Lyukasóra, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9. szám
N oo O'Ur Noo 2 ebből az országból, de nem tudom, hova. Ötvenévesen nem lehet könnyen más hazát, illetve harmadik hazát találni. Visszamenni haza, halálomat jelenti. Allah-ellenes vagyok, és az olyan fasiszta eszme, mint az iszlám ellensége. Nem tudom, mit kell tenni, csak maradok, és olyan cikkeket írok, amelyek sohasem jelennek meg. Taposnak rajtam csendben. Nincs, aki védje az érdekeimet. Nem vagyok cigány, ezért nem jár nekem a kisebbség védelme. Nem tüntetnek értem a Moszkva téren. Nem vagyok határon túli magyar, ezért nem állítanak bizottságokat, hogy biztosítsák jogaimat. Nem vonulnak értem a Hősök terére. Nem alkotnak miattam törvényeket, nem tiltakozik mellettem senki. És én sem tartozom sehova. Hontalan vagyok. Keresem otthonom, de nem találom. Keresek kis emberséget, gyengédséget, megértést, de nem találok. Gyűlölöm azt az országot, ahonnan jöttem, és gyűlölöm azt az országot, ahol vagyok. A megaláztatásnak és az aljasságnak van ára: a gyűlölet. Isten irgalmazzon mindenkinek, ha fegyver kerül a kezembe. Nem fogom kímélni Istent sem. Hang nélkül kínlódom, egyre mélyebbre hatol a kés, és egyre halkabb a kiáltás. Könyörögve magyarázom az asszisztensnőnek, hogy jövő héten már késő, az állapotom súlyos, halálosan súlyos, visszereim vannak, és mint ahogy tetszik tudni, ez veszélyesebb és súlyosabb, mint a rák. Muszáj megcsinálni a műtétet ezen a héten. A szörnyeteg, mint igazi ápolónő, megkegyelmez nekem, belemegy a hazugságomba, közelebbi időpontot ad. Hála a Jóistennek, vagy hála az ördögnek, határidőn belül vagyok. Csak három napot és három éjszakát kell kibírnom, és utána meglesz a várva várt műtét. Rohanok haza. Útközben az a gyakori érzés mászkál bennem, hogy marha vagyok. Pocsékolom az életemet, vesztegetem az időt olyan dologra, amiről előre tudom, hogy semmi értelme. Két órát várakoztam. Visszerek, visszerek. És ha rákos vagy, akkor mit csinálsz? Érkezésem után tárcsázom a kórházat. Időpontot kellene kérnem. A vonal másik végén szokás szerint durva hang jelentkezik. Nem tudom, mi történik az ember lelkében, hogy ennyire durvává, faragatlanná válik. Vajon a beteg megaláztatottsága és kiszolgáltatottsága növeli ezekben a nőkben, ezekben a kis kurvákban ezt az elemi és ösztönös agressziót, ami kitör, amikor lehetőség van rá? Újra bebizonyosodik Shakespeare egyik bölcs mondata: „ha nem lettünk volna birkák, a császár nem lett volna farkas”, vagy ahogy Heidegger kiáltotta, „az áldozat megszüli a gyilkosát”. Örök igazság Káin és Ábel óta a mai napig, különösen olyan országban, mint amilyen ez az ország. Megjelöli nekem a vizsgálat idejét, november 8-át. - De asszonyom, ez három hét múlva lesz! - Ez a legközelebbi időpont. Megfelel, vagy sem? - Dehogynem. Dehogynem. Megfelel. És nyalom is a seggedet, csókolom a lábadat, dehogynem, kis ribanc - mormolom magamban. Leteszem a kagylót, lerogyok a székbe. Atyaúristen, három hét a kórházi vizsgálatig! Akkor mikor lesz a műtét? Halálos beteg vagyok. Visszereim vannak, nyavalyások. Most mivel kell foglalkoznom? Cikkek írásával, munkakereséssel, ellenségeim lemészárlásával, a műtéttel vagy az Atyaúristennel? Mivel kell foglalkoznom? - töprengek, fejemre teszem kezemet, és bámulok magam elé. A tükörben öreg, megsoványodott arcot látok. A szem sárga, a pupilla megfakult, nem néz sehova. Tekintete szúrós, mint a bűnözőké vagy az őrülteké. Bámulok rá csodálkozva, és hirtelen görcsös sírás fog el. Sírok, sírok, megállás nélkül. A kórházban az állatkert képei forognak szemem előtt. Az osztályok, a bejáratok, a kijáratok, a folyosók, a kanyarok, a fordulók, a betegek, mind-mind valószínűtlen pantomim filmre emlékeztetnek. A sebészeti osztályra kell mennem, de előtte - nem tudom, miért - jelentkeznem kell az ambulancián. Az ambulancián! Mindenhol a világon, ahol emberek léteznek, nem majmok, tudják, hogy az ambulanciát a sürgős és halaszthatatlan esetekre találták ki, nem arra, hogy minden beteg, akit az osztályra akarnak küldeni, itt kössön ki. Emlékszem, egy évvel ezelőtt a mentők vittek be szívinfarktus gyanúval, a kocsi 120-szal száguldott a városon keresztül a kórházig, és gyerünk, gyerünk az ambulanciára. Ott leültettek egy székre, és vártam a soromat. Délután kettőtől este kilencig. Hiszen ambulancia, sürgősségi ellátás! Most sincs másképp. A földszinten, a sebészeti ambulancia előtt száz ember, száz nyomorult ember vár. Csendben, alázatosan, áhítatosan. Megdöbbenek, hiszen az ápolónő három héttel ezelőtt pontos időpontot adott nekem. November 8-án, 10 órakor. Most 10 óra van. Kopogok az ajtón, rettegve előadom kívánságomat. Velem szemben egy ötvenöt év körüli ápolónő áll, aki Anastasio Somosára emlékeztet. Ellentmondást nem tűrő hangon parancsolja nekem, hogy üljek le és várjak kint. Kitessékel. Kint bámulok magamra és a tömegre. Ha várnom kell, akkor mi a fészkes fenéért kell a telefonon megbeszélt időpont? Csodálkozásom és haragom enyhíti az a tudat, hogy Magyarországon vagyok. Nem kell komolyan venni az Gondterhelt