Lyukasóra, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
Mórocz Zsolt ezdjük egy történettel, amely - távolról indulunk ugyan feléje - Csokonai Vitéz Mihály közvetlen közelébe visz bennünket. Jó három évtizede, egykori kollégám, Gráf Laci bácsi Bécsben lépett fel énekkarával. (A kórus nevelőotthonban felnövő, vasutas családból származó gyerekekből állt. Többségük bakterházból érkezett.) A sikeres előadást követően városnézésre került sor. A nevezetességek között ott szerepelt a hajdani császári rezidencia, a Schönbrunn, a méltóságteljes, ha úgy tetszik pöffeszkedő főkastéllyal, aranycirádás, kristálycsilláros, csillogó fogadótermeivel, vörös drapériás színházával, botanikus kertjével, pálmaházával, párját ritkító barokk parkjának - hol mértani pontosságú, hol buján tenyésző - virágpompájával. Utóbbi, mintha mértéket tévesztve, önfeledten ünnepelte volna az év nagy részében Flóra istennő földi jelenlétét. A nebulók ennek ellenére meglehetősen szenvtelen arccal, mondhatni érdektelenül nézelődtek a nem mindennapi környezetben. Laci bácsi miután ráeszmélt, hogy „a tanuló ifjúság számára a hely nem jelent különösebb élményt", felháborodásában rájuk dörrent: csodálkozz, az apád mindenit, a Schönbrunnban vagy! Csokonai, bár soha nem járt külföldön, legeurópaibb poétáink egyike. A szellem virágait elhozta a hollandusoktól, a franciáktól, a németektől, a latinoktól, a régi görögöktől. Átplántálta őket a hazai földbe, vagy pazar, máig üde, édes - az ő szavával - kedves illatot árasztó csokrokba, koszorúkba rendezve hagyta ránk. Rendezve, mivel természetesség és tudatosság, hagyomány és újítás harmonikusan együtt élt benne. A szellem, jól tudjuk, rendezőerő. A nehézség az, mi által képes összhangot teremteni eszme és sors között. Vitéz Mihállyal kapcsolatban különös súllyal vetődik fel ez a kérdés, mert élete és műve között felfedezhetünk némi disszonanciát. A derű mellett valami olyan tragikus mélységet pillantunk meg nála, mint Watteau mint látszólag könnyed képein, amivel azt akarom mondani, «■«■»■»hogy Csokonaiból sorsa minden csapása ellenére hiányzik r r a programszerű búsmagyarság, a nemzeti fátum iránti A. A feltétlen elkötelezettség. Nyilván azért, mert a mesterség, a költői fogások a vérében, a kisujjában vannak. Nincs szüksége ideológiai önigazolásra, tehetségpótlékra, a hazáért való szenvedés látszatára. Magától értetődően, ám roppant kritikus módon magyar, ami nem jelenti azt, hogy ne ügyelne a hazafias konjunktúra lehetőségeire. Figyel rá, azután hegyezi tollát, majd nekiül, hogy megírja a hiányzó magyar eposzt, az Árpád avagy a magyarok megtelepedését Az első strófa után, melyben rettentő hadakat, vért és nemzeti szörnyű bajnokokat énekel, rövid kritikai vázlatot ad további terveiről. Ma azt mondanánk-anakronisztikusan, a kettős honfoglalás elmélete, azaz Kézai mester krónikájának útmutatása alapján lóra ülteti, majd útnak indítja a magyari törzseket a Kárpát-medencébe, Attila országát visszaszerzendő. Egyik feljegyzése arra utal, hogy Emese álmát, vagy talán a táltosok látomásait bele akarta komponálni művébe: „Ezt céloz egy eseményre - majd álomlátásokkal s egyebekkel ékesítemi". Elvezeti a magyarokat Kijev mellett, tud a törzsek elleni levédiai támadásról, a kazárokról, Gyalu legyőzéséről, aminek rímbe szedése, biztosra veszi, „igen szép darab lesz". A honfoglalás a XII. könyvben ekként végződik: „Az országban nagy innep van". Eddig rendben volnánk, ám ezután az aktuálpolitikai záradék következik: „A múzsák kérni fogják a magyarok istenét, hogy engedje meg nekik magyar nyelven énekelni". A magyarok istene és a múzsák erre haragosan néznek, de nyilván közel sem olyan haragosan, mint a hivatalos cenzorok tették volna, amennyiben elkészül és megjelenik a mű. A magyarok istene mindenesetre megenyhül - efelől a szerző nem hagy kétséget -, mert dicsőségére már a 10. században előre magyarul énekelnek. Csokonai nevét az oktatás jogosan kapcsolta össze a felvilágosodással. Magyarországon azonban, az önálló államiság elvesztését követően, az európai eszmék többet jelentettek szellemtörténeti érdekességeknél. A világosság „apró sugarai", a „rendetlen elme" pallérozása, az alacsony lélek emelése, a kiművelt emberfők kinevelése vált elengedhetetlen feladattá. Ez volt Apáczai Csere János óta minden tisztán látó magyar célja. Csokonai úgy gondolta, „nemcsak méltóságos komorságú tekintetben, hanem az érzékenységet megbájoló, a szívet nyájasan kecsegtető, lelket édes andalgásba hozó ábrázatában" is meg lehet mutatni a tudást az arra szomjazóknak. Nem alapított ugyan korabeli Waldorf-iskolát, módszerei azonban borzolták a borzoláshoz nem szokott kedélyeket. Szerencséjére, nem akarták lehajítani a templomtoronyból, Apáczaihoz hasonlóan, de ami igaz, az igaz, tanítói karrierje sem alakult valami fényesen. Állásokat pályázott meg, ahol rendre elutasították, sőt, egy vizsgát követően Festetics György gróf a segédtanító diákjait felkészültebbeknek találta Vitéz Mihály tanítványainál. Ráadásul Csokonai elénekelte az egzámen végén a Rákóczi-nótát, nem gondolva a somogysági és zalai parasztfiakra, akiknek nem lesz hova iskolába járniuk, ha a tekintetes bécsi udvar tudomást szerez a renitens danászásról. Csokonai lényében van valami vonzó renitencia, amit az utókor nem pusztán megbocsát, de szívesen azonosul is vele. Talán részt vett a jakobinus összeesküvés tagjainak kivégzésén, az 1970-80-as évek diáknemzedékeinek őstípusaként, akik a március tizenötödikében demonstrálták valódi érzelmeiket. Mecénásokra, tekintélyes pártfogókra van szüksége, amiért mindent elkövet, miközben katasztrofálisan hiányzik belőle a tekintélytisztelet. A merev hierarchiát elutasítja, inkább afféle megkésett, tógás diákde