Kritika 3. (1965)
1965 / 12. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről
Vita a magyar klasszikusok jövőjéről Féja Géza: Élő magyar irodalomtörténet Illés Endre terve nem csupán napjainknak, hanem könyvkiadásunk történetének egyik legnagyobb vállalkozása. Gondosan végigtanulmányozta klasszikusaink kiadásának múltját, miként a gyűjtőlencse minden eredményét és tanulságát összefogta, ugyanakkor kiegészítette, továbbfejlesztette. Tervét egyetlen mammutsorozat helyett részekre bontotta, ekként a megvalósulást könnyebbé teszi, és teret ad az olvasók válogató kedvének. Tárgyias megállapításaim mellé líra kívánkozik. Életem egyik legszebb álma válik valósággá: Illés Endre széttörte a „klasszikusok” és a „remekírók” még a régi irodalomtörténet alkotta fogalmát s kereteit, méltó helyet ad azoknak, kiket a régi irodalomtörténeti iskola nem ismert vagy alig ismert, elfelejtett, illetve méltatlanul kezelt. Terve tehát korszerű irodalomtörténeti jóvátétel is. Mindaz, amit tervével kapcsolatban megemlítek, részletkérdésekre szorítkozó javaslat; részemről a fentiek alapján csakis ilyen értelmű lehet a vita. Kezdjük „nagy klasszikusainkkal”. Vitathatónak vélem, vajon Vajda János egész életművét ide soroljuk-e? Vajda nagy költői képességekkel rendelkezett, de életműve eléggé egyenetlen. A sorozat nem „irodalmárok”, hanem az olvasó nemzet részére készül, nem hatna-e termékenyítőbben egy bőséges válogatás? Hiányzik ebből a sorozatból Krúdy. Igaz, gyűjteményes munkáinak a kiadása csak az imént fejeződött be, s a terv többi sorozatában bőséges helyet kap. Mégis, nem volna helyénvaló ide sorolnunk legalább az „Asszonyságok díját”. (Krúdy ezt tartotta legkülönb regényének. Osztom véleményét.) Illés Endre eldöntendő kérdésnek tartja, hogy a „Magyar remekírók” sorozatának a megindítására szükség mutatkozik-e az elkövetkező öt esztendőben? Igennel szavazok, mivel az anyag jelentős része hozzáférhetetlen. A sorozatban talán helyénvaló lenne külön kötetet adni a magyar reneszánsz íróknak, valamint Pázmány Péternek. A Pázmány-kötetben pedig helyet adnék levelei javának, mivel mind történelmi jelentőségük, mind pedig műfaji értékük rendkívüli. Ugyancsak külön kötetet javasolok a kuruc költészetnek. A kuruc szabadságharc volt a mi „szent háborúnk”, önálló költészetet teremtett. S végre a Thaly-kérdést is meg kellene oldanunk. Thaly „kuruc balladái” saját művei, ám nem egy néminemű eredeti maggal is rendelkezik, máskor rongált töredékeket fejlesztett tovább, vagy változatokat illesztett össze. Thaly költeményei egyébként értéktelenek, ezek a versei azonban szépek, és jellemzők a kuruc korra. Helytelennek tartom tehát, hogy teljesen kirekesztjük őket irodalmunkból, függelékként és kellő kritikai magyarázat kíséretében az említett kötetben lenne a helyük. Különös örömömre szolgál II. Rákóczi Ferencnek, a XVIII. század egyik legkülönb magyar írójának a rehabilitálása. Felvilágosodásunk ősének tartom, buzgó katolicizmusában is találunk rebellis vonásokat, így a janzenizmust, azután a vallást szigorúan elválasztotta a klerikalizmustól. Ő értékeli először osztályokra tagoltan társadalmunkat, s ennyire kemény, bátor ítélő erővel majd csak Kölcseynél találkozunk. Megillető hely jut a XVI—XVII. század emlékíróinak. Az erdélyi emlékírókból még a két világháború között több kötetes merőben történelmi jellegű válogatás jelent meg. Most bizonnyal emlékirataink szépirodalmi jellegű mérlegelésére kerül sor, ez pedig annál fontosabb, mivel emlékiratainkat tekinthetjük a magyar regény kezdetének, s tegyük hozzá: jóval különb „kezdetnek’, mint Jósikát és elődjeit. Nagyszerű szépirodalmi anyagra lelünk itten, s ebből a szempontból a retrogád történelmi szemléletű Cserei Mihály emlékirata is kincsesbánya, például Jókai „Erdély aranykora” című regényének teljes anyaga megtalálható nagy novella formájában. Vajon a „jó öreg Gvadányi” Peleskei nótáriusának nem szoríthatnánk helyet? A „parlag” véleményét fejezte ki, de igen jellemzőn és üde humorral. Katona József drámáihoz mellékelném csodálatosan merész, előrerohanó, „avantgardista” verseit. Juhász Ferencéknek ő az egyetlen elődje. Jósika Miklóst elhagynám a remekírók sorából. Teljesen egyetértek Illés Endrének a „Népszabadság”-ban megjelent Jósika-értékelésével. Jósika irodalomtörténeti jelentőséggel rendelkezik, de időálló s olvasható művet nem hagyott. Irodalomtörténetünkből nem hiányozhat, remekíróink sorából inkább. Tolnai Lajos „Sötét világ”-a egy ízben már megjelent a két világháború között, de csonkán, utolsó fejezete nélkül. Ezt annak idején megírtam, a kiadó nem tudott a csonkításról, a sajtó alá rendezőnek a hibája. Az új kiadásnál mindenesetre a szöveg teljes revíziója kívánatos. A XIX. század emlékiratainak elegendő egy kötet? Gondoljunk csak a 48-as szabadságharc megjelent és még ki nem adott emlékiratainak a tömegére. A kiemelkedő történelmi alakok emlékezései mellett a névtelen közemberek hátrahagyott irataira is gondolok. Egyik vidéki múzeumunk Bem seregében szolgált közvitéz emlékírását őrzi, a szabadságharc ennyire közvetlen, emberi átélésével alig találkoztam. Justh Zsigmond válogatásánál, azt hiszem novellái javának a közrebocsájtása kívánatos. Legmegbízhatóbb korai realistáink egyike, még a harmincas években is lépten-nyomon a figuráival találkoztam. Emellett naplójának néhány fontos részletéről se feledkezzünk meg. Végül: Mikszáthnál a „Beszterce ostromá”-t nem cserélhetnők fel „A fekete város”-sal, egyik legkitűnőbb történelmi regényünkkel? A „Magyar elbeszélők”-sorozat hetedik kötete Gozsdu Eleké. „Tantalus” című novella gyűjteményét szerencsésebb válogatásnak tartom, mint a közelmúltban megjelent „Nemes rozsdát.” A „Tantalus” egész anyagát közlendőnek vélem, s vitatható kérdés, hogy nem érdemelné meg összes novellájának közrebocsájtását? Önéletírása kéziratban maradt, talán érdemes lenne megvizsgálni. Justh Zsigmondtól „A pénz legendája”