Lyukasóra, 2009 (18. évfolyam, 1-5. szám)
2009-03-01 / 3. szám
ESCADEORUM és az odaadást a transzcendens és annak e világi megnyilvánulásai iránt. Tanult a gyerekektől, s kifogyhatatlan fantáziájának tárházából megajándékozta őket és minket, felnőtteket is. A békéscsabai Meseház, amely nem merev múzeum, hanem vidám happeningeknek is otthont adó közösségi tér, a tervezett „ovis kápolnába" készült plasztikák, a gigantikusra felnagyított fémszöcske, a Magyar Játékfundamentum, a mézesbábok, a viráglányok, a maskarák saját oeuvre-jének és a magyar gyermekkultúrának eléggé nem méltányolható aranyalapját jelentik. Akárcsak Weöres Sándor gyermekversei, amelyeket nemzedékek fújnak könyv nélkül óvodáskoruk óta, noha a költő nem ezzel a szándékkal alkotta, hanem etűdöknek tekintette őket. Schéner viszont tudatosan törekedett a gyermeki ízlés és kreativitás megőrzésére és fejlesztésére, mint a biciniumokat író Kodály. Hetvenötödik születésnapjára a következő verset írtam a Szakolczay Lajos szerkesztette, Vincze-féle papírból készült kéziratos könyvbe: Kodály Zoltán Weöres Sándor Schéner Mihály magyar háromkirály a kisdedeknek arany tömjén és mirha helyett éneket verset írott képet szerzett hogy szemük tágra nyíljon hogy lelkük nagyra nőjön 1PV befogadja a földet és eget ' __ — Nagyon magasra tettél te engem — mondta Miska elérzékenyülve és elégedetten, amikor elolvasta a verset. Ma is így gondolom: az, amit ő a képzőművészetben a gyermekkultúráért tett, csak Kodály Zoltán és Weöres Sándor teljesítményéhez mérhető. Nem tudom, készült-e már oeuvre-katalógus Schéner Mihály hagyatékából, de biztosan nem, ilyen rövid idő alatt, amennyi a halála óta eltelt. Az is csoda volt, hogy a Körmendi Galéria még a temetése előtt tisztelgett egy csodálatos emlékkiállítással, amelyet Juhász Ferenc nyitott meg. Mindenesetre, az oeuvre-katalógus készítőinek nem lesz könnyű dolguk, nemcsak a számtalan stílust, műfajt, témát, alapanyagot és technikát - az aforizmától a textilplasztikáig, a színpadi díszlettől a virágcsendéletig - magában foglaló életmű volumene okán, hanem a nehezebben megfogható, de Schénerre ugyanúgy jellemző nyilvános baráti összejövetelek, a társművészetek képviselői - elsősorban költők - részvételével rendezett Mihály-napokat, persze, egyben a művészetet, a barátságot ünneplő szimpóziumok, platoni lakomák, mint a Tavaszcsengető Virágünnep, a Boldogságbetakarítás és a többi, nehezen megfogható, illékony, ám inspiráló alkotás, hiány helyen is találkoztunk az elmúlt évtizedekben, hányszor voltam boldog résztvevője, szereplője ezeknek az ökumenikus liturgiáknak. A kecskeméti Szórakaténusz-házban, ahol minden hölgy kapott tőle egy virágcsendéletet, a Filmgyárban, ahová ő vitt el kedves tanítványa, Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének vetítésére, a Duna Palotában, ahol Faragó Laura énekszóval, Czigány György zongorajátékával köszöntötte, a Fészek Klubban, ahol öreg barátja, Tabányi Mihály tangóharmonikázott, s Mihály Jancsó Adrienn-nel lejtette a tangót, a békéscsabai Városházán, ahol Széchenyi akadémiai székfoglalóját hallgattuk, Pesthidegkúton az iskolában, az áruházban, az öregek otthonában, a Klebelsberg-kultúrkúriában, ahol a vidám fényképezkedésben még Lászlóffy Aladár is részt vett. És ott volt Mihály az írószövetségben a hatvanadik születésnapomon, a válogatott verseskötetem bemutatóján, látom a Károlyi Palotában a tanulmánykötetem bemutatóját követő poharazgatás közben Dobos Marianne és Kabdebó Lóránt társaságában, Gergely fiammal és a férjemmel beszélget jóízűen kockás zakójában, a Kossuth-kabátot, amelyet a meseházi költőknek csináltatott, ő nem hordta. Mihály szerette, akiket szeretett, és szerette összeismertetni őket egymással. Az életművét vagy annak egy-egy korszakát bemutató könyvekben, amelyeknek legtöbbjét Ladányi Zsuzsa szerkesztette, mindig szerepel egy kronologikus pályakép, egy válogatás a neki ajánlott versekből, a kiállításmegnyitókból és egy sor fotó, illetve fotómontázs, amelyeken a Mester látható mesterei, családtagjai, pályatársai és méltatói, egyházi és világi tekintélyek társaságában, egyfajta vizuális köszönetnyilvánítás gyanánt. Utolsó, 2008-ban megjelent könyvét így dedikálta: „Tóth Évának, a magyar / költészet és kultúra / fenoménjének / tisztelő híved / Schéner Mihály.” Büszke lehetek erre a dedikációra, s boldog vagyok, hogy találkozhattam vele. A könyv címe: De profundis ad aspera. Mihály szerette a latint, a keresztény Európa anyanyelvét, s mint az elmúlt kétezer év oly sok alkotója, ő is utat mutatott. A mélységből a magasba. ”