Kritika 3. (1965)

1965 / 12. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről

Vita a magyar klasszikusok jövőjéről Féja Géza: Élő magyar irodalomtörténet Illés Endre terve nem csupán napjainknak, hanem könyvkiadásunk történetének egyik legnagyobb vállal­kozása. Gondosan végigtanulmányozta klasszikusaink kiadásának múltját, miként a gyűjtőlencse­ minden eredményét és tanulságát összefogta, ugyanakkor kiegészítette, továbbfejlesztette. Tervét egyetlen mammut­­sorozat helyett részekre bontotta, ekként a megvalósulást könnyebbé teszi, és teret ad az olvasók válogató kedvének. Tárgyias megállapításaim mellé líra kívánkozik. Életem egyik legszebb álma válik valósággá: Illés Endre széttörte a „klasszikusok” és a „remekírók” még a régi irodalomtörténet alkotta fogalmát s kereteit, méltó helyet ad azoknak, kiket a régi irodalomtörténeti iskola nem ismert vagy alig ismert, elfelejtett, illetve méltatlanul kezelt. Terve tehát korszerű irodalomtörténeti jóvátétel is. Mindaz, amit tervével kapcsolatban megemlítek, részletkérdésekre szorítkozó javaslat; részemről a fentiek alapján csakis ilyen értelmű lehet a vita. Kezdjük „nagy klasszikusainkkal”. Vitathatónak vélem, vajon Vajda János egész életművét ide soroljuk-e? Vajda nagy költői képességekkel rendelkezett, de életműve eléggé egyenetlen. A sorozat nem „irodalmárok”, hanem az olvasó nemzet részére készül, nem hatna-e termékenyí­tőbben egy bőséges válogatás? Hiányzik ebből a sorozatból Krúdy. Igaz, gyűjteményes munkáinak a kiadása csak az imént fejeződött be, s a terv többi sorozatában bőséges helyet kap. Mégis, nem volna helyénvaló ide sorolnunk legalább az „Asszonyságok díját”. (Krúdy ezt tartotta legkülönb regényének. Osztom vélemé­nyét.) Illés Endre eldöntendő kérdésnek tartja, hogy a „Magyar remekírók” sorozatának a megindítására szükség mutatkozik-e az elkövetkező öt esztendőben? Igennel szavazok, mivel az anyag jelentős része hozzá­férhetetlen. A sorozatban talán helyénvaló lenne külön kötetet adni a magyar reneszánsz íróknak, valamint Pázmány Péternek. A Pázmány-kötetben pedig helyet adnék levelei javának, mivel mind történelmi jelentősé­gük, mind pedig műfaji értékük rendkívüli. Ugyancsak külön kötetet javasolok a kuruc költészetnek. A kuruc szabadságharc volt a mi „szent háborúnk”, önálló költészetet teremtett. S végre a Thaly-kérdést is meg kellene oldanunk. Thaly „kuruc balladái” saját művei, ám nem egy néminemű eredeti maggal is rendelke­zik, máskor rongált töredékeket fejlesztett tovább, vagy változatokat illesztett össze. Thaly költeményei egyébként értéktelenek, ezek a versei azonban szépek, és jellemzők a kuruc korra. Helytelennek tartom tehát, hogy teljesen kirekesztjük őket irodalmunkból, függelékként és kellő kritikai magyarázat kíséretében az említett kötetben lenne a helyük. Különös örömömre szolgál II. Rákóczi Ferencnek, a XVIII. század egyik legkülönb magyar írójának a rehabilitálása. Felvilágosodásunk ősének tartom, buzgó katolicizmusában is találunk rebellis vonásokat, így a janzenizmust, azután a vallást szigorúan elválasztotta a klerikalizmustól. Ő értékeli először osztályokra tagoltan társadalmunkat, s ennyire kemény, bátor ítélő erővel majd csak Kölcseynél talál­kozunk. Megillető hely jut a XVI—XVII. század emlékíróinak. Az erdélyi emlékírókból még a két világ­háború között több kötetes merőben történelmi jellegű válogatás jelent meg. Most bizonnyal emlékirataink szépirodalmi jellegű mérlegelésére kerül sor, ez pedig annál fontosabb, mivel emlékiratainkat tekinthetjük a magyar regény kezdetének, s tegyük hozzá: jóval különb „kezdetnek’, mint Jósikát és elődjeit. Nagyszerű szépirodalmi anyagra lelünk itten, s ebből a szempontból a retrogád történelmi szemléletű Cserei Mihály emlékirata is kincsesbánya, például Jókai „Erdély aranykora” című regényének teljes anyaga megtalálható nagy novella formájában. Vajon a „jó­ öreg Gvadányi” Peleskei nótáriusának nem szoríthatnánk helyet? A „parlag” véleményét fejezte ki, de igen jellemzőn és üde humorral. Katona József drámáihoz mellékeln­ém csodálatosan merész, előrerohanó, „avantgardista” verseit. Juhász Ferencéknek ő az egyetlen elődje. Jósika Miklóst elhagynám a remekírók sorából. Teljesen egyetértek Illés Endrének a „Népszabadság”-ban meg­jelent Jósika-értékelésével. Jósika irodalomtörténeti jelentőséggel rendelkezik, de időálló s olvasható művet nem hagyott. Irodalomtörténetünkből nem hiányozhat, remekíróink sorából inkább. Tolnai Lajos „Sötét világ”-a egy ízben már megjelent a két világháború között, de csonkán, utolsó fejezete nélkül. Ezt annak idején megírtam, a kiadó nem tudott a csonkításról, a sajtó alá rendezőnek a hibája. Az új kiadásnál min­denesetre a szöveg teljes revíziója kívánatos. A XIX. század emlékiratainak elegendő egy kötet? Gondol­junk csak a 48-as szabadságharc megjelent és még ki nem adott emlékiratainak a tömegére. A kiemelkedő történelmi alakok emlékezései mellett a névtelen közemberek hátrahagyott irataira is gondolok. Egyik vidéki múzeumunk Bem seregében szolgált közvitéz emlékírását őrzi, a szabadságharc ennyire közvetlen, emberi átélésével alig találkoztam. Justh Zsigmond válogatásánál, azt hiszem novellái javának a közrebocsájtása kívánatos. Legmegbízhatóbb korai realistáink egyike, még a harmincas években is lépten-nyomon a figu­ráival találkoztam. Emellett naplójának néhány fontos részletéről se feledkezzünk meg. Végül: Mikszáthnál a „Beszterce ostromá”-t nem cserélhetnők fel „A fekete város”-sal, egyik legkitűnőbb történelmi regényünkkel? A „Magyar elbeszélők”-sorozat hetedik kötete Gozsdu Eleké. „Tantalus” című novella gyűjteményét szerencsésebb válogatásnak tartom, mint a közelmúltban megjelent „Nemes rozsdát.” A „Tantalus” egész anyagát közlendőnek vélem, s vitatható kérdés, hogy nem érdemelné meg összes novellájának közrebocsájtá­­sát? Önéletírása kéziratban maradt, talán érdemes lenne megvizsgálni. Justh Zsigmondtól „A pénz legendája”

Next