Kritika 3. (1965)
1965 / 12. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről
helyett a „ Faimus”-t ajánlom, a magyar főúri osztály első nagyszabású és tudatos kritikáját. Lövik Károlytól „A kertelő agár” mellett inkább novelláit ajánlanám, Krúdytól a,,Valakit elvisz az ördög” helyett a „Napraforgó”-t, annál inkább, mert igen helyesen besorolást nyert folytatása, a „Kleofásné kakasa”. Kimaradt a sorozatból Cholnoky Viktor, legalább egy válogatott kötetet érdemelne, akár a sorozatban, akár azon kívül. Török Gyula „Zöldköves gyűrű”-jének a kiadása különösen szívügyem, ám Török elbeszéléseivel ugyancsak az első vonalba emelkedett, legjobb novellás könyve, a „Szerelmes szívünk” többnyire könyvtárainkból is hiányzik. Javaslom tehát válogatott novelláinak a közrebocsájtását. Remenyik Zsigmond „Vész és kalandja” mellé kívánkozik folytatása, „Az idegen”, utolsó kisregénye és kulcs mind életéhez, mind pedig irodalmi hagyatékához. A „Magyar költők”-sorozatba két költő beiktatását javaslom: Sárközi Györgyét és Sinka Istvánét. Sárközi egészen eredeti hangot ütött meg líránkban, és teljes költői pályát írt be. A két világháború között két lírikus jött a folklór vidékéről: Erdélyi József és Sinka István. Volt idő, midőn mindketten a költészet csúcsait járták, Erdélyi tárgyköre gazdagabb ugyan, de Sinka mélyebb költő. Szerény véleményem szerint egy válogatott kötetet feltétlenül megérdemel. A „Magyar dráma mesterei”, a „Magyar kritika története” és az „Életművek” tervét és elvi szempontjait teljes mértékben helyeslem. Valami azonban hiányzik ebből a tervből, bár talán nem is ide tartozik: a két világháború között keletkezett új műfaj, a társadalomrajz. Jelentőségéről az új nemzedékek sokat olvasnak, de a művek nem jutnak kezükbe. Részben ennek köszönhetjük, hogy a mai eseményeket nem tudják a történelem eleven folyásába helyezni, hiányzik „mértékük”, illetve egy „ideális követelmény” szerint mérnek. Olykor-olykor pedig immár bizonyos rózsaszínű köd kezdi bevonni a múltat. A két világháború között született társadalomrajzok új kiadása csakugyan nem a Szépirodalmi Kiadó feladata. Ám a kiadó, kire a feladat vár, egyenest ellenséges érzülettel viselkedik a társadalomrajzzal szemben. Ez a kérdés azonban külön írást kíván, s most csupán a teljesség kedvéért vetem föl. Abban a reményben írom soraimat, hogy ezáltal néhány árnyalattal talán hozzájárulok ennek a korszakos vállalkozásnak a sikeréhez. Korszakos? Igen, mert most kap az olvasó először „élő magyar irodalomtörténetet”. Éppen ezért mintegy fél éves „utóhangokat” javaslok a könyvekhez. Az olvasó igényli ezeket, emellett számos mű nem nélkülözhet bizonyos „magyarázatokat”. Jobb, ha utóbbiakat rideg közlés helyett feloldva adjuk. A kevésbé ismert íróknál (pl. Justh Zsigmond, Gozsdu Elek, Papp Dániel) műveik bibliográfiáját is csatolnám Végül szólanom kell Illés Endre tervéről, mint írásműről. ítélőképessége, kritikai ösztöne és ízlése sehol sem hagyja cserben, terve az esszé magaslatára emelkedik. Nemes, aszú ízére emlékeztető, de többnyire rejtett pátosza most teljes erővel fölcsap. Nem csupán eszével írta, hanem szívével is. Ezért azt is láthatjuk, hogy immár ugyancsak korszakosnak tekinthető működése könyvkiadásunk irányítása terén szellemi értékei mellett milyen mély érzelmi tartalékból táplálkozik. Kiss Ferenc: Mai prózánk és a klasszicitás Nagy alkalomnak érzem a vitát, amit klasszikusaink kiadásáról a kritika indított. Az értékőrzés ügye önmagában is elég volna, hogy érdekeljen bennünket, de a felhívás ténye a beleszólhatás lehetősége s majd a megvalósulás illetékességünk próbája is. S hogy ez mit jelent, nemigen szorul magyarázatra. Az ember először meg is lepődik: micsoda kényeztetés ez! egy könyvkiadó vezetője megkérdi az olvasót. De aztán hamar ocsúdunk s már jogunknak érezzük a tervezésben való részvételt és rosszalljuk, hogy csak az egyik kiadó tisztelt meg bennünket. Félreértés ne essék, nem az illetékesség mámora szította fel szomjúságunkat, hanem az a gond, hogy Illés Endre tervezetéről a többi kiadók programjának ismerete híján nem lehet teljes biztonsággal véleményt mondani. Hiányairól nem tudhatom, hogy valóban azok-e aránytalanságai a magyar könyvkiadás egészében talán értelmet kaphatnának. Jó lenne tehát tudni, milyen művek, milyen terjedelemben, kinek a szerkesztésében, mikor, hanyadjára s milyen példányszámban jelennek meg az eljövendő évek során. Azt hiszem a kiadók legalább annyit nyerhetnének ezen, mint az olvasók. Az árleszállításról tudjuk, hogy kényszermegoldás. Azt is tudjuk, hogy a kultúra piacain a beruházások megtérítését nagyvonalúan kell mérni. Ez az a terület, ahol nehéz megmondani, hogy a felhasznált milliókból mennyi a szükséges áldozat s mennyi az oktalan ráfizetés. A rossz gazdálkodás lehetőségei épp ezért itt a legnagyobbak. Az eladott művek példányszáma - tudjuk - nem a legbiztosabb minősítő tényező, s sajnos kritikánk sincs azon az erkölcsi-szakmai szinten, hogy ilyen ügyekben is irányadó lehessen. Ilyen körülmények között szinte elengedhetetlen a rendszeres eszmecsere kiadók és olvasók között. A közvéleménykutatás egész hálózatrendszerét kellene kiépíteni ahhoz, hogy ez a kapcsolat termékeny lehessen - s ha Illés Endre előterjesztésének nem volna más haszna, csak az, hogy ráeszméltet a mulasztásokra s ezzel indítást ad az esedékes folyamatnak - ezzel is nagyot lendítene. De van más haszna - praktikusabb értelme is. Mindenekelőtt az, hogy korrigálni igyekszik az elmúlt évtized súlyos, olykor szégyenletes hibáit. Megnyugtató, hogy a magyar irodalom értékrendjét kifejező Magyar Remekírók tervezetében irodalmunk minden nagy teljesítményének helyet szán. Név- és címjegyzéke nyilván sok ellenvetést támaszt majd, nehéz is lenne mindenki beleegyezését elnyerni ilyen dolgokban. Én sem értem 38