Kritika 1. (1972)

1972 / 4. szám - A Művészet című folyóiratról

A MŰVÉSZET CÍMŰ FOLYÓIRATRÓL A marxista kritika igénye talán a képzőművészet területén jelentke­zik a legégetőbben. A különböző új törekvések tartalmának és formájá­nak megítélése, valamint a hagyományok értékrendje labilis, a napi kritikai gyakorlatban ellentmondásos Ezért a Művészetnek — e terület egyetlen havi orgánumának — művészetpolitikai szerepe és felelőssége igen nagy; művészeket, művészetet és közönséget befolyásoló ereje je­lentőségét megsokszorozza. A folyóirat munkájának elemzése az alap­vető kérdések tükrében szakmai és művészetpolitikai problémák sorát veti fel, amelyeknek megválaszolása éppen a kritikai munka tartalma­sabbá és színvonalasabbá tétele szempontjából elengedhetetlen. Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya ezért neves művészettörténészeket és elméleti szakembereket kért fel arra, hogy a Művészet című folyóirat munkáját elemezzék. A Kritika szerkesztőségének véleménye egyezik az ily módon kialakított értéke­léssel és szükségesnek látja annak közzétételét. A műkritika felelőssége A folyóirat tevékenységét természetesen nem lehet elszakítani a mai képzőművészeti élet helyzetétől, a más lapokban és folyóira­tokban publikált művészeti kritikák, viták jellegétől, a különböző művészeti és kritikai törekvésektől. A mai magyar képzőművészet jellemzője a hagyományok és a különböző nemzetközi mű­vészeti áramlatok egyidejű jelenléte. A ha­gyományokhoz való viszony tisztázása fontos orientáló tényező, s ha bizonyos késéssel is, de szinte valamennyi nemzetközi művészeti törekvés jelen van nálunk. A művészeti kri­tika feladata tehát rendkívül megnövekedett. Az alkotói munka sokszínűségével sajnos nem tart lépést a kritikai értékelés: az újabb művészeti törekvések átplántálása és megje­lenése képzőművészetünkben sokszor al­lergiás megnyilvánulásokat vagy apológiát vált ki a kritikákban. (A Magyar Nemzet 1971. március 26-i cikke: Az ötödik „T”, vagy tutti-frutti a Műcsarnokban; a Képzőművé­szeti Almanach második kötetének pop-art ismertetése.) Társadalmunkban a képzőművészet lehető­ségeinek, hatókörének kiszélesedését figyel­hetjük meg. A köztéri szobrászat, az alkalma­zott grafika, az iparművészet a társadalmi­­gazdasági feltételek változásának megfelelően nagyobb szerepre és jelentőségre tett szert. Művészetkritikánk azonban még kevéssé vet­te számba ezeket az új jelenségeket. Érdek­lődése inkább csak a kiállításokra szűkül, s kiesik látóköréből a közösségi célra szánt, ál­landó nyilvánosságra kerülő művészet, az iparművészet, az ipari formatervezés, a kör­nyezeti esztétika. A képzőművészet belső és külső helyzetét meghatározó tényezők valamennyi művészet­tel foglalkozó intézmény és fórum fokozott fi­gyelmét és felelősségét kívánják meg. Külö­nösen szükség van e problémák kapcsán olyan átfogó vitákra, szellemi eszmecserékre, amelyek a marxista kritikai erők jobb össze­fogását, a művészeti élet és közönség megfe­lelő orientálását biztosítják. Ezt a feladatot egyetlen fórum természete­sen nem tudja ellátni. A Művészet azonban — helyzetéből adódóan — mint egyetlen, csak a képzőművészettel foglalkozó folyóiratunk, megkülönböztetett szerepet kell hogy vállal­jon. A folyóiratnak egyfelől az alkotóművészet szakmai fórumának, másrészt a mai magyar műkritika műhelyének, harmadsorban a mű­vészetet népszerűsítő orgánumnak a feladatát kell betöltenie; természetesen olyan egységes és határozott koncepció alapján, hogy a kép­zőművészeti közélet mindhárom szféráját a marxista-leninista esztétika, illetve a párt művelődéspolitikájának szellemében befolyá­solja, alakítsa és irányítsa. Az alapvető adottságok ehhez megvannak: a havonta egyszeri megjelenés, a hazai viszo­nyok között jónak mondható papír, a vizuá­lis információt jól szolgáló íves mélynyomás kedvező, ha nem is ideális feltételeket teremt a feladat elvégzéséhez. (Megjegyzendő azon­ban, hogy a színes képek közlése — ezt bizo­nyítja mind a nyugat-európai, mind a szocia­lista országokban megjelenő hasonló folyóira­tok példája — ma már szinte nélkülözhetet­len, továbbá, hogy a nyomdai „átfutási idő” aránytalanul megterheli a lap szerkesztői gár­dáját.) A lap havi 7200 példányban jelenik meg ára 12,5 Ft, azonos a hasonló kiállítású magyar folyóiratokéval. A folyóirat alapszerkezete ugyancsak alkal­masnak bizonyul a feladat betöltésére és az említett lehetőségek kihasználására. A lénye­gében két részre osztott 48 oldal terjedelem, a nagyobb publikációknak, önálló cikkeknek, tanulmányoknak, vallomásoknak és interjúk­nak fenntartott terjedelmesebb első rész, va­lamint a több rövidebb kiállítás­, esetleg könyvkritikát közlő oldalak megoszlása, ará­nya és elválasztása célszerű és mind terjedel­mi, mind műfaji, stílusbeli változatosságra módot ad. Szerkesztői elmélet, szerkesztési gyakorlat A Művészet kulturális politikai törekvéseit, szerkesztési koncepcióját a legközvetlenebbül a lap élén közölt cikkekben, tanulmányokban kísérhetjük figyelemmel. Általában nagyobb társadalmi vagy jelentősebb képzőművészeti esemény után művelődéspolitikai tanulmányt közöl a Művészet. Ezek a vezető cikkek az el­múlt két évben bizonyos vonatkozásban me­rev, a kinyilatkoztatás szintjén maradó, s oly­kor hatalmi szóval mindent elintézni kívánó írások voltak. Nagyobb erélyt kívánnak a párt- és állami vezetéstől, lándzsát törnek egy konkrétan meg nem határozott s ily módon megfoghatatlan realista művészet mellett. A látszólag pártos, elkötelezett, sőt jobbára „ba­los” indulatokkal teli, szenvedélyes hangú közlemények azonban sokszor vulgarizáló ál­konfrontációnak bizonyultak (1970/1, 1970 2, 1970/4). A programcikkekben nincs több nagyon elvont, általános megállapításoknál. („Lenin útmutatásainak mai értelmezése sze­rint a kultúra, a művészet munkásai akkor cselekszenek helyesen, ha minden erejükkel a forradalomért dolgoznak, semmit sem tesznek a forradalom ellen.” „A marxizmus klasszi­kusaiból pontos eligazítás nyerhető arra vo­natkozóan, hogy mi a forradalom, mi az el­lenforradalom, a revizionizmus, mi a dogma­­tizmus. Olvasni szerető képzőművész megbíz­ható támpontokat talál, ha meg akarja hatá­rozni a műtárgyak eszmei értelmét”, 1970/1.) A vitacikkek viszont minden indulatuk elle­nére óvakodnak konkrét jelenségek, eszmei ellenfelek bírálatától, s így nem többek ideo­lógiai ijesztgetéseknél, hiszen az ellenfelek e cikkekben különböző jelzőkkel felruházott meghatározatlan személyek vagy csoportok: „egyedülálló kiváltságokkal felruházott fő esztétikusunk” (1970/2.), „felelőtlen kancellis­ták, demagóg grafománok, cézaromán lesi­­puskások”, „egy széles körű publikációs alkal­makkal rendelkező kis rózsadombi társaság”, „az ötvenes évek első felében működött lár­vaarcú vonalas pártfunkcionáriusok ambició­­zusabbjai”, „az egyik napilap többszörösen műkedvelő munkatársa” (1971/12.) stb. E publikációk megállapítása szerint a mai helyzet jellemzője, „hogy a művészeti szabad­ság bajnokai diktatúrára törekszenek, a mo­­dernkedők konzervatívak, a szocialista érték­rendről szajkózók a kontraszelekció végrehaj­tói, a lázítók legfeljebb lazítók” (1971/2); „Így vált a hírközlő szervek egy része a képzőmű­vészeti hanyatlás szócsövévé, ahol az ellent­mondás lehetősége a minimálisra csökkent”; „Nem ez az első eset a világtörténelemben, hogy az elenyésző kisebbség fortélyos eljárási manővereken keresztül a klikk-többség pozí­ciójához jutott” (1970/2.). E vélt jelenségek okát a cikkek művészetpolitikai okokra veze­tik vissza. „Mintha a művészetpolitikai ügy­vitel nemigen hagyná magát befolyásolni a proletárpártosságról fogadkozó enciklikák ál­tal, a három T-ből a támogatandókról esik a legkevesebb szó” (1971/12.). A lap elvi cikkei­ben ily módon egyértelműen „balos” kultúr­politikai oppozíció fogalmazódik meg. Ez pe­dig nyilvánvalóan a művészeti életünkben valóban meglevő és ható polgári, dekadens, regresszív tendenciák elleni pozíciókat gyen­gíti, a valóságos eszközökkel vívott valóságos polémiák tekintélyét csorbítja. Annál inkább, mert a belső cikkekben, a konkrét tanulmányokban és a kiállításokról készült recenziókban sorra kapnak nyilvá­nosságot olyan nézetek, elméletek, amelyek a művelődéspolitikai célkitűzések értelmében erősen problematikusak. Az 1970-es szeptemberi szám például job­bára kritikátlan bírálatot közöl Lakner László, Halmy Miklós, Nádler István, Jová­­novits György, Bak Imre, Konkoly Gyula ki­állításairól, amelyekkel kapcsolatban a sajtó a legkülönféleképp foglalt állást. A Művé­szetnek módja lett volna arra, hogy a sok ki­állításról egyidejűleg közölt kritikájával va­lamiféle álláspontot alakítson ki, amely felé olvasótáborát és a művészeti életet orientál­ná. Ez azonban nem történt meg, a folyóirat proklamált felfogása ellenére sem. Mindezek alapján a szerkesztés munkája tervszerűtlennek bizonyul. A lap inkább tar­ka, mint eleven; inkább zsörtölődő, mint kri­tikai; inkább feleselő, mint vitatkozó. A vizsgált időszakban mindössze három vi­ta zajlott le a Művészetben. Az első álvitának bizonyult. Féjja Sándornak az 1970/1. és 1970/3. számban megjelent tanulmányára Maksay László reagált; vitacikke első felében azt bizonyította, hogy félreértette Féjját, a má­sik felében pedig azt, hogy ennek ellenére azo­nos állásponton van vele. Nem tekinthető ér­demi vitacikknek Tápai Antal és Mészáros Mi­hály írása sem. Tápai Antal sorozatával Mé­száros Mihály polemizált, azonban mind Mé­száros ellencikke (1970/5.), mind Tápai válasza (1970/9.) kicsinyes művészettechnikai kérdések körül forgott, amely a két vitatkozón kívül szé­lesebb körű érdeklődésre nem tarthatott szá­mot. Az a művészettörténeti vita pedig, ame­lyet dr. Sáry Gyula Miért­­Leonardo? című írása nyitott meg, meglehetősen dilettáns publikációnak bizonyult, s az egész polémia csupán a szerkesztés igénytelenségére muta­tott rá. Hasonló a helyzet a lényeges és lényegtelen publikációk megoszlása, a vitát ki nem váltó fontos cikkek, tanulmányok, könyvkritikák vonatkozásában. Miközben más lapok a tár­gyalt időszakban olyan lényeges, aktuális, 16 KRITIKA

Next