Géza rövid idő után úgy érezte magát, mint aki egy kis édességre vágyott és belemártották egy hordó mézbe. És ugyanezt érezte Edit is. Eljött a sokszor megálmodott tavasz, és nem azt hozta, amit a fiú ígért. Nemsokára — éppen mire kizöldültek a hegyoldalak — Géza már egy Jolán nevű leánnyal járta az erdőt, Edit pedig egy Zoltán nevű fiúval az ügyvédi munkaközösséget. Sok ilyen szabvány esettel lennénk szegényebbek, ha hazánk az örök nyár égövében lenne. Persze ha a fiatalok könnyebben jutnának egy szobácskához — házasságlevél nélkül is —, az sem lenne rossz megoldás. De ez utóbbit nehezebben megvalósíthatónak tartom, mint azt, hogy hazánkat áttoljuk a szubtrópusokra ... Ősz Ferenc