Lyukasóra, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2002-08-01 / 8. szám

Jókai és a (színész)nők Napjainkban egy kicsit is közéletinek számító ember magánéletébe bepillantani széles érdeklődésre számot tar­tó esemény. Persze csak felszínesen, hiszen nem mély, lé­nyegnek szóló az érdeklődés, a motiváció csupán a pilla­natnyi szenzáció. Egy divatos tévésztár sokkal többeket vonz a nemzet bármely nagyságánál, legyen az akár Jókai Mór. Kár, mert a hírnév és érdem egybeesése felettébb ritka dolog. Egy kötetbe gyűjtött, egymással szorosan össze nem függő levelek, jegyzetek, töredékek adnak ízelítőt egy többszörösen is neves család szűkebb s tágabb életéből, a környezetről és némiképp a korról, melyben íródtak. Már azok a meghitten kedves címzések! „Jókai Mórné született Laborfalvi Róza Színésznő Leányomnak Pesten a Színház­nál", vagy „Tekintetes tüdős Jókai Mór, hites ügyvéd és Szerző urnák rokonilag, Belváros, Gránátos utszá­­dik szám az emeleten, Pesten." Az ízes, jellegzetes hangulatú, olykor mosolyt fakasztó stílusban megírt, mai szemmel nézve jelentéktelennek tűnő közlendők a szereplők számá­ra akkor lényeges dolgokat jelenthettek. S fokozatosan tör­nek elő a súlyosabb, nyomasztóbb, vészjósló közlések, do­kumentumok. Amikor már nagy a tét. Míg végül kibonta­kozik egy egész dráma. Ki hinné, hogy az utókor számára ezeknek a szinte bálványként számontartott közéleti embereknek milyen napi magángondjaik voltak, bizonyítandó, hogy az élet alapvető eseményei újra és újra - véletlen­ vagy végzetsze­rűen - ismétlődnek. Naivitás volna azt képzelni, hogy újabb dokumentumok felbukkanása közelebb visz a valós eseményekhez: legfeljebb más megvilágításban, árnyaltab­ban láthatunk, de a bizonytalanság megmarad. Hamis ke­gyelet szintén akadályozhatja a tisztánlátást, ezért is jó volna így módosítani a régi mondást: élőkről jót vagy sem­mit. A halottakat nem bánthatja semmi: felülemelkedtek már mindenen, mialatt a túlélők nyíl­t vagy rejtett elégedett­séggel - néha egész gyerekes módon - győztesnek hiszik magukat. Holott mindig a halott a győztes, ő már célba ért. Jókai első felesége, Laborfalvi Róza, családtagjaihoz s önmagához egyaránt ridegen, harciasan, méltóságteljesen élte életét, küszködve betegségével, valami nagyasszo­­­­­nyokra jellemző titokzatos tartással. Bár ugyanez a meg­közelíthetetlenség Jókaiban is megvolt, ő ezt szelíd, ked­ves, derűs lénye mögé rejtette. Házasságkötésekor elvesz­­te­tette Petőfi barátságát, édesanyja kitagadta. De Laborfalvi vigyázta őt a bajban, neki köszönhette, hogy nem hagyott fel az irodalommal. Jókai pedig elfogadta felesége törvény­telen lányát, majd örökbe fogadta annak hasonló körülmé­nyek között világra jött gyermekét, aki majdan Feszty Ár­pád felesége lesz. A nők - miközben saját elképzeléseik szerint óvták, irányították az írót - egyúttal válságot is okoztak körülötte. Látszólag természetes volt, hogy min­den körülötte forog, valójában ő forgott - váltakozó alkal­mazkodással - édesanyja, nővére, feleségei, lánya, unokája körül. Apróbb intrikák, összeférhetetlenségek amúgy is végigkísérték a családi idillt. Jókai eközben jóhiszeműség­ben, naivitásban, álomvilágban élte életét, éles kontraszt­ban a körülötte lévő nők realitásával. Összegezve úgy tű­ ismertetők, kritikák­ nak, nem volt sem különösebben boldog, sem boldogtalan; nagyjából elégedetten, magától értetődően élte az életét, természetesnek tartva, ami a sorsa volt. „Ha egy pár forintot küldenél jó lenne mert a mit adtál azt elfizettem miután boltokban és divatárusnénál volt a tartozás, és azok elmentek." - olvashatjuk a klasszikus feleség-szöveget Laborfalvi levelében, s értesülhetünk az ő kedvéért készülő balatonfüredi villa építésének nehézsé­geiről is. Nem kevésbé érdekes Laborfalvi apjának Jókai­hoz írt levele, miután egykori cselédjét eljegyezve, kivívta ezzel lánya haragját: „Ő azonban semmi szin alatt meg nem érdemelte, mert olyan valami botrányos tettet el nem kö­vetett nem is tudhatott elkövetni, mely Róza haragját ellene úgy annyira felingerelte, hogy miskolczi útja után, még csak egy becsületes szót sem szólt hozzá. Ki borzolta fel őt oly nagyon, és mi ok? Annak hallása, hogy ő eljegyzett Nem?" Laborfalvi Róza halála után Fesztyék irodalmi, művé­szeti szalont hoztak létre, az író körül pezsgő szellemi élet folyt. Törődtek vele, gondozták. Politikai veresége is köz­rejátszott, hogy mégsem találta helyét, a korosodást is ne­hezen viselte, így könnyen megszédíthette a nála sok évti­zeddel fiatalabb színésznő, Nagy (Grósz) Bella.­­Szól a fáma Jókainak egy korábbi, ugyancsak színésznőhöz való, kis híján végzetes vonzalmáról; az ő alakját is feldolgozta egyik regényében. Predesztináció vagy genotropizmus, ki tudja, de úgy látszik, számára a színésznők jelentették a végzetet.) Mindenesetre az egész odáig fajult, hogy hosszú csatá­rozások után Jókai kiátkozta a lányát, s annak egész csa­ládjával megszakított minden kapcsolatot: „...soha az élet semmi körülményei között sem Te veled, sem családod bármely tagjával találkozni nem akarok." Jókai Róza jócskán megelőzte korát: nemcsak szabad szellemként, de önismerete, bátorsága, ugyanakkor mai korunkra egyáltalán nem jellemző felelősségtudata révén is. Ő örökké hálás akart lenni Jókainak azért, amit tőle kapott - persze a saját elképzelései szerint. „Még nem múlt el a gyászév, mikor megismerkedtem Feszty Árpáddal, megszerettük egymást. Ha nem adoptált volna a papi, elmentem volna vele Párisba, lettünk volna művészek, szabadok - s valószínűleg boldogok -, mert Feszty Árpád éppoly kevéssé született férjnek, mint én feleségnek. Meg­mondtam neki: «úgy szeretnék tenni» - de nem szabad, mert a Jókai név kötelez. Szégyellem - de kénytelen vagyok a házasságot választani." Sok művészi érzék, finomulás, legmodernebb a családban, írja róla az egész családdal jó barátságban lévő Justh Zsigmond. Nem valószínű, hogy Róza számító lett volna (ráadásul Jókai még sokáig az ő

Next