Kritika 1. (1972)

1972 / 1. szám - Jiři Hájek - Jovánovics Miklós - Oleg Szmirnov: Nemzet, nemzetiség, irodalom

A szocializmus korában NEMZET, NEMZETISÉG, IRODALOM Nemzetközi akcétot indítunk e számunkban. Különböző nemzetiségű írókat, kritikusokat, szerkesztőket kértünk fel a szocialista országokból, hogy fejtsék ki véleményüket hasábjain­kon: az európai szocialista államok különböző nemzeti, illetve nemze­tiségi irodalmainak együttéléséről. A magyar olvasó számára nyilván nem kell részletesebben fejteget­ni, hogy irodalmunk egyik sarkalatos kérdése ez. Nemcsak irodal­munké, kultúránké, szellemi létünké általában is. Irodalmunk, kultú­ránk a Magyar Népköztársaságon kívül elsősorban Kárpát-Ukrajná­­ban, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában él eleven közös­ségi életet. Milyen legyen kapcsolatunk ezekkel a magyar irodalmak­kal, kulturális élettel? Úgy érezzük, elérkezett az ideje annak, hogy e nem lényegtelen kérdést elvileg is tisztázzuk. Sokféle megközelítését szeretnénk felmutatni e problémának, hogy a lenini nemzetiségi politika szellemében, napjaink kívánalmainak megfelelve közelebb jussunk a megoldáshoz. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a probléma korántsem csak a magyarság problémája. Csupán jelzésként egy-két adatot arról: mennyire így van. Izgalmas nyomon kísérni, miként valósul meg kü­lönböző nemzetiségű irodalmak együttes léte a szovjet irodalom napi gyakorlatában; alig-alig fordítottunk figyelmet arra, hogy a szlovák irodalom sem csupán Szlovákia földjén gazdagodik, hanem Jugoszlá­viában és Romániában is élnek szlovák írástudók; miért is feledkez­hetnénk el az ugyancsak — Illyés Gyula kifejezését kölcsönözve és átalakítva — sokágú sípként szóló ukrán gyakorlatról? Aztán: mellőz­hető-e, miképpen látják a más nemzetiségű szocialista kritikusok Cseh­szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Ukrajnában élő, szocialista hazájuk hűséges állampolgáraiként alkotó magyar írástudókat? Tudjuk: nehéz végleges megoldást találni, s nem is csupán lapunk feladata ez. De a megoldást keresni — internacionalista kötelesség és ehhez hívtunk segítségül a különböző országokból internacionalista irodalmárokat. Az alábbiakban dr. Jirí Hájeknek, az ismert cseh kritikusnak, a prá­gai Tvorba főszerkesztőjének, Oleg Szmirnovnak az érdekes tehetségű szovjet-orosz írónak, a moszkvai Novij Mir főszerkesztőhelyettesének és Jovánovics Miklósnak az Új Írás főszerkesztőjének — felkérésünkre írott — cikkeit közöljük. tok emberek, akik a kultúrát, mint a progresszív társadalmi erők al­kotóelemét és eszközét értelmezték. Mindig voltak, akik egész életútju­kat, munkásságukat arra áldozták, hogy közelítsék egymáshoz a kü­lönböző nemzeti kultúrák szocialista társadalmi tudatosságát. A nemzetek kultúrája között nem a határokat kell észrevennünk, hanem a közös történelmi valóságot, s ezért szükséges különösen érté­kelni azokat az egyéniségeket, akik életükkel és műveikkel mintegy személyes közvetítő szerepet vállaltak a különböző népek kultúrája között. Ha a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatokra gondolok, mindenekelőtt a magyar irodalom két nagy egyénisége jut eszembe, akik legszebb éveiket, alkotóerejük javát szentelték e közvetítő szerep kiteljesítésére, olykor kockáztatva a kiközösítést, az értetlenséget, az elfeledettséget az államhatár mindkét oldalán. Nen szerepet vállalt magára Forbáth Imre, a költő, aki a magyar kommün bukása után, 1919-ben választotta Csehszlovákiát második hazájául. Ezt a küldetést teljesítette be Fábry Zoltán, a kritikus, a publicista, aki szülővárosában, a Kassa melletti Stászon töltötte egész életét. E kisvárosból gyakorolt mély hatást nemcsak a szlovákiai ma­gyarság, hanem az egész magyar nemzeti kultúra sorsára. Jelentős internacionalista koncepciója egész életében azt a közvetítő szerepet szolgálta, amely a magyar kultúrát a német, az orosz, a francia és ter­mészetesen a cseh és a szlovák kultúrához, annak mélyebb megérté­séhez, az igazi értékek méltó megbecsüléséhez segítette hozzá. Az elmúlt évek tanulságai közé tartozik az is, hogy a mindenfajta nacionalista csökevények miként kísérelték meg a csehszlovák kultú­rát elszigetelni a szocialista kultúráktól, s többek között az olyan köz­vetítő egyéniségektől, mint amilyenek a magyar irodalomban Fábry és Forbáth voltak. (A német irodalomban Fürnberg és Weisskopf ját­szottak hasonló szerepet.) Forbáthnak rendkívül szoros kapcsolatai voltak a húszas-harmincas évek cseh kommunista avantgarde-jával. Fábry internacionalista és európai tudata ugyancsak itt, Csehszlovákiában érett meg. És az a mi súlyos hibánk, hogy Forbáth költészete Csehországban, éppenúgy, mint Szlovákiában „ismeretlen ismerős” maradt, holott ez az életmű ugyanazt a kort, ugyanazt a társadalmi küldetést tükrözi, amely Nez­­val, vagy Konstantin Biebl, Jindrích Horejsí költői világából ismerős nekünk. Az is sokat jelentő tény, hogy az első és szűk cseh válogatás a Fábry életműből 1967-ben jelent meg Prágában, hihetetlenül alacsony példányszámban (mindössze 500 példányban) és az akkori Plamenban megjelent recenzió kivételével, senki nem reagált reá. A csehszlovák szocialista kultúra ma is jól tudja, hogy ki volt igazán Fábry, aki már 1927-ben az egyik legfontosabb tanulmányt írta Ha­­sek Suejfejéről, aki pontosan értette Fucík örökségének jelentőségét, aki vállalta Karel Capek bemutatásának feladatát a magyar irodalom­ban. A húszas-harmincas években kifejtett publicisztikai tevékenysége elidegeníthetetlen a szlovák Dav-csoporttól, vagy a háború előtti prá­gai Tvorbától. Számunkra Fábry olyan gondolkozó, aki érvényes gon­dolatokkal járult hozzá a német nácizmus lelkületének megértéséhez, illetve a jelenkori polgári nacionalizmusok elemzéséhez. Olyan ember ő számunkra, aki mintegy eleven híd volt népeink kultúrája között. Úgy érzem, hogy a csehszlovák és a magyar irodalom minden szo­­­cialista munkája érdekelt abban, hogy az ilyen hidak lerombol­­hatatlanok legyenek, sőt, hogy új utakat találjunk egymáshoz. Ezek az új utak elképzelhetetlenek Forbáth életművének ismerete nélkül. Elérkezett az ideje annak, hogy a cseh és a szlovák könyvkiadók új, alapvető válogatásokat készítsenek elő Fábry és Forbáth műveiből. Az utóbbi évek cáfolhatatlanul meggyőztek arról bennünket, e két nagy egyéniség örökségének, szellemi hagyatékának megértése, elfo­gadása nélkül a cseh, a szlovák és a magyar kultúra emberei sokkal nehezebben érthetik meg egymást, és az ő művüket mindannyiunk­nak folytatni kell. JIRÍ HAJEK: Fábry és Forbáth A szocializmus építésének első esztendeiben — sokunknak öntu­datlanul is — kissé mechanikus elképzeléseink voltak a társa­dalmi haladás folyamatáról. A kultúra területén nem kevésbé. A szocialista társadalmi rend alapjainak lerakásával egyidejűleg haj­lamosak voltunk feltételezni, hogy a kölcsönös egymásrahatás, a köze­ledés, sőt összeolvadás automatikusan jön létre. Hogy mennyire naivak és veszélyesek voltak az ilyen és ehhez hasonló elképzelések — a to­vábbi fejlődés válságos pillanatai, drámai vitái világosítottak fel erről bennünket. Drága árat kellett fizetnünk azért, hogy meggyőződjünk: mennyire hatalmas erővé válhat a múlt különböző nacionalista örökségeként reánkmaradt történelmi méreg és ha beszüntetjük ez ellen a küzdel­met, a múltnak ezek a negatív erői komoly fenyegetéssé érnek. Éppen ezért szükséges, hogy nemzeti kultúráinkban tudatosítsuk a szocialista hazafiság eszméjét, legyen szerves része ezeknek a kultúráknak más népek kultúrájának haladó része, jelen kell lennie az egészséges inter­nacionalista gondolatnak, amelyet az európai és a világ kultúrájának összehangzó tendenciái ihletnek meg. A csehszlovákiai kulturális élet munkásait a nagy társadalmi válság éveiben a tapasztalat tanította meg a ma is eleven nacionalista áram­latok veszélyeire, s ezért kell felfedeznünk közelmúltunkban és a tör­ténelem egészében, a szocialista országok kultúrájában az értékeket, amelyek hozzásegíthetnek minket a kölcsönös megértés felgyorsításá­hoz, s amelyek elejét vehetik a hamis ábrándoknak. Annak is tuda­tában kell lennünk, hogy egymás kultúrájának közelítése és kölcsönös megismerése­­ nem automatikusan végbemenő folyamat. Mindig vol­ KRITIKA JOVÁNOVICS MIKLÓS: Változatok egyazon témára kedélyesen. A finnországi Lahtiban megrendezett legutóbbi nemzet­közi írótalálkozón Arnold Wesker, az angol dühödt ifjúság képvise­lője volt az egyik sztár. Méltán. Nagy érdeklődéssel várt, s utólag igen tartalmasnak bizonyult előadása kezdete előtt, részben az izgalmak levezetéseképpen, néhány szót váltott a magyar küldöttséggel. Rutin­kérdésére, hogy hányan vagyunk, felajánlottam neki, csatlakozzék ne­gyediknek a magyar delegációhoz. „Vegyék úgy, hogy három és fél magyar van itt — mondta. — Az én anyám ugyanis valóban magyar, brassói születésű.” Mire Karinthy Ferenc kedves agresszivitással a kö­vetkezőket mondta neki az odavonult érdeklődők laza gyűrűjében: „Tévedés, a kedves mama nem Brassóban született. De hogy hol, azt maga sohasem fogja tudni kimondani. A kedves mama ugyanis sep­siszentgyörgyi. Igaz?” Wesker reménytelenül bár, de megpróbálta kiejteni a nyelvtörő városnevet. Számára a magyar származás nem több mint egzotikus adat az életrajzban. Valódi angol író. Világhíres­ség. Egy kicsit magyar. Furcsálkodva. Bécstől Velencéig régi kollégámmal, egykori főnö­kömmel utazom a vonaton. 1956-ban kiugrott az országból és a nem­zetből. Jelenleg osztrák népi írónak tekintik, s ezt ambicionálja is. Éjszaka, dolomitok, barackpálinka. Miután biztosított róla, hogy őt nem gyötri emigrációs betegség, romantikus honvágy és a kiszakadtak egyéb nyavalyája, mert ő teljesértékű osztrák írónak érzi magát, bi­zonykodásának cáfolatául elég hosszadalmasan és állhatatosan kérdezi 16

Next