Ludas Matyi, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1968-09-26 / 39. szám

ÖNFEJŰ GYEREK - No, most boldog vagy a garbónyakú pulóvereddel? R­EFLEXVIZSGÁLAT írni O­ lvastam, hogy hamis tanú­zásért ezer forintra ítéltek egy hamis tanút. Ha ne­tán később nem derült vol­na ki, ami kiderült, hogy a hamis tanú hamisan vallott, akkor ellep­­leződött volna egy olyan bűntett, amiért a tettes végül is börtönbünte­tést kapott. A hamis tanú iránti nagylelkű elnézés, az ezerforintos ítélet azóta is foglalkoztat engem. Az ilyen eny­he elbírálás ugyanis arra a követ­keztetésre vezethet, hogy a hamis tanúzás nem nagy bűn. És a hamis tanúzásra való rábí­rás? Azt is meg lehet úszni! Ha ügyes az ember ... Ha például teszem fel, hamis ta­núkat kerítek, akik a bíróság előtt hitelesen vallják, hogy az illető — akit feljelentettem — a briliánsokkal kirakott toronyórámat lánccal együtt ellopta, akkor, ha minden jól megy, megítélik nekem a toronyóra pénz­beli ellenértékét, az illetőt pedig le­csukják. Ártatlanul. Rosszabb eset­ben nekem ítélik a vádlott jogos tulajdonát képező, briliáns kövek­kel kirakott toronyóráját, lánccal együtt, mert a tanúim bizonyítják, hogy a vádlott az órát tőlem lopta el. Ennél is rosszabb esetben ta­núim a védőügyvéd keresztkér­déseinek következtében megtörnek és bevallják, hogy ők bizony ha­misan tanúskodtak és erre én bé­reltem fel őket. Nagy baj ebből serrt lehet: a hamis tanúk ezer-ezer forintos pénzbüntetéssel megússzák a hamis tanúzást, engem pedig ha­mis tanúzásra való felbújtásért ügyészi figyelmeztetésben részesíte­nek. A Népszabadságban olvastam ugyanis a minap, hogy ügyészi fi­gyelmeztetést kapott egy állami gaz­daság igazgatója hamis tanúzásra való rábírás bűntettéért. Az igaz­gatót korábban megbírálták, sőt illetékes helyen be is jelentették, hogy az emberekkel durván bánik, a hatalmaskodása tűrhetetlen és alapos a gyanú, hogy visszaéléseket is elkövet. Az igazgató elhatározta, hogy leszámol a bírálóival. Ehhez hamis tanút szerzett, aki megbízása alapján a rejtett magnóval tetézve — provokációs beszélgetéseket kez­deményezett az igazgató két bíráló­jával. A fondorlatosan előkészített beszélgetésekből annak kellett volna kiderülnie, hogy a bírálók bosszú­ból vádolták meg a derék igazgatót. A ravaszul előre elkészített beug­rató kérdésekkel a csalafintaság si­került volna, ám a ládafiában elrej­tett magnó nyöszörögni kezdett. A provokáció és a hamis tanúzásra való rábírás bűntette lelepleződött. Az igazgató ezek után ügyészi fi­gyelmeztetést kapott és mintha semmi se történt volna, igazgató maradt továbbra is. A magam részéről nagyon örülök annak, hogy a Népszabadság cikk­írója nem nyugodott bele az ügy ilyetén való lezárásába. És annak is örülök, hogy az igazgató azért még ilyen fondorlatos módon sem tudta két bírálójának teljesen kitörni a nyakát. Legfeljebb csak félig: el kellett hagyniuk ugyanis a gazda­ságot, mert ugyebár nálunk a bírá­lók teljes jogvédelemben részesül­nek. Ennek ellenére én mégiscsak ag­gódom és nyugtalan vagyok. Ha ez így megy tovább, akkor egyre töb­ben kapnak vérszemet, és mim­ix­­dim­ix bújtogatnak a hamis tanú­zásra. Mert ezer forint büntetés semmi a hamis tanúnak, ha esetleg ezzel eltusolhat egy bűnügyet, és az ügyészi figyelmeztetés sem mond­ható súlyosabb büntetésnek a ha­mis tanúzásra felbújtó vezető szá­mára. Az ember szinte kedvet kap a hamis tanúzásra, a felbújtásról nem is beszélve. Csak ötlet kell hozzá, minél fondorlatosabb! Magnóval, vagy magnó nélkül... Földes György lí/PAS Mxry/ euleKKDnm­­be Most, hogy Hidegkúti eltávozott az MTK-ból, eszembe jut, hogy egyszer már el akart menni a kék­fehérektől. 1951-ben tör­tént, akkor Bástyának hív­ták az MTK-t. A Fradit pedig ÉDOSZ-nak. Nos, a Bástya—ÉDOSZ meccsen, amelyet a Fradi pályán ját­szottak le, Hidegkúti nem volt jó formában. A má­sodik félidőben Kárászt állítottam be a helyébe, ezért Hidegkúti megsértő­dött és kijelentette, hogy abbahagyja a focizást. Megkérdeztem, és aztán mit fog csinálni? „Elme­gyek edzőnek az Újlaki FC-hez” — válaszolta. Persze, nem engedtem el, és sokat tűnődtem azon, hogy mi lett volna, ha ele­get teszek kérésének. Ak­kor talán nem győztünk volna 1952-ben Helsinki­ben az olimpián, ahol ra­gyogóan játszott, és talán az évszázad mérkőzését se nyertük volna meg egy évvel később 6:3-ra■ Lon­donban, ahol Hidegkúti volt a mezőny egyik leg­jobb játékosa. Hidegkútival kapcsolat­ban eszembe jut még, hogy egyszer lábfájásra panasz­kodott. Megkérdeztem tő­le, hogy melyik lába fáj? Tűnődve válaszolta: „Mar­ci bácsi, nem tudom”. A csatárnak — azt hi­szem ez már nyílt titok — volt néhány nézeteltérése Sándor Csikarral. Egyszer Hidegkúti szemrehányást tett Sándornak, amiért an­nak nem ment úgy a já­ték, mint máskor. Aznap Csikar valóban nem volt a legjobb formában, de Nándi leadásai sem voltak jók. Sándor, akinek a riposztjai legalább olyan gyorsak voltak, mint a le­futásai, „kapásból” vála­szolta: „Próbálj te Hideg­kúti mellett jobbszélsőt játszani...” Bukovi Márton ELÉGETT A KENYÉR 2* :1 — A héjában van a vitamin!

Next