Lyukasóra, 2019 (28. évfolyam, 1-8. szám)

2019-03-01 / 3. szám

„TE VAGY ERDÉLY ÚJ BETHLEN KATÁJA" HERVAY GIZELLA SIRATÓJA A hetvenes évek legvégén olvastam először Hervay Gizella verseit a Tiszatájban. Szikár, kemény, reménytelenséggel teli költeményeket, megrendített minden szavuk. Mivel korábban még nem találkoztam a nevével, utánanéztem, hogy ki ez az asszony, akiben ennyi minden összetört, ennyi minden összeomlott. Feltárultak előttem a tragédiái, köztük a legdrámaiabbak, férje, Szilágyi Domonkos költő és fia, Attila fájdalmas elvesztése. Lélekben többször végigutaztam a Kobak könyvét, a Száműzött szivárvány sziklaverseit. Eljutottam Kolozsvárra, a Házson­­gárdi temetőbe, ahol mindhárman nyugszanak. Később németországi ro­konomtól megkaptam a Tollas Tibor által szerkesztett, a nyugati magyar világban egyik legolvasottabb periodika, a Nemzetőr egyik példányát, amelyben Flervay őszinte és fájdalmas szavakkal megformált naplóját közölték. Kiderült belőle az a kínnal, fenyegetésekkel, aljas megfigye­lésekkel, sunyi házkutatásokkal teli áradat, amelyben a „rezsim” alatt Romániában része volt, amely írásainak megszenvedett valóságát adta. Aztán 1986-ban megszületett a monodráma, amelyet Fodor András költő méltatott. (Gü­lch Csaba, 2019) „Gülch Csaba igazán kiemelkedő alkotása a Flervay Gizella balsorsát modelláló búcsú-monológ, a Száműzött szivárvány. Noha próza, ver­seskötetbe illő igazi lírai látomás ez, mely a bátor képzelőerő és a meg­­rázóan hiteles empátia jogán messze meghaladja a kisebbségi életérzés manapság szinte divatossá vált, jó szándékú, de a mitizálás elnyűtt sémái szerint készülő, patetikus gyászénekeit. Ebben a siratóban a felfokozott érzések és abszurd gondolatok a kifejezés eredendő hitelű ihletével szólnak. Általuk csakugyan Erdély új Bethlen Katájának tragédiájával szembesülünk.” (Fodor András, 1986) (H. G. a hófehér falú kórterem egyetlen ágyán, a mennyezetre meredve fekszik)­­ Félek a haláltól, pedig már nincs mit elve­szítenem. Senkim sincs, hiába látogatnak na­ponta, kiégett belőlem a remény. Mégis, nagyon félek a haláltól. Mindig haza vágytam, hazulról haza, most itt vagyok és a megnyugvást kereszt­re feszítette a kín. Magam vagyok. Fia tükörbe nézek, viszolygok önmagamtól, hajam zsíros varkocsokban lóg, öregasszonynak látszom, pedig még csak negyvennyolc vagyok. Iste­nem, Szisz még negyven sem volt. Hamarabb elvérzett, nem bírta tovább. Kifosztották őt is a kettéhasítottság gyötrelmei. (Elmélát.) - Szisz, drága Szisz, úgy beszélek rólad, mint­ha késői méltatott lennék, pedig asszonyod vol­tam, szeretőd. Emlékszem, éppen Szentgyörgyre mentünk és megmozdult bennem Kobak. Bol­dogságodban elém térdeltél és arcod hasamhoz szorítottad. Kimondtuk elégszer: vége, de utána beláttuk, ideges rángásaink nem szaggathatják darabokra az összenőtt jövőt. Drága Szisz, a sírodhoz sem engedtek oda engem, engem, aki mosolyodból értett. Engem, aki tested melegétől még a világot is képes lett volna elhordozni. Meséltem rólad, úgy tűnt, megnyugodva, Po­zsonyban, Pesten, de rájöttem, ezt a testi-lelki hontalanságot csak az érezheti igazán, aki veled élt. Szögesdrótból hajtott kérdőjellé görnyedtem halálotoktól, de kihordom magamban a pusztu­lást, még ha félek tőle nagyon, akkor is. (Felül az ágyon és maga elé mered.) - Hiába élünk? A közös csillagot már úgysem találhatjuk, soha. Három esztendő telt el Pesten, és harminc év földes kenyerét itt kellett megér­tenem igazán. Itt kellett elfelejtenem a letörölt magnószalagok árulkodó némaságát és a fenyők magányát. Ezért szeretem az éjszakát, nem za­varnak udvarias látogatók. Ilyenkor bejárom Er­délyt, Kalotaszeget, Kolozsvárt - minden helyet, ami bennem virágzik. Csak ezek a belső tájak maradtak otthonról. Ezt hoztam: hazulról haza. Ez a táj marad bennem talán az utolsó menedék. Mint aki idegenből jött meg. Az emlékeim teszik hitelessé, hogy igenis jártam, éltem ott. (Feláll, lassan, szinte botorkálva az ágy végéhez megy és odatelepszik, kifelé nézve folytatja.)­­ Fejünk fölött a kék remény, hiába mázol­ták át naponta, hiába tiltottak el az anyatejtől, felnőttünk árvacsalánon is­­ és árvák lettünk. Elpártolt tőlünk az idő, a rácson át nézzük a szomorú látomást, a lefejezett rózsát... Ha elalszom, éjszaka a legtöbbször veletek álmo­dom vagy verset írok a jelt nem adó szívekről, a rabruha szürke időtlenségéről és az alattomos, szembesítő szavakról - és már nem tudom, ott­hon hány óra van -, akinek senkije sincs már, ellensége a hó is. (A falhoz lép, háttal nekidől, és lassan leereszkedik a földre, miközben mondja.)­­ Mikor meghaltál, akkor csináltattuk Ko­bakkal az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra - de istenem, csak én jöttem! (Sírni kezd.) Nem tudom megbocsátani ma­gamnak, hogy nem hoztam magammal őt is. Testemmel védtem volna, de csak a föld alatt tudom takarni majd egykor. (Hirtelen felugrik a földről, az asztalhoz rohan, zavartan körül­néz, majd a székre roskad.) Nincs felmentés, nincs haladék! Kilakoltatott szavaimban örö­kül marad nektek a bűntudat... (Megcsuklik a hangja.) Vagy jó ez így?! (Csend, közben az asztalról fényképeket vesz fel és nézegeti.)­­ Emlékszem, Szisz mondta egyszer: bol­dogságra születtünk és mégis halállá kesere­dünk hétköznapjainkban. Lám, így van ez! Igaz, fénykép marad rólunk, amin arcunk csa­lánmart pírját, földdel tömött szemünk érvé­nyességét időtlenné teszi az állandó szükség. A múltunk még nem, de jelenünk összecserél­­hetően egyforma már. (Rövid csend.) Félek a haláltól, pedig... pedig megpróbáltam... még élni akarok, hímezni, írni, olvasni­­ a dolgok szélén, de élni! (Egy fényképet hosszan maga előtt tartva szemlél.)­­ Hogy mosolyog Kobak! Mennyit járta nagybátyjával a mezőt! Lepkéket fogtak és a folyóból halakat. A zsákmányt Kobak könyörgé­sére elengedték, hisz a kétségbeesetten vergődő pillangó és a tátogva fuldokló hal látványától GÜSCH CSABA Száműzött szivárvány Monodráma Hervay Gizella emlékének

Next