Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1959-01-01 / 1. szám
ctfZdZWC Egy kis etimológia Az Érdekes Újságban vadászriportot olvastunk M. F. tollából. Azt írja többek között: „A vadászat úri passzió volt s nem is volt igazán gróf az a gróf, aki nem szokott vadászni. A magyar nyelv sem véletlenül használja azt a kifejezést, hogy: Nagy pénzre, jó állásra, szép nőre vadászik". Már bocsánat, de hogy kerül a vadászcsizma az asztalra? Mit akar bizonyítani az idézett szólásmondással M. F. kolléga? Hiszen a grófok éppen nem vadásztak nagy pénzre (volt nekik), jó állásra (volt nekik), szép nőre (volt nekik). Arról nem is szólva, hogy a munkanélküli munkára, a koldus alamizsnára s e kis rovat vezetője hasonló csacsiságokra vadászik. Írónő az írónő? A „Film-Színház-Muzsika” ezt a szerkesztői üzenetet közli: „Pálos Mária, Sopron. Értesülése helyes. Edna Ferber Grand Hotel című regényéből ezúttal a berlini CCC Filmgyár készít filmeket.” A lap értesülése azonban nem helyes. A Grand Hotel című regényt nem Edna Ferber, hanem Vicky Baum írta. Minden más stimmel. Miért kínos? Ugyancsak színházi hetilapunkban olvasunk beszámolót Corneille kaposvári bemutatójáról. A beszámolót a cikk írója így végzi. ..Köszöntsük hát... a kaposvári művészeket, akik a Corneille körüli kínos csendet végre megtörték.” Miért volt Corneille körül „kínos” csend? Talán megrágalmazta valaki, s ezért nem játszották a darabjait? Vers és fotoriport A Nők Lapja Kästner „Tárgyilagos románc” című versét „Tárgyilagos ballada” címmel közli F. A. fordításában, az eredeti verset szövegében sem híven adva vissza. A verset fényképek illusztrálják, ami vitatható ötlet. (Szerintem rendkívül stílustalan.) Az első strófa vége így hangzik: „Szerelmük valahol elveszett s vége, mint másoknál néha egy bot, vagy kalap." És a fényképen egy női kalap látható. Hát a nők is el szokták hagyni kalapjukat? S talán még botjukat is? Doktor Árgus (Hermann Lipót „A művészasztal” című könyvéből) Egyszer, 1917-ben vagy 1918-ban lehetett, amikor elkezdődtek a harctéren az első légibombázások, azt mondtam Karinthynak: — Vége a világnak! A légibombák ellen nem találnak fel semmiféle védelmet!... Karinthy így válaszolt: — Már fel is találták. — Mi az? — Az emberi agyvelőt... — válaszolta Karinthy. Czsók István szenvedélyes sétáló. (Ezt még most, a kilencvenedik életévén túl sem hagyja abba.) A dunaparton, Újpest felé lát egy hosszú alakot a festőállványa előtt dolgozni. Szívélyesen megkérdezi: — No, mit fest, kolléga? A hosszú ember mérgesen s elutasítóan szólt: — Semmiféle kolléga! Erre Csók közelebb lép, megnézi a festményt és így szól: — Pardon, valóban nem kolléga. Egy fővárosi szobor leleplezése után, Magyar-Mannheimer Gusztáv festőművész gratulált a leleplezésnél jelenlevő Horvay szobrászművésznek. Horvay szabadkozott: — Mihez gratulálsz? Hiszen nem én csináltam a szobrot. — Ahhoz gratulálok — válaszolta Mannheimer —, hogy most már nem a te szobrod a legrosszabb Budapesten. Herman Lipót rajza Karinthy Frigyesről