Kritika 1. (1972)
1972 / 9. szám - Martinkó András: Tallózás Petőfi-ügyben
igazolják, támogatják, elhelyezik egymást — írja. — összetartanak. Sokkal jobban, mint a kommunisták... A régi mozgalmi emberek gyanúsak. Múltjuk minden napját megkaparják, ellenségeiket meghallgatják. A párt szociáldemokrata középkáderei ferde szemmel nézik a régi kommunistákat, féltik a pozícióikat, mint valamikor a háború előtt." És Balogh István segédmunkás lett. „Szenet talicskáztam, salakot hordtam, söprögettem, takarítottam.” 1955-ben nagyon nehezen rehabilitálták. Az ellenforradalom alatt nem ingott meg. Mindvégig kommunista maradt. Az ezután következő 14 év hozta meg számára az elégtételt. Száz évre szabott fizikai erejét azonban 64. életévében elfogyasztották a megpróbáltatások. Balogh István könyvében az illegális, mindig helytálló kommunista alakja elevenedik meg A földalatti mozgalomban dolgozó kommunista sorsa, ami természetesen különböző változatokban jelentkezik idegen országban és idehaza. A felszabadulás után még sok ezren voltak, ma már legfeljebb százakra tehető a számuk. Még néhány esztendő — és félő, valamennyien eltűnnek. Eltűnnek, mielőtt ezt a nagyszerű embertípust a maga igaz valójában megismerte volna a mai élet, a mai kommunista mozgalom. Kevesen akadtak közöttük, akiknek kenyere lett volna az írás, életsorsuk alig-alig került papírra. Életükben kevés érdeklődést váltottak ki, ha megjelent egy-egy életrajz, azt hamar elfelejtették. Az irodalom még mostohábban bánt velük. Balogh István könyve figyelmeztet: bár az utolsó órában vagyunk, az illegális magyar kommunista mozgalom eseményeit, egyszerű hőseit még mindig napfényre lehet állítani. És akkor példájuk messze ragyogó fénnyel fog világítani. (Kossuth) TAMÁS ALADÁR Tallózás Petőfi-ügyben Előző morfondírozásomban két olyan — jogos, derék — szemlélettel szálltam vitába, mely Petőfi művészi talentumának két állítólagos pozitívumával igyekezett a költőt még magasabbra emelni, s ezzel akarva-akaratlanul mégiscsak megszépíteni. Mostani mondandómból az a furcsaság fog kiderülni, hogy költőnket valami negatívummal is meg lehet emelni, hogy Petőfi azzal is nagyobb, igazabb lehet, hogy nem tudott valamit, nem értett valamihez. A mostani első kérdés akörül forog — risum teneatis amici: tartsák még vissza nevetésüket —, hogy Petőfi 1846 szeptemberében egy, az úri társaságban esetlenül forgolódó, a finomabb társalgáshoz nem értő, táncolni nem tudó pusztafi „népköltő” volt-e vagy sem. Az „És” ez évi ápr. 8-i számában van egy megkapóan szép cikk (Egy Petőfi-vers körül), szerzője Somlyó György, akinek költői, műfordítói jelességénél nem tartom kisebbnek „filosz” tudományát, műelemző és elméleti képességeit, szóval az említett cikkben Somlyó György — Illyés Gyulára hivatkozva — felidézi az 1846. szept. 8-án esett nagykárolyi bálban a Szendrey Júliát táncra kérő és vele a sima parketten simán forgolódó párok közt „esetlenül lökdösődő” Petőfit. Ismétlem: Illyés Gyulára hivatkozva. Illyés Petőfi-könyvét dicsérni már több évtizede a banalitások közé tartozik, aki egyszer is elolvasta, az Illyés életre keltette Petőfi képe fog benne élni kitörölhetetlenül. Szerencsére. De ... Illyés Gyula túlságosan is nagy művész ahhoz, hogy az Arany János-i receptet ne a végén kezdje alkalmazni: „nem ami rész szerint igaz. — Olyan kell, mi egészben s mindig az.” Ilyen az Illyés könyve. Ám ebből (számomra) az is következik, hogy lehet valami „egészben s mindig igaz”, de „rész szerint” nem. Lehet, hogy a művészet és a tudomány között is valahol itt van a különbség: az előbbi „egészben” igaz, de „rész szerint” nem föltétlenül, az utóbbi, a tudomány, fordítva: „rész szerint” szinte mindig igaz, de az egész sokszor kifut keze közül. Különösen akkor kísért erősen ez a gondolat, ha a Petőfiről szóló tanulmányokra gondolok... A dologra térve: Illyés Petőfijében a „filosz” bogarász számtalan „rész szerint” nem igaz megállapítást találhat, de ezek a rész szerint nem igazak csak akkor válhatnak vita tárgyává , ha valaki az egész igazából kiemeli. A nagykárolyi bálon esetlenkedő Petőfi alakja olyan hús-vér realitásban-igazságban elevenedik meg, Illyés művészi látásának egészébe olyan harmonikusan illeszkedik bele, hogy rokonként, ismerősként fogadjuk el. De a (Somlyó által kiemelt) utalás „rész szerintisége” egyszerre meghökkent: bizonyos, hogy tényszerűleg, életrajzi hitelességében, bizonyíthatóan is így volt? 1846 szeptemberének Petőfije valóban ilyen volt, ilyen lehetett? Illyés könyvét olvasva úgy látjuk-hisszük: egy Petőfihez, a nép fiához és költőjéhez, a konvenciók megvetőjéhez, a plebejus forradalmárhoz jobban illik némi darabosság, esetlenség, az úri körökben való csetlés-botlás, szinte viszolygunk tőle, hogy kecses, finom mozdulatokkal valcert, francia négyest, polonaise-t, miegymást táncolva lássuk. Méghozzá alig kétségbe vonható emlékezések is szólnak arról, hogy Petőfi társaságban félszeg, a finom társalkodásban ügyetlen — és nem jó táncos volt. Bizonyos, hogy — túlságosan nagy igényeket támasztva — nem is volt az. De egyrészt az említett megemlékezések jórészt 1844-re és még korábbra szólnak, és többnyire olyanoktól származnak, akik úri jólneveltségükre, tánctudásukra meg kecsteli társalgásukra nagyon büszkék voltak, és Petőfit soha nem tartották maguk közül valónak. De van ennél fontosabb is. Azon a nagykárolyi megyei bálon, amikor Petőfi sokáig csak nézte a gyors lábakon iramló-szálló Júliát, merte volna ő a mindenféle rendű és rangú vármegyei nemesség és országos arisztokrácia szeme láttára (kikre aznap délelőtt dörrentett rá amolyan petőfies szókimondással), merte volna Júliát táncra kérni s kitenni magát és főleg Júliát az egész társaság kárörvendő gúnykacajának?__ Pedig nem nevetett senki a költői élet e szent pillanatát felavató táncon. Maga Szendrey Júlia is, aki számára Petőfit meglátni és megszeretni nem egy pillanat műve volt, aki nagyon sokat adott udvarnóinak tánctudományára és társalgási modorára, aki minden városba vágyakozása és hiúsága ellenére faképnél hagyta volna az elegáns urak közt lökdösődő, bakugrásokkal közlekedő, báli cipőjét ronggyá taposó „népköltőt” — ha az valóban így táncolt volna. Ezzel szemben, sem naplójában, sem e napokból származó (hitelesebb) levelezésében egyetlen célzást sem tesz (a különben sokat emlegetett) Petőfi ügyetlenségére, esetlenkedésére vagy nem comme il faut modorára. Nem is tehetett: Petőfi annak rendje s módja szerint levizitelt Nagykárolyban előbb Térey Máriáknál (ott voltak megszállva Júliáék), majd Erdődön is. A Szendrey szülők sok mindent szemére vetettek Petőfinek, de azt, hogy nem tud — ha akar! — az úri társasághoz illő modorban viselkedni, soha. Félreértés ne essék: nem akarom én Petőfit sima modorú uracsnak, hajbókoló szalonfinak kikiáltani. De azt — a tények alapján — erős meggyőződéssel hiszem, hogy 1846 szeptemberében Petőfi már értelmiségi, urbánus-polgárosult költő volt. 1845—46 fordulója (a Felhők korszaka) nem választható el Petőfinek ilyen értelmű fejlődésétől sem. Tudatos forradalmár lett, de ezt akkor már elsősorban nem bizonyos plebejus külsőségek hangsúlyozásával jelezte. Forradalmáreszményei Cassius, Tell Vilmos, Camille Desmoulin, Danton, Robespierre, azaz koruk társadalmának művelt, értelmiségi, polgárosult fiai („Teli Vilmos”ról persze nem beszélve). Akik a táncteremben és a szalonokban is megállták — ki jobban, ki rosszabbul — a helyüket, majdnem olyan jól, mint — a vérpadon. És Szilveszter, „az apostol”, aki szintén nem esetlen, bárdolatlan „népfi”. No lám, mi minden húzódhatik meg Petőfi táncának, társasági viselkedésének minősítése mögött... Most már lehet nevetni. Ha egyetlen minősítés ennyi töprenkedésre késztet, mit tegyünk akkor, ha jelzős szerkezetek egész áradata fancsalítja el Petőfinek igaz — legyünk szerényebbek, valószínű — arculatát? Ez történik pedig ugyancsak az Élet és Irodalom ez évi február 26-i számának 5. lapján (Alföldy Jenő: A virtus költője). A szerző arról beszél, hogy valamikor a Petőfi korának világirodalmi nagyságai, mint megannyi hős, háttérbe szorították tudatában Petőfit. „Feledtették velem e héroszok a tanyáról tanyára vándorló, ökrös szekér saroglyájában kucorgó, boglyák árnyékán szeretkező, téli szállásán kezét pipájával melengető, s a Nemzeti Múzeum lépcsőin szózatoló magyar poétát”. Mármint Petőfit. — Az embert csak a sárga irigység fogja el, hogy sok-sok éven át minden Petőfire vonatkozó írást „összezúrva’ is, nem tudja, hol, mikor vándorolt Petőfi tanyáról tanyára (méghozzá állandó jelleggel), mert pont ökrös szekér saroglyájában kucorgott (csak nem arra a híres egyszeri „négyökrös” szekérre gondol?), és hogy adatai kell legyenek arra, miszerint ez a „magyar poéta” legkiváltképpen „boglyák árnyékán szeretkezett”, máskor pedig — mit is csinált a Nemzeti Múzeum lépcsőin ? — „szózatok”. .. Ebben a sokkállapotban egy Petőfikutató legjobban teszi, ha megvárja, míg előkerülnek az adatok elsősorban persze Petőfi életművéből, de már megelégedne valami hiteles emlékezéssel is. Gondolom, elsősorban a Petőfi-életrajz írója fogadná szívesen ezeket az új revelációkat. Tallózásaim egy-egy fejezetét rendszerint olyan megjegyzéssel zárom, melyhez nem kell sok szó, mert vannak beszélő, bizonyító tények. Ezúttal Endrődi Sándornak Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842— 1849. című, 1911-ben megjelent hasznos könyvének új kiadását kísérő — megérdemelt — széles sajtóvisszhangját böngészgetem. Szóvá tehetném azt is: a túlságosan a jelen irodalmára való koncentrálás következtében milyen fogyatékos ismereteink vannak már Petőfi korának irodalmi életére nézve is, s hogy ez a méltatásokban mennyi elszólás, félreértés és tévedés szülője lett. De mindezek koronájaként a Magyar Nemzet 1972. aug. 20-i számának (5. 1.) Petőfi pergőtűzben című cikkét idézném. Az első folyóiratbeli kritikáról szólva a szerző így beszél: „Az első bíráló, Bajza József ezt közli Petőfi Én-jéről (ilyen című Petőfi-verset nem ismerek, a költő beküldte talán, de az Athenaeum nem közölte) ..(az én kiemelésem — M. A.) ... Hát hogy is mondjam? Az emberek általában ismernek egy Én című Petőfi-verset, minden terjedelemesebb Petőfi-kiadásban benne van („A világ az isten kertje...” stb.), abban viszont igaza van a szerzőnek, hogy az Athenaeum nem közölte — mivel a Regélő Pesti Divatlap hozta: 1843. I. 47. számában, június 11-én (1481. lapon). Bajza — azaz hogy álnevén, mint „Verőczey” — már az Athenaeumban tesz róla említést (június 30-án). (Petőfi Én című versére időközben a Magyar Nemzet visszatért.) Nem értem ezt a mondatot: „Egy névtelen, aHírlapi őr“ még ugyanebben az esztendőben megjegyzi...” A Hírlapi őr ugyanis nem személy, hanem az Életképek egyik lapszemléjének a neve (1845. II. félévtől, szerk. Hazucia F.). De lehet, hogy ez csak sajtóhiba, ahelyett, hogy „a Hírlapi őrben”. A „Petőfi” írásforma után a felkiáltójel érthető, de jegyezzük meg, hogy száz eset közül 20-an így írják Petőfit, jó barátai, tisztelői is. Kovács Pál például élete végéig így írta lapjának, a győri Hazánknak örök életet biztosító munkatársa: Petőfi nevét. Túlságos nagy felháborodás fűti ezt a mondatot is: „Ez is kimondatott, lenyomtattatott: Petőfi aljas!” Az (általam) kiemelt szó ebben a korban nem (elsősorban) erkölcsi, hanem stiláris, nyelvbeli minősítés volt: alant járó, nem emelkedett, közönséges, durva, „pórias”. .. Ezt a jelentést — régies megjelöléssel — még az Értelmező Szótár is ismeri. (Legutóbbi tallózásom kapcsán egyébként nagy megnyugvással töltött el az a bizonyosság, hogy tallózásaimat nemigen olvassák. Az Életképek históriájába — önhibámon kívül — egy hibás évszám csúszott be: az Életképek ugyanis nem 1844-ben, hanem 1843-ban jelent meg először. Vártam, vártam a jóleső hóhérakasztást — de nem történt semmi...) MARTINKÓ ANDRÁS 32 KRITIKA