Lyukasóra, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2005-10-01 / 10. szám

Mórocz Zsolt ezdjük egy történettel, amely - távolról indu­lunk ugyan feléje - Csokonai Vitéz Mihály köz­vetlen közelébe visz bennünket. Jó három évti­zede, egykori kollégám, Gráf Laci bácsi Bécsben lépett fel énekkarával. (A kórus nevelőotthonban felnövő, vasutas családból származó gyerekekből állt. Többségük bakterházból érkezett.) A sikeres előadást követően város­nézésre került sor. A nevezetességek között ott szerepelt a hajdani császári rezidencia, a Schönbrunn, a méltóságtel­jes, ha úgy tetszik pöffeszkedő főkastéllyal, aranycirádás, kristálycsilláros, csillogó fogadótermeivel, vörös drapériás színházával, botanikus kertjével, pálmaházával, párját rit­kító barokk parkjának - hol mértani pontosságú, hol buján tenyésző - virágpompájával. Utóbbi, mintha mértéket té­vesztve, önfeledten ünnepelte volna az év nagy részében Flóra istennő földi jelenlétét. A nebulók ennek ellenére meglehetősen szenvtelen arccal, mondhatni érdektelenül nézelődtek a nem mindennapi környezetben. Laci bácsi miután ráeszmélt, hogy „a tanuló ifjúság számára a hely nem jelent különösebb élményt", felháborodásában rájuk dörrent: csodálkozz, az apád mindenit, a Schönbrunnban vagy! Csokonai, bár soha nem járt külföldön, legeurópaibb poétáink egyike. A szellem virágait elhozta a hollandusok­tól, a franciáktól, a németektől, a latinoktól, a régi görögök­től. Átplántálta őket a hazai földbe, vagy pazar, máig üde, édes - az ő szavával - kedves illatot árasztó csokrokba, koszorúkba rendezve hagyta ránk. Rendezve, mivel termé­szetesség és tudatosság, hagyomány és újítás harmonikusan együtt élt benne. A szellem, jól tudjuk, rendezőerő. A ne­hézség az, mi által képes összhangot teremteni eszme és sors között. Vitéz Mihállyal kapcsolatban különös súllyal vetődik fel ez a kérdés, mert élete és műve között felfedez­hetünk némi disszonanciát. A derű mellett valami olyan tragikus mélységet pillantunk meg nála, mint Watteau mint látszólag könnyed képein, amivel azt akarom mondani, «■«■»■»hogy Csokonaiból sorsa minden csapása ellenére hiányzik r­ r­ a programszerű búsmagyarság, a nemzeti fátum iránti A. A­ feltétlen elkötelezettség. Nyilván azért, mert a mesterség, a költői fogások a vérében, a kisujjában vannak. Nincs szüksége ideológiai önigazolásra, tehetségpótlékra, a ha­záért való szenvedés látszatára. Magától értetődően, ám roppant kritikus módon magyar, ami nem jelenti azt, hogy ne ügyelne a hazafias konjunktúra lehetőségeire. Figyel rá, azután hegyezi tollát, majd nekiül, hogy meg­írja a hiányzó magyar eposzt, az Árpád avagy a magyarok megtelepedését Az első strófa után, melyben rettentő hadakat, vért és nemzeti szörnyű bajnokokat énekel, rövid kritikai váz­latot ad további terveiről. Ma azt mondanánk-anakronisz­tikusan­­, a kettős honfoglalás elmélete, azaz Kézai mester krónikájának útmutatása alapján lóra ülteti, majd útnak indítja a magyari törzseket a Kárpát-medencébe, Attila országát visszaszerzendő. Egyik feljegyzése arra utal, hogy Emese álmát, vagy talán a táltosok látomásait bele akarta komponálni művébe: „Ezt­­ céloz egy eseményre - majd álomlátásokkal s egyebekkel ékesítemi". Elvezeti a magyarokat Kijev mellett, tud a törzsek elleni levédiai támadásról, a kazárokról, Gyalu legyőzéséről, aminek rímbe szedése, biztosra veszi, „igen szép darab lesz". A honfoglalás a XII. könyvben ekként végződik: „Az országban nagy innep van". Eddig rendben volnánk, ám ezután az aktuálpolitikai zá­radék következik: „A múzsák kérni fogják a magyarok istenét, hogy engedje meg nekik magyar nyelven énekelni". A magyarok istene és a múzsák erre haragosan néznek, de nyilván közel sem olyan haragosan, mint a hivatalos cenzorok tették volna, amennyiben elkészül és megjelenik a mű. A magya­rok istene mindenesetre megenyhül - efelől a szerző nem hagy kétséget -, mert dicsőségére már a 10. században előre magyarul énekelnek. Csokonai nevét az oktatás jogosan kapcsolta össze a felvilágosodással. Magyarországon azonban, az önálló ál­lamiság elvesztését követően, az európai eszmék többet jelentettek szellemtörténeti érdekességeknél. A világosság „apró sugarai", a „rendetlen elme" pallérozása, az ala­csony lélek emelése, a kiművelt emberfők kinevelése vált elengedhetetlen feladattá. Ez volt Apáczai Csere János óta minden tisztán látó magyar célja. Csokonai úgy gondolta, „nemcsak méltóságos komorságú tekintetben, hanem az érzé­kenységet megbájoló, a szívet nyájasan kecsegtető, lelket édes andalgásba hozó ábrázatában" is meg lehet mutatni a tudást az arra szomjazóknak. Nem alapított ugyan korabeli Wal­­dorf-iskolát, módszerei azonban borzolták a borzoláshoz nem szokott kedélyeket. Szerencséjére, nem akarták leha­jítani a templomtoronyból, Apáczaihoz hasonlóan, de ami igaz, az igaz, tanítói karrierje sem alakult valami fényesen. Állásokat pályázott meg, ahol rendre elutasították, sőt, egy vizsgát követően Festetics György gróf a segédtanító diák­jait felkészültebbeknek találta Vitéz Mihály tanítványainál. Ráadásul Csokonai elénekelte az egzámen végén a Rákó­­czi-nótát, nem gondolva a somogysági és zalai paraszt­fiakra, akiknek nem lesz hova iskolába járniuk, ha a tekin­tetes bécsi udvar tudomást szerez a renitens danászásról. Csokonai lényében van valami vonzó renitencia, amit az utókor nem pusztán megbocsát, de szívesen azonosul is vele. Talán részt vett a jakobinus összeesküvés tagjainak kivégzésén, az 1970-80-as évek diáknemzedékeinek őstí­pusaként, akik a március tizenötödikében demonstrálták valódi érzelmeiket. Mecénásokra, tekintélyes pártfogókra van szüksége, amiért mindent elkövet, miközben kataszt­rofálisan hiányzik belőle a tekintélytisztelet. A merev hier­archiát elutasítja, inkább afféle megkésett, tógás diákde­

Next