Kritika 9. (1971)
1971 / 11-12. szám - KRITIKA
ség ízlésében, az igényesebb társalgásban, az irodalomban, sőt a politikai szóhasználatban, a közélet stílusában is. Bán Imre alapos, filológiai igényű feldolgozása e kérdések megvilágításával, szűkebb tárgyánál általánosabb érvényű tanulságokat kínál. Bán Imre munkája az irodalomteória régi, jórészt elfeledett ismeretanyagát tárgyalja. H. Lukács Borbála tanulmánya a közelmúlt nagy hatású irodalomszemléletét, a szellemtörténet koncepcióit vizsgálja kritikailag. A könyv címe, Szellemtörténet és irodalomtudomány, átfogó igényű szintézist sejtet, amit azonban a témát szűkítő alcím (Vázlatok a Minerva köréből) hoz összhangba a kötet tartalmával. A szintézisigény kétségtelenül jelen van a könyvben, s így a sorozatban megjelent műveknek abba a csoportjába sorolható, amelynek kapcsán a készülő nagyobb munkák előtanulmányait emlegettük. A német szellemtörténet irodalomszemléletéről szóló fejezet lényegében tartalmazza egy elméleti összefoglalás alapvonalait, s ráadásul még igen tömör, logikus kritikai ismertetése a szellemtörténet problematikájának, s olyan érzést kelt, mintha egy átfogóbb vizsgálat már kiérlelt bevezetése lenne. Ez a munka azonban még csak a Minerva körében kialakult, illetőleg ahhoz szorosabb vagy lazább szálakkal kötődő szellemtörténeti törekvések néhány jellegzetes produktumát vizsgálja, s rögtön hozzá kell fűzni, hogy nagyon tanulságos módon. A szellemtörténeti irányhoz csak bizonyos pontokon csatlakozó Horváth János Magyar irodalomismeret c. tanulmánya mellett Thienemann Tivadar irodalomszemlélete, közelebbről az Irodalomtörténeti alapfogalmak c. tanulmánya egy-egy fontosabb elvi jelentőségű fejezet tárgya. E tanulmányok tüzetes elemzését Farkas Gyulánnak a faji erőkről, a táj- és nemzedékszemléletről, az asszimilációról alkotott nézeteinek ismertetése és bírálata követi. E fejezetekhez képest magának a Minervának, továbbá olyan kérdéseknek, mint az összehasonlító módszer, a hatáskutatás szellemtörténeti bírálata, a tanulmány viszonylag kevesebb figyelmet szentel, nyilván az alcímben is jelzett vázlatjellegből eredően. Az előbbi két munka elsősorban teoretikus jellegű, e harmadik, Pór Péter könyve (Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában) elsősorban irodalomtörténeti témájú. Ugyanis míg Bán Imre és H. Lukács Borbála munkáinak tárgya az elmélettörténet, addig Pór Péter olyan irodalomtörténeti jelenséggel foglalkozik, amelynek főként szemléleti-világnézeti elemeit boncolgatja. Tehát különböző módszerek, komplex témák szerencsés alkalmazásának, összeötvözésének lehetünk tanúi, s e tény is árulkodik irodalomtudományunk e sorozatban is megnyilvánuló módszer- és felfogásbeli gazdagodásáról. Mármost ami közelebbről Pór Péter munkáját illeti, ő voltaképpen Justh Zsigmond és Czóbel Minka műveit elemzi abban a vonatkozásban, hogy ezek miként fejeztek ki olyan valós, osztályuk, jelesen a magyar arisztokrácia, életérzését, útkeresését tükröző tartalmakat, amelyek egy műveltebb, európaibb konzervativizmus igényéről tesznek bizonyságot. A szerző biztos analitikus érzékkel választja szét ennek a főként Justh Zsigmondra jellemző útkeresésnek a reális és illúziós (pl. a parasztmítosz) vonásait. E sok szempontú tanulmány kétségkívül alapos, gondolatgazdag munka, következtetései szellemesek és meggondolkoztatóak. Úgy tetszik azonban, mintha a szerző időnként a bőség zavarában szenvedne, s olyan összefüggések nyomában is vizsgálóodik, amelyek csak rendkívül távoli és közvetett módon segítik tárgya megértését, így csak csavaros fejtegetések segítségével tud eredeti gondolatmenetéhez vissza-