Lyukasóra, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)

2006-10-01 / 10. szám

BESZÉLGETÉS réseket tartalmazó plakátokat, az első helyen, hogy a szov­jet csapatok menjenek ki Magyarországról; na, gondoltam magamban, ebből borzasztó nagy botrány lesz. Gyön­­gyössy Imre akkor már filmrendező szakra járt, több egye­temista ismerőse volt, így aztán beálltunk mi is a hatalmas tömegbe a tüntetők közé, együtt vonultunk a Margit hídon át egészen a Kossuth térig. Reménykedve vártuk Nagy Im­rét, de kifütyültük, amikor úgy kezdte a beszédét: elvtár­sak; tiltakoztunk, hogy nem vagyunk elvtársak. Visszhang­zott a tér, hogy éljen Tito, Gomulka, Rákosit a pokolba..., Nagy Imrét a kormányba... Őt akarta mindenki, de akkor, a forradalom első napján nem igazán ragadott magával ben­nünket, amolyan se hal, se hús beszédet mondott. A Kos­suth téri gyűlés után hazafelé indultunk, és akkor összefu­tottunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy a rádiónál lő­nek, mutatott is egy golyót. Este átjött hozzánk Keresztury Dezső, aki korábban tanított bennünket. Ott lakott a kö­zelben, a Semmelweis utcában, Gyöngyössy Imrében és bennem is égett a tennivágyás, hogy ha szükséges, fegyver­rel is harcoljunk a szabadságért, de Keresztury Dezső fi­gyelmeztetett bennünket, hogy ne tegyük ezt. Mivel bör­tönben voltunk, ha elkapnak, azonnal kivégeznek bennün­ket, és azt hirdetnék, hogy az egész forradalmat a börtön­ből szabadult fasiszták csinálták. Bármennyire szerettünk is volna harcolni, beláttuk, hogy Dezsőnek igaza van, ezért megfogadtuk a tanácsát. Néhány nap múlva, november elsején többen összejöt­tünk az Uránia moziban, és megalakítottuk a volt politikai foglyok szövetségét. Engem Gyöngyössy Imrével, Kárpáti Kamillal és Tollas Tiborral együtt beválasztottak a forradal­mi bizottság elnökségébe. Akkor még nem tudtuk, hogy a remény csupán néhány napig él már, hiszen november 4-én bevonultak a szovjet csapatok. Biztos vagyok benne, hogy a szovjetekkel együtt érkező Kádár János nem talált volna Magyarországon olyan erőt, amellyel le tudta volna verni a forradalmat. Ehhez kellettek az orosz tankok, az idegen ha­talom. Teljesen egyértelmű, hogy az oroszok olyan erősek voltak akkor, hogy ha egész Európa fellázad ellenük, azt is le tudták volna verni, nemhogy bennünket. Feleségemmel és Gyöngyössy Imrével ekkor lementünk a Tolna megyei Érténybe - Tamásitól tíz kilométerre -, az ő édesapjuk ott volt körzeti orvos. Néhány hónapig maradtunk. Arra nem gondoltak, hogy disszidáljanak? - Nem akartuk a szüleinket itt hagyni, és bár sokan invi­táltak bennünket, hogy menjünk, mi maradtunk. Pedig odakint tárt karokkal fogadtak volna minket, mivelhogy шятт [UNK] [UNK]я^ politikai foglyok voltunk. 1957 júniusában megint letartóztatták, és ez valami­­­­képpen összefüggésben volt a Füveskerttel... ^­­ A két idehaza maradt Füveskert barna kötésével szé­pen elvegyült könyvtáram könyvei között. A november 4- ei szovjet orvtámadás után már nem tudtuk Nyugatra me­nekíteni őket. Nálunk pedig a megváltozott helyzetben egy percig sem voltak biztonságban, lévén, mind sógorom, mind én priuszosak. Ezért Érténybe, apósomhoz vittük le a két gyűjteményt. Ott aztán a család úgy elrejtette a magunk írásaival és fordításaival együtt, hogy mi sem tudtunk hol­létükről. Megjárták ezek a kötetek a megközelíthetetlen padlászugokat, pincegádorok sötétjét, méhkaptárok zson­gó nyálmeleg réseit, sőt a disznóólak kátránypapír fedte deszkaléceinek bújtató menedékét is. Nem volt felesleges az előrelátás. 1957 márciusában meglátogatott egyik kül­földre távozott börtöntársam. A kötetekért jött volna, de a vidéki utat nem vállalta. Látogatása, melyről a politikai rendőrség képében újjáéledt ÁVH sajnos értesült, újabb fél évembe került. 1957 júniusában letartóztattak Dlusztusné Pfitzner Irmával, Rudi barátom és börtöntársam nővérével együtt, akitől az első három, versfordításokat tartalmazó köteteket vitte el az említett fiú Bécsbe. Velünk hurcolták el másik barátom, Béri Géza költő édesanyját is. Tőlem igen erősen érdeklődtek az antológiák sorsáról - mert a házku­tatáskor természetesen nem találtak semmit. Elégettem a köteteket, mondtam, mert féltem a börtönviselteknél tar­tott gyakori házkutatásoktól. Némi hitetlenkedés után ezt el is fogadták, de ahhoz ragaszkodtak, hogy börtöntársam­mal verseket juttattam ki Nyugatra, ami hűtlenségnek, va­gyis kémkedésnek felel meg. Én ezt tagadtam, valamint val­lomásomban azt is kétségbe vontam, hogy a versek kijutta­tása az országból kémkedés volna. Az ügyészség végül ne­kem adott igazat, és vádemelés nélkül szabadlábra helyez­tek 1957 decemberében. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Illyés Gyula - akivel magyar sógorság alapján rokonok voltunk - közbelépett az érdekemben: szólt Erdei Ferencnek, ő meg Molnár Erik­nek, aki igazságügy-miniszter volt, és így kiengedtek. Ké­sőbb az elrejtett Füveskerteket feleségem lemásolta két pél­dányban. Az egyik példány Kárpáti Kamilhoz került, a má­sikat Kárpátival közösen egyik fiatalabb, kitűnő költőtár­sunkra, Döbrentei Kornélra bíztuk. Abban az időben mi, börtönviseltek még nem tudhattuk, megérjük-e a szabadsá­got Magyarországon. Az eredeti példányokat pedig olyan helyre juttattuk, ahol aligha akadt volna rájuk bárki. A hatvanas éveket hogyan élte meg? - Sok helyen dolgoztam, voltam építőipari kocsikísérő, könyvraktári munkás, utcai könyvárus, végül Keresztury Dezső segítségével sikerült elhelyezkednem félállásban az Országos Széchényi Könyvtárban, közben verseket írtam, fordítottam. Első verseskötete 1969-ben jelent meg, Nehéz örökség címmel. A címadó versében írja, hogy őseit „Nem szilva­fái s nem kutyabőre tette nemessé, de a nép szolgálata.”­­ Apai nagyapám volt az első, akinek sikerült kiemelked­nie: jegyzőknél rovancsolt, majd bekerült a Keszthelyi Ta­karékpénztár vezetőségébe. Jól jellemzi a kommunista ha­talom gondolkodását, ahogy a kihallgatási jegyzőkönyve­met kezdte az ávós tiszt, azt mondta, „maga ősi fasiszta családból származik, apja nemzetvédelmi keresztes kitünte­tett volt”. Ezzel szemben apám nem nemzetvédelmi ke­resztet kapott, hanem Károly-csapatkeresztet. Ez IV Ká­rolyról elnevezett kitüntetés volt, és megkapta mindenki, aki az első világháborúban harcolt. A másik vád az volt el­lenem, hogy nagyapámat bankárnak minősítették, holott csak beválasztották a Takarékpénztár elnökségébe. Ezek az ávósok annyi hülyeséget összebeszéltek, hogy az hihetet­len. Parancsban adták ki nekik, hogy minél jobban nyomják víz alá azokat, akiket elkaptak. Ezért aztán összevissza írtak mindenkiről mindent. Az ősi fasiszta családból származó népellenes bűnös szlogen volt a típusszövegük, jellemzően a „fantáziadús zsenialitásukra.” Ön soha nem titkolta, hogy ellensége a szocialista rendszernek. Hogyan élte meg az 1990-ben bekövetke­zett változásokat?­­ Hatvanéves voltam, sokat láttam, nagy reményeim már nem voltak. Miben is bízhattam volna? Hogy az emberek egycsapásra megváltoznak, lelkileg megtisztulnak? Ennyire naiv azért nem voltam. Két dolognak azért örültem: hogy

Next