Kritika 3. (1974)

1974 / 6. szám - Domanovszky Endre (1907-1974) - Passuth Krisztina: Kernstok-emlékkiállítás Miskolcon

aki ugyanazt a viccet másként hallotta és füg­getlenül attól, hogy az ő változata rosszabb, hosszadalmasabb, élvezhetetlenebb — kö­nyörtelenül elmondja, mert szerinte az az „eredeti”. Az ünneprontás másik bajnoka, a mindent tudó, aki a vicc közepén fölényesen legyint: — Ó, ezt ismerem! Azzal bedobja a poént, és diadalmasan kö­rülnéz. Akár eltalálja a poént — ami olyan sorozatok esetében, mint Ken és Grün, egyál­talán nem könnyű dolog —, akár nem, az eredmény mindenképpen a hangulat elron­tása. M­ás társaságokban — főleg azok köré­ben, akik a vicceket előregyártott vol­tuk miatt megvetik — a sztorizás jár­ja. Kinek-kinek megvan a maga lemeze, néha valóságos gyűjtemény, és ki-ki elmondja, amit tud. A társasági életnek ez a figurája néha kívánsághangversenyszerű jelleget ölt: — X-nek vagy Y-nak el kell mondania azt a történetet, tudod, amikor... S a felszólított boldogan elmondja kilencszázadszor vagy ez­redszer. Az utóbbi időben igen gyakori, hogy ha négy-öt magyar összehajol, a tanácskozás eredményeképpen valami játékba kezdenek. Jelenleg a barkochba járja, amely eredetileg a logika tornáztatására hivatott. Az utóbbi idő­ben azonban antiszokratikus műveltségünk jellegének hatására Intelligenzprüfungból át­alakult Eurichtonsprüfunggá, vagyis logikai képességei helyett a játékos a műveltségét csillogtatja — ha van; ha nincs, a hiányán csúszik el. A tv mániákusaira éppúgy kár a sok szót vesztegetni, mint azokra, akiknek egyedüli té­májuk a kocsi vagy a foci. Megesik, hogy az összejött magyarok kedé­lyét föllobbantja valamilyen időszerű kérdés és kirobban a vita. Hagyomány a vitát a ví­váshoz hasonlítani, két ember, két penge és valamennyi tér szükséges hozzá, a pengék hajlékonyak, a vívók bizonyos szabályok sze­rint támadnak és védekeznek és változtatják a térben helyüket. Nálunk ilyesmiről szó sincs. A jobbik esetben a két küzdő fél egy helyben áll, mint a cövek, ki-ki szorongatja a maga öntöttvas darabját s mindig ugyanon­nan, mindig ugyanúgy iparkodik minél na­gyobbat ütni az ellenfél vasára. Győz, aki to­vább győzi. Nálunk az a legény, „aki állja”. A vitának ebben a formájában van valame­lyes monolitikus erkölcsi nagyság. Ennél a fi­guránál sokkal gyakoribb egy másik változat: a meggyőződések heve oly magasra hág, hogy negyedórányi ordítozás után már senki sem tudna számot adni arról, hogy mit állít, mit tagad s hogy egyáltalán miről van szó. A vi­tának ez a formája a sportok közül a rögbi­hez hasonlít, azzal az árnyalatnyi különbség­gel, hogy labda nélkül játsszák. Előfordul, hogy a magyarok valamely nagy tekintély kedvéért ülnek össze. A hallgatóság félkörösen helyezkedik el, mint az amfiteát­rumban. A nagy ember a kör középpontjában beszél, halkan, finoman, hangsúlyozva, hogy nem előad, hanem vele egyenlőkkel beszélget, s az, hogy amazok meg sem mukkannak, va­lamely különös véletlen műve, hiszen szabad­ságukban áll közbeszólni, megjegyzésekkel kísérni az ő állításait, vagy éppen cáfolni, ha úgy tetszik. Ilyesmi azonban senkinek sem fordul meg az agyában, a nagy embert ugyan­azzal az áhítattal hallgatják, mint a zsidók annak idején Mózest, aki Isten rendeléséből fölolvasta nekik a tízparancsolatot. Elképesz­tő badarságokat mond — ez azonban sen­kinek nem tűnik föl. Tekintélyigénylő nép vagyunk, bár a tekintélyről vallott, azaz a lel­künk mélyén elfogadott képzet bajosan ele­mezhető. Nem vitás, néha azokat is tisztel­jük, akik eredményeket értek el, legyenek politikusok, tudósok, művészek — mindegy. Az eszményi tekintély azonban a mi sze­münkben az olyan ember, aki nem szennyez­te be életét munkával, habár megtehette vol­na, akinek nincsenek eredményei, viszont vi­lágraszóló eredményei lehettek volna. Szerte a világon mindenhol muzsikálnak, táncolnak, énekelnek, kártyáznak, vitatkoz­nak jól vagy rosszul, tisztességesen vagy al­jasul, ebben tehát semmi különös nincs. Mi azonban nem azért barkochbázunk vagy csacsi­­pacsizunk estéről estére, mert az a szenvedé­lyünk, hanem mert — hacsak nem valami konkrét dolog a téma, a közel-keleti kérdés, a telekrendelet, a benzin ára vagy bármi más — nem értünk szót egymással, nem tudunk beszélgetni. Az időt el kell tölteni, az üresen szálló órák fájnak, tehát találós kérdéseket adunk föl egymásnak, ahelyett hogy beszél­getnénk a beszélgetés kedvéért, éreznénk, ha mi magunk vagy mások rátaláltak egy helyes kifejezésre, gyönyörködnénk a szellemes visz­­szavágásokban, ha már mi magunk nem tu­dunk részt venni a dialógusokban. Valahol elvesztettük a beszéd örömét s ez nem is csodálatos, mert a körforgalomra és beltenyészetre alapított társaságokban a té­mák szükségszerűen gyorsan kopnak s a leg­főbb gond hamarosan az lesz, hogy ne kell­jen századszor végighallgatni X vagy Y leme­zét. Ha a társaság új és új tagokkal frissül fel, feltartóztathatatlanul jönnek az új té­mák. Hajt a kíváncsiság! Ki az idegen? Mi­vel foglalkozik? És hogyha szellemes, a vele egykorúak versenyre kelnek vele, hogy impo­náljanak a feleségüknek, aki unja őket, a lánynak, akit meg akarnak hódítani, a barát­nak, akit nagyra tartanak. — Mit csináltál tegnap este? — kérdezte egyik unokaöcsém, aki telefonon nem talált otthon. — Egyik barátomnál beszélgettünk. — Miről? — kérdezte. Érdeklődve vagy csodálkozva. Nem tud­nám megmondani. Mint ahogy egy másik esetben is hiába szegeznék nekem a kérdést. Egy olaszországi ismerősöm valami szeszély­ből a nyakamra küldött két olasz fiatalem­bert, egy biztosítási ügynököt és egy segéd­­könyvelőt. Három óra hosszat maradtak ná­lam, három óra hosszat beszélgettünk, kitűnő hangulatban. De fogalmam sincs róla, miről. Ezen a fronton soha nem állottunk különö­sebben jól. Justh Zsigmond megpróbált iro­dalmi szalont szervezni. Az írók azonban nem álltak kötélnek. „Nem, nem fiúk -- mondta ki Mikszáth a végső ítéletet . Ne okoskod­jatok. Maradjunk mi csak meg örökre a »­Kis Pipa« törzsvendégeinek.” S ha­­létrejön a szalon, mi történt volna? A „kezét csókolom ok” után Mikszáth vette volna át a kapitányságot hogy éjfélig vagy hajnalig eregesse az anekdotákat. Annak a feladatnak egy részét amit Fran­ciaországban az irodalmi szalonok játszottak, nálunk a kiskocsmák, de főleg a kávéházak töltötték be, meg az olyan társaságok, mint a boldogult Batsányi Társaság, az ugyancsak jobblétre szenderült Mikes Kelemen Akadé­mia, Kozma Lajos, Hatvanyék meg mások köre. A Rákosi-korszakban azonban minden pe­riodikus összejövetelt konspirációszámba vet­tek, tehát megszűntek a törzsasztalok meg a magántársaságok; a szakmai és üzemi össze­jöveteleken kívül minden társasági mozgás kockázatos lett. M­anapság e tilalmak s a hozzájuk kötő­dő félelmek talajukat vesztették. A társasági élet ocsúdozik, de attól, hogy virágozzék, szerfölött távol tart és még in­kább attól, hogy a köznyelv és az irodalmi nyelv műhelyének szerepét betöltse, tökéle­tessé alakult nyelvi formákat produkáljon. S minthogy a nyelvnek ez a legfontosabb része, az általános kommunikáció első számú esz­köze egy helyben vesztegel, helyette burján­zásnak indultak a különböző zsargonok, a hi­vatali nyelv egyre ijesztőbb szórémeket szül, virágzik a nyelvművelés (a labda nélkül ját­szott futball, e téren ugyanis nincsenek olyan tumultuózus jelenetek, mint a rögbiben) és virágzik mai nyelvünk egyetlen életerős haj­tása: az argó. Tudomásom szerint ma egyetlen irodalmi szalon működik, a Mesterházi Lajosé, az Or­szágház utca 20. szám alatt. Egyikünk-mási­­kunk néha nyelvi problémákat is szóba hoz, u­iszent kárhoztatjuk a sok-sok­ nyelvet, né­ha keressük a megfelelő kifejezést valamely jelenségre, tájékozódunk erről-arról. Egyszó­val hasznos ez az intézmény. A közmondás szerint egy bolond százat csi­nál, egy irodalmi társaság azonban nem lát­hatja e1 száznak a hivatását. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Domanovszky Endre (1907-1974) Lapkészítés közben ért hozzánk a gyász­hír: Domanovszky Endre kétszeres Kos­­suth-díjas festőművész, a Magyar Népköz­társaság kiváló művésze, a Magyar Kép­zőművészeti Főiskola rektora súlyos be­tegség után elhunyt. Az új magyar piktúra kiváló alakját, elkötelezett művészetünk példaadó festő­jét, az új társadalommal új feladatokhoz felnövő nagy művészgeneráció reprezen­tánsát gyászoljuk; a Dunai Vasmű freskó­jának alkotóját, monumentális szövött és mozaik falképek mesterét, iskolát teremtő táblaképek festőjét búcsúztatjuk; a­mi a szocialista szellemi élet erősségét, viták­ban társunkat, harcainkban bajtársunkat is elvesztettük Domanovszky Endrével. Tetteit munkássága és a magyar művé­szettörténet őrzi; alakjára következő szá­munkban emlékezünk. KÉPZŐMŰVÉSZET Kemstok-emlék­­kiállítás Miskolcon A­z 1910-es években a magyar szellemi élet egyik vezérének tartották a festő­­k fejedelemnek, ahogyan Ady Endrét köl­­tőfejedelemnek, vagy Bartókot a magyar ze­nei élet megújítójának. A cikkek festészeti adyzmusról beszéltek, s a magyar művészet tökéletes újjászületéséről. Kemstok kiállítása vagy előadása az értelmiségi körök nagy ese­ménye volt , mindezen túl boldog volt, aki barátja lehetett, aki meglátogathatta nyerges­­újfalui otthonában, aki érzékelhette egyéni­ségének átütőerejét, biztonságát, műveltségét, a belőle sugárzó személyes vonzerőt. Kemstok Károly a festőfejedelem rangját elsősorban nem alkotóművészetével érdemelte ki. Kicsit fájdalmas ezt így, ötven-hatvan év távlatából be­vallanunk, hiszen oly nimbusz övezte akkor, mely az utókorban is végigkí­sérte s láthatatlan glóriával szépítette meg műveit, s mihelyt a képek ott maradnak csu­paszon, glória nélkül, akkor elvesztik biz­tonságukat, megfakulnak, s az adott korszak adott művészetében inkább csak a másodran­gú alkotások sorába kerülnek. Ez történt a Miskolci Galériában rendezett Kernstok-ki­­állítás legtöbb vásznával is. Miért volt Kemstok festőfejedelem? Abban a korban, mely biztos ítélettel emelte ki a költők közül Adyt és a zeneszerzők közül Bartókot, miért tévedett Kemstok megítélé­sében? Hogyan tévedhettek olyan átfogó mű­veltséggel rendelkező művészetteoretikusok is, mint Lukács György vagy Fülep Lajos? Hogyan nem vették észre, hogy mennyivel na­gyobb tehetség nála a furcsa, majdnem süket­­néma Tihanyi Lajos, a fiatal Berény Róbert, vagy a teljesen maga útjait járó Csontváry Tivadar? Miért avult el Kemstok egy ember­öltő alatt, s ha ilyen hamar elavult, hogyan lehetett mégis festőfejedelem, a modern ma­gyar festészet egyértelműen elfogadott képvi­selője? Kemstok Károly művészi tragédiája szoro­san összefonódik a század eleji radikális pol­gárság tevékenységével, a magyar szellemi élet átfogó megújhodásával, küzdelmeivel. De míg a radikális nemzedék egészének tragédiá­ja 1919 végén következett be, és a politikai helyzetből adódott, addig Kemstok tragédiá­ja sokkal korábbi eredetű, és személyes okok­ból fakadt Kemstokot az adott szituáció predesztinálta arra, hogy vezéregyéniség legyen, tekintet nél­kül arra, hogy tehetsége, alkotó fantáziája éppen őt képesítette-e leginkább erre a fel- 20

Next