Kritika 3. (1965)
1965 / 1. szám - FELELET
A szecesszióban, hányszor vallotta ezt be, ernyedten és bűnbánóan Bródy is, Ady is és a többiek is, a „menekülő élet” szólalt meg, az a hajrás, dekadens önpusztítás, amellyel a sorsot hívták ki maguk ellen. De a szecesszió mégis elsősorban harc, úgy ahogy Ady kifejezte, a haladás harca a vaskalap ellen, az élet harca a halál ellen, és a szépség harca az iszonyat ellen. Csáth élete is „menekülő élet”, s ez novelláinak álomlátásaiban, a maga köré kerített mesterséges gyönyörökben, a „varázsló kertjében” tükröződik. De Csáth és szecessziójához ez is hozzátartozik, sőt ez még jobban hozzátartozik - nemcsak menekült az élet elől, hanem szembe is fordult vele. Szembefordult, s olyan arcát látta meg, amelyet kevesen kortársai közül. S bár nem volt forradalmár, olyan dolgokat merészelt leírni, rezzenéstelen nyugalommal, amelytől más ordított, őrjöngött, átkozódott, sírt és kétségbeesett. Ady is. „Csönd van és csöndben barangolok én e kis Guignol-országocskán keresztül”. 5. „Aki egy jobb, tisztességesebb haladó és humánus társadalom érdekében egyetlen sort nem ír le, abból sohasem lesz író”. Gerelyes ezt a mondatot is Csáth fejére olvassa. Látszik, hogy túl a balítéleteken, amelyek Csáth teljes művészetét az ópiumszívással és a szörnyű öngyilkossággal kívánták kompromittálni, semmit sem értett meg művészete objektív tartalmából s így esztétikai jelentéséből sem. Csáth ugyanazt a Rémet látta, mint Ady Endre, s ugyanazon iszonyat ellen tiltakozott. Nem volt forradalmár, csak egyszerű, túlságosan kulturált polgári humanista. De ez elegendő volt ahhoz, hogy a Bácskát, éppen úgy mint az egész országot ne lássa sem Tündérlaknak, sem Kánaánnak. Egészen más valaminek látta. Gerelyes alaposan elemzi Csáth „rossz” novelláit. A kezdő író zsengéit, s az álomba menekülő művész érdektelenebb dolgait. De hogy mit látott a valóságból s belőle mit mutatott meg, a kötelező udvarias gesztuson túl, alig érdekli. Pedig Csáth mélyre látott. A fasizmust látta meg. Ezt a látnoki képességet ma már, az utóbb történtek tapasztalatának birtokában, nem tagadjuk meg Musiltól, Thomas és Heinrich Mann-tól, Kafkától. Nem csupán azért nem tagadjuk meg, mert nagy tehetségű írók, hanem elsősorban azért nem, mert világos: ők valamennyien egy szörnyű társadalmi betegség, az évszázados „német nyomorúságból” kifejlődő dögvész előhírnökei. Tudnunk kell, hogy a „német nyomorúság”gal egyidőben, sőt egy fedél alatt, volt magyar nyomorúság is. S ebből is a fasizmus sarjadzott ki, némileg még hamarabb mint a német tájakon. S ennek a magyar fasizmusnak is megvannak az előhírnökei, látomástlátói, apokalipszistől rettegői, vér-vér-és-vér kiáltói, a szociológiáját és pszichológiáját józan, tárgyias eszközökkel már előre kikutatói. Ezek valamennyien Halálországnak látták Magyarországot már akkor, amikor urai és püspökei azt az illúziót szerették volna még legalább egy emberöltővel meghosszabbítani, hogy „extra Hungáriam non est vita”. Ez a „magyar életforma” azonban ekkor már olyan volt, mint a Biblia meszelt sírjai: kívül fényes és fehér, belül pedig tele bűzzel és rothadással. A köztudat minálunk mindmáig két Ady Endrét tart számon. A forradalmárt, az életet akarót, aki egy egész megújulásra készülő ország közgondolkodását és közérzelmeit fejezte ki; s egy beteget, dekadenset, halállátót, aki a maga magánbajaival, félelmeivel, idegbeteg látomásaival is nyűgölődött. Ám ez a magán Ady Endre sem volt magán, halál-látomásai nem pusztuló magára, hanem egy egész országra vonatkoztak. A Halál-tó fölött kerengünk Szép, bátor, büszke madarak. S a tóban nagy, förtelmes és rest kígyó-fejű, éhes halak. Ezt a bűz-lehű bús tavat így is nevezik: Magyarország. Balázs Béla, Bartók Béla, Csontváry K. Tivadar vízióinak tárgyi tartalma ugyanez a Halál-ország. Csáth Géza — Bartók első értő magyar kritikusa - nemcsak vizionál, hanem az orvos hideg szenvedélyével keresi a diagnózissal együtt az okot is. Novellái kegyetlen, hideg, diabolikusan pontos látleletek egy kifejlődőben levő szörnyű társadalmi-lelki betegségről. 4. Csáth Géza ugyanabból a beteg életanyagból merít, amelyet félve, nyugtalanul, toporzékolva kerülgetnek a századforduló novellistái, az ő - és Ady Endre, Móricz Zsigmond és a többi nyugatos - közvetlen elődei. Egy Papp Dániel tárca budaörsi sváb legényekről szól, akik a szegény házaló zsidót merő heccből verik