Kritika 1. (1972)
1972 / 1. szám - Jiři Hájek - Jovánovics Miklós - Oleg Szmirnov: Nemzet, nemzetiség, irodalom
A szocializmus korában NEMZET, NEMZETISÉG, IRODALOM Nemzetközi akcétot indítunk e számunkban. Különböző nemzetiségű írókat, kritikusokat, szerkesztőket kértünk fel a szocialista országokból, hogy fejtsék ki véleményüket hasábjainkon: az európai szocialista államok különböző nemzeti, illetve nemzetiségi irodalmainak együttéléséről. A magyar olvasó számára nyilván nem kell részletesebben fejtegetni, hogy irodalmunk egyik sarkalatos kérdése ez. Nemcsak irodalmunké, kultúránké, szellemi létünké általában is. Irodalmunk, kultúránk a Magyar Népköztársaságon kívül elsősorban Kárpát-Ukrajnában, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában él eleven közösségi életet. Milyen legyen kapcsolatunk ezekkel a magyar irodalmakkal, kulturális élettel? Úgy érezzük, elérkezett az ideje annak, hogy e nem lényegtelen kérdést elvileg is tisztázzuk. Sokféle megközelítését szeretnénk felmutatni e problémának, hogy a lenini nemzetiségi politika szellemében, napjaink kívánalmainak megfelelve közelebb jussunk a megoldáshoz. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a probléma korántsem csak a magyarság problémája. Csupán jelzésként egy-két adatot arról: mennyire így van. Izgalmas nyomon kísérni, miként valósul meg különböző nemzetiségű irodalmak együttes léte a szovjet irodalom napi gyakorlatában; alig-alig fordítottunk figyelmet arra, hogy a szlovák irodalom sem csupán Szlovákia földjén gazdagodik, hanem Jugoszláviában és Romániában is élnek szlovák írástudók; miért is feledkezhetnénk el az ugyancsak — Illyés Gyula kifejezését kölcsönözve és átalakítva — sokágú sípként szóló ukrán gyakorlatról? Aztán: mellőzhető-e, miképpen látják a más nemzetiségű szocialista kritikusok Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Ukrajnában élő, szocialista hazájuk hűséges állampolgáraiként alkotó magyar írástudókat? Tudjuk: nehéz végleges megoldást találni, s nem is csupán lapunk feladata ez. De a megoldást keresni — internacionalista kötelesség és ehhez hívtunk segítségül a különböző országokból internacionalista irodalmárokat. Az alábbiakban dr. Jirí Hájeknek, az ismert cseh kritikusnak, a prágai Tvorba főszerkesztőjének, Oleg Szmirnovnak az érdekes tehetségű szovjet-orosz írónak, a moszkvai Novij Mir főszerkesztőhelyettesének és Jovánovics Miklósnak az Új Írás főszerkesztőjének — felkérésünkre írott — cikkeit közöljük. tok emberek, akik a kultúrát, mint a progresszív társadalmi erők alkotóelemét és eszközét értelmezték. Mindig voltak, akik egész életútjukat, munkásságukat arra áldozták, hogy közelítsék egymáshoz a különböző nemzeti kultúrák szocialista társadalmi tudatosságát. A nemzetek kultúrája között nem a határokat kell észrevennünk, hanem a közös történelmi valóságot, s ezért szükséges különösen értékelni azokat az egyéniségeket, akik életükkel és műveikkel mintegy személyes közvetítő szerepet vállaltak a különböző népek kultúrája között. Ha a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatokra gondolok, mindenekelőtt a magyar irodalom két nagy egyénisége jut eszembe, akik legszebb éveiket, alkotóerejük javát szentelték e közvetítő szerep kiteljesítésére, olykor kockáztatva a kiközösítést, az értetlenséget, az elfeledettséget az államhatár mindkét oldalán. Nen szerepet vállalt magára Forbáth Imre, a költő, aki a magyar kommün bukása után, 1919-ben választotta Csehszlovákiát második hazájául. Ezt a küldetést teljesítette be Fábry Zoltán, a kritikus, a publicista, aki szülővárosában, a Kassa melletti Stászon töltötte egész életét. E kisvárosból gyakorolt mély hatást nemcsak a szlovákiai magyarság, hanem az egész magyar nemzeti kultúra sorsára. Jelentős internacionalista koncepciója egész életében azt a közvetítő szerepet szolgálta, amely a magyar kultúrát a német, az orosz, a francia és természetesen a cseh és a szlovák kultúrához, annak mélyebb megértéséhez, az igazi értékek méltó megbecsüléséhez segítette hozzá. Az elmúlt évek tanulságai közé tartozik az is, hogy a mindenfajta nacionalista csökevények miként kísérelték meg a csehszlovák kultúrát elszigetelni a szocialista kultúráktól, s többek között az olyan közvetítő egyéniségektől, mint amilyenek a magyar irodalomban Fábry és Forbáth voltak. (A német irodalomban Fürnberg és Weisskopf játszottak hasonló szerepet.) Forbáthnak rendkívül szoros kapcsolatai voltak a húszas-harmincas évek cseh kommunista avantgarde-jával. Fábry internacionalista és európai tudata ugyancsak itt, Csehszlovákiában érett meg. És az a mi súlyos hibánk, hogy Forbáth költészete Csehországban, éppenúgy, mint Szlovákiában „ismeretlen ismerős” maradt, holott ez az életmű ugyanazt a kort, ugyanazt a társadalmi küldetést tükrözi, amely Nezval, vagy Konstantin Biebl, Jindrích Horejsí költői világából ismerős nekünk. Az is sokat jelentő tény, hogy az első és szűk cseh válogatás a Fábry életműből 1967-ben jelent meg Prágában, hihetetlenül alacsony példányszámban (mindössze 500 példányban) és az akkori Plamenban megjelent recenzió kivételével, senki nem reagált reá. A csehszlovák szocialista kultúra ma is jól tudja, hogy ki volt igazán Fábry, aki már 1927-ben az egyik legfontosabb tanulmányt írta Hasek Suejfejéről, aki pontosan értette Fucík örökségének jelentőségét, aki vállalta Karel Capek bemutatásának feladatát a magyar irodalomban. A húszas-harmincas években kifejtett publicisztikai tevékenysége elidegeníthetetlen a szlovák Dav-csoporttól, vagy a háború előtti prágai Tvorbától. Számunkra Fábry olyan gondolkozó, aki érvényes gondolatokkal járult hozzá a német nácizmus lelkületének megértéséhez, illetve a jelenkori polgári nacionalizmusok elemzéséhez. Olyan ember ő számunkra, aki mintegy eleven híd volt népeink kultúrája között. Úgy érzem, hogy a csehszlovák és a magyar irodalom minden szocialista munkája érdekelt abban, hogy az ilyen hidak lerombolhatatlanok legyenek, sőt, hogy új utakat találjunk egymáshoz. Ezek az új utak elképzelhetetlenek Forbáth életművének ismerete nélkül. Elérkezett az ideje annak, hogy a cseh és a szlovák könyvkiadók új, alapvető válogatásokat készítsenek elő Fábry és Forbáth műveiből. Az utóbbi évek cáfolhatatlanul meggyőztek arról bennünket, e két nagy egyéniség örökségének, szellemi hagyatékának megértése, elfogadása nélkül a cseh, a szlovák és a magyar kultúra emberei sokkal nehezebben érthetik meg egymást, és az ő művüket mindannyiunknak folytatni kell. JIRÍ HAJEK: Fábry és Forbáth A szocializmus építésének első esztendeiben — sokunknak öntudatlanul is — kissé mechanikus elképzeléseink voltak a társadalmi haladás folyamatáról. A kultúra területén nem kevésbé. A szocialista társadalmi rend alapjainak lerakásával egyidejűleg hajlamosak voltunk feltételezni, hogy a kölcsönös egymásrahatás, a közeledés, sőt összeolvadás automatikusan jön létre. Hogy mennyire naivak és veszélyesek voltak az ilyen és ehhez hasonló elképzelések — a további fejlődés válságos pillanatai, drámai vitái világosítottak fel erről bennünket. Drága árat kellett fizetnünk azért, hogy meggyőződjünk: mennyire hatalmas erővé válhat a múlt különböző nacionalista örökségeként reánkmaradt történelmi méreg és ha beszüntetjük ez ellen a küzdelmet, a múltnak ezek a negatív erői komoly fenyegetéssé érnek. Éppen ezért szükséges, hogy nemzeti kultúráinkban tudatosítsuk a szocialista hazafiság eszméjét, legyen szerves része ezeknek a kultúráknak más népek kultúrájának haladó része, jelen kell lennie az egészséges internacionalista gondolatnak, amelyet az európai és a világ kultúrájának összehangzó tendenciái ihletnek meg. A csehszlovákiai kulturális élet munkásait a nagy társadalmi válság éveiben a tapasztalat tanította meg a ma is eleven nacionalista áramlatok veszélyeire, s ezért kell felfedeznünk közelmúltunkban és a történelem egészében, a szocialista országok kultúrájában az értékeket, amelyek hozzásegíthetnek minket a kölcsönös megértés felgyorsításához, s amelyek elejét vehetik a hamis ábrándoknak. Annak is tudatában kell lennünk, hogy egymás kultúrájának közelítése és kölcsönös megismerése nem automatikusan végbemenő folyamat. Mindig vol KRITIKA JOVÁNOVICS MIKLÓS: Változatok egyazon témára kedélyesen. A finnországi Lahtiban megrendezett legutóbbi nemzetközi írótalálkozón Arnold Wesker, az angol dühödt ifjúság képviselője volt az egyik sztár. Méltán. Nagy érdeklődéssel várt, s utólag igen tartalmasnak bizonyult előadása kezdete előtt, részben az izgalmak levezetéseképpen, néhány szót váltott a magyar küldöttséggel. Rutinkérdésére, hogy hányan vagyunk, felajánlottam neki, csatlakozzék negyediknek a magyar delegációhoz. „Vegyék úgy, hogy három és fél magyar van itt — mondta. — Az én anyám ugyanis valóban magyar, brassói születésű.” Mire Karinthy Ferenc kedves agresszivitással a következőket mondta neki az odavonult érdeklődők laza gyűrűjében: „Tévedés, a kedves mama nem Brassóban született. De hogy hol, azt maga sohasem fogja tudni kimondani. A kedves mama ugyanis sepsiszentgyörgyi. Igaz?” Wesker reménytelenül bár, de megpróbálta kiejteni a nyelvtörő városnevet. Számára a magyar származás nem több mint egzotikus adat az életrajzban. Valódi angol író. Világhíresség. Egy kicsit magyar. Furcsálkodva. Bécstől Velencéig régi kollégámmal, egykori főnökömmel utazom a vonaton. 1956-ban kiugrott az országból és a nemzetből. Jelenleg osztrák népi írónak tekintik, s ezt ambicionálja is. Éjszaka, dolomitok, barackpálinka. Miután biztosított róla, hogy őt nem gyötri emigrációs betegség, romantikus honvágy és a kiszakadtak egyéb nyavalyája, mert ő teljesértékű osztrák írónak érzi magát, bizonykodásának cáfolatául elég hosszadalmasan és állhatatosan kérdezi 16